15.

Deon

Az ajtó percek óta csukott, én pedig csak bámulom, mintha borjú lennék, aztán potyogni kezdenek a könnyeim. A pszichikai hadviselés mindig az erősségem volt, de még sosem kaptam igazán kemény ellenfelet, csak ostoba kortársakat, akiket pár ügyes mozdulattal kiegészülve könnyedén vertem vissza, ez a tetű viszont mintha tudná, mi borít ki a legjobban, faképnél hagy. Üres ígéreteket hagy itt? Ez a játékod, seggfej? Jó, akkor mégannyira se félek a kibaszott eladásomtól, mert az is ugyanolyan fenyegető, minthogy megölsz. Dehogy ölsz te meg, élvezed a velem való baszakodást. Csak tudnám, miért izgat téged egy tizenhét éves kölyök maradék idegének kiölése!


Dacosan, döngő léptekkel megyek az ágyhoz, dühösen lesöpröm az éjjeliszekrény tetejét a szőnyegre küldve így mindent, ami egyelőre megmaradt nekem az életemből, aztán levetem a ruháim, melyeket hanyagul a földre dobálok, és bebújok a takaró alá. Nem fogom itatni a kispárnám a könnyeimmel, a büszkeség szinte pofon vág a képzeletemben szónoklás közben, miközben az első haragos indulatokat szépen lassan felváltja a testi vágy, hiszen ágyban békülni a legjobb – ha nem mással, akkor magaddal. Nekem pedig van mit megbocsátanom magamnak a mai bénázások után, a veszekedéseken meg már rég túlvagyok. Lehet, hogy ez a fatökű kihagy egy olyan partit, mint én, mégis – kárörömből - az ő kezét képzelem el a sajátom helyett. Ahogy az a szemét se tenné, úgy én sem finomkodom a testemmel, bár azért nyomot kínosan ügyelek, hogy ne hagyjak a bőrömön, mert ciki lenne őrült elégedettségében fürdeni, ha holnap megkívánna és látná a friss karmolásokat, például. Érzem, hiába fognám a stresszre, vagy az ifjonti vér hevességére, csak kihasználná ellenem aduászokként, miközben a porig alázna. Rohadék...


De a képzeletemben legalább kellek neki.


* * *

Egy erős kéz rángat fel az ágyból és kis híján kirázza belőlem az álmot is. Csipás szemmel pislogok rá fel, de csak tömören annyit vág hozzám, hogy a ház ura vár, úgyhogy kapjam össze magam. Heh... Most megvagy, te állat! Türelemre intem a nagy melákot, azzal kényelmesre veszem a tempót, kávét kérek bögrében sok tejjel és cukorral, míg én a legnagyobb nyugalommal, a takarót a mellkasomhoz fogva lépnék le a fürdőbe, ám a behemót villogó szemekkel az utamat állja még abban is, hogy egyáltalán kikászálódjak az ágyból.

- Most! - villannak szemei és szinte látom magam előtt a jégdarabkákat, amint az arcomba lövelli őket. Ravasz mosolyra húzódnak ajkaim, s kicsit elesett tartást felvéve hátrább húzódom tőle, közelebb az ágy közepéhez.

- Ne basszunk ki egymással. Te elintézed nekem a kávét, én nem váratom annyit a gazdád, hogy mérges legyen. - Újabb ajánlat és neki komoly mérlegelésre van szüksége, hogy elfogadja-e, de ha jobban belegondol, eddig ő ugyan nem húzott túl rövidet miattam, más viszont annál inkább, hiszen a túlvilágról bámul rá vissza azt kiabálva a fülébe onnan, a távolból, hogy jobb, ha enged nekem, mert különben ő sem jár jobban. Lehet, hogy a kedvenc véreb címet birtokolja, de meddig? Mi az a határ, ami miatt elveszti a címert? Ha megüt, attól nyilván nem fog a keresztfater szeme könnybe lábadni, ám ha ok nélkül tesz bennem kárt, az már nem biztos, hogy tetszeni fog a felettesének. - Fogynak a perceink – világítok rá kicsit megsegítve a döntést. Morogva hagy magamra, én pedig vigyorgok a győzelem édes ízével a számban. Tudom, hogy ennek a pasinak is meg van kötve a keze, mint nekem, csak ő jobban ismeri a szabályokat nálam.


Míg megérkezik a kávém, gyorsan lezuhanyzok, megtörölközöm, áttúrom a hajam és felöltözök, jobb híján a tegnapi gönceimbe. De utálom kétszer ugyanazt felvenni! Mindegy, majd alkalomadtán benyögöm, mi kéne, hogy komfortosabban érezzem magam itt, aztán meglátjuk, a vadbaromnak tényleg nem fontos, hogy mennyit áldoz rám, ha cserébe – reményei szerint – beletörődöm abba a sorsba, amit nekem szánt. Kicsit sokat képzel magáról, azt hiszi, valami istenség az én életemben, pedig nem.


Az első cigivel együtt fogyasztom el a krémes színű nedűt, mellyel a készítője eltalálta az ízlésemet, mert kellemesen tejes és édes, s ahogy megmondtam, nem túlfeszítve a ház urának idegeit - vagyis menet közben -, bár utóbbit nem én választottam. Az edzőterem előtt azonban elveszik tőlem az utolsó kortyokat és egy határozott lökettel betessékelnek. Micsoda modortalanság! Sértetten pillantok vissza, hogy lássam, amint a cigarettámat a kávémban oltják el. Mesés... lőttek mindkettőnek. Rohadt életbe!


Mire megérkezem, már javában folyik az egyszemélyes edzés. Minek kellek én ide?! Nézzem, ahogy ez a kegyetlen és elmebeteg barom vágja egy karddal a levegőt? Úgy fest, most ennek jött el az ideje. Mesés. Ennél jobban nem bírt kitalálni? Mindegy, ha már itt vagyok, igyekszem profitálni a helyzetből. Kibújok a cipőmből és aprót hajolok a dojo szelleme előtt, majd messze a csapkodó majomúrtól kinyújtóztatom az izmaimat, hogy aztán leüljek seizaba, s ahogy anyám tanította, meditálni kezdjek. Mindig hülyeségnek tartottam ezt kiskölyökként, ám ő valahogy annyira szép volt közben, hogy eszembe sem jutott ellenállni a kívánságának, miszerint csatlakozzam hozzá, ettől azonban beletanultam, hogyan kell meditálni és megtanultam idővel értékelni is. Főleg azokban az időkben, mikor mindkét karom fel volt kötve és gyakorlatilag semmit se csinálhattam, ha nem akartam beszarni a fájdalomtól.


Fogalmam sincs, mennyi az idő, de talán egyszerre kezdjük ma el és csendben egymásra találunk a folyamat során. Amikor az ember lehunyja a szemeit és csak a légzésére figyel, míg teljesen el nem lazul, a világ kinyílik előtte úgy, ahogy a látás miatt nem: többféle hangot kezdek hallani, a lépésektől keletkező toppantásokat, a kardok ütemes suhintásait és a saját lüktetésem apró neszét. És nem csak olyan hangokat hallok, melyek látó tudatom számára érzékelhetetlen foszlányok, de az egész lényem mintha kitágulna, szinte érzem a bőrömön a levegő érintését, s azt, ahogy a ruha rásimul a vállamra, a mellkasomra, meg a farmerom némi feszüléssel a combomra.