Asame
Újabb cigarettára gyújtok, miközben hátradőlve a székemben, lehunyt szemmel élvezem a csendet végre és a kellemes aromát, melyet a nikotinrúd biztosít. Ám nem sokáig tehetem ezt, mert telefonom megszólal a zsebemben. Kelletlenül veszem elő és rápillantok a kijelzőre. Deon neve villog rajta, egy üzenetet írt. Kinyitom és olvasni kezdem. Elkerekednek a szemeim, tényleg bolond és ami a legrosszabb, hogy engem is ilyen marhaságokra vesz rá, mert ahelyett, hogy már indulnék meg szobámba, holt nyugodtan szívom tovább a cigarettámat és írok neki vissza: „Inkább velem cseverésznél, nem az ágyammal.” - rovom meg játékosan és várok.
Néha az az érzésem, hogy a tízéves gyerekek is érettebben viselkednek nálunk, de tulajdonképpen a mai nap után valahogy egy cseppet sem bánom. Persze szeretnék még Deonnal beszélgetni. Nem tudom, mennyire látta rajtam, hogy lenyűgözött az előadása, de kivételesen valamiért most szeretném a tudtára adni. Persze ha még a mai nap folyamán eljutok a szobámig, ami egyelőre nem úgy fest, mert tetszik ez a játék.
Ismét hátradőlök irodai székemben és várom a válaszát. Néha tényleg nehéz kiigazodni Deonon, annak ellenére, hogy egy nyitott könyv és valahol azt is tudom, hogy pontosan ettől tart, hogy ettől védtelenné válik előttem, pedig egy percig sem terveztem visszaélni ezzel a dologgal. Na jó, abban az esetben igen, ha túlságosan is felbassza az agyam, bár ez még nem sikerült neki és nem vagyok benne biztos, hogy valaha is fog.
Ezen nincs mit csodálkozni, vannak ilyen emberek, akik akárhogy próbálkoznak, egyszerűen nem képesek kihozni a sodromból. Kazuki is ilyen volt. Tehetett bármit, hisztizhetett, megüthetett, egyszer nem tudta elérni azt, hogy feldühítsen és üvöltsek vele, vagy rosszabb esetben visszaüssek, míg azért mások kaptak egy-két szép pofont tőlem, amit hosszú ideig nem felejtettek el.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése