16.

Asame

Épp csak egy pillanat, amíg érzékelem, hogy Ryuuichi meghozza a kölyköt, majd elvéve tőle a bögrét és a cigit löki be őt az edzőterembe, hogy aztán megállva az ajtóban várakozhasson a további utasításomra. Egyelőre várhat, ő is és a kölyök is, aki látszólag hamar feltalálja magát, mert ahelyett, hogy megzavarna, egyszerűen leül meditálni. Nocsak, szorult belé némi illem is? Újra átadom magam a gyakorlatnak. Elveszve benne. Ilyenkor kiürítem az elmém.


Már régóta nem tervezem a mozdulatsort, az irányít engem. Apám tisztelte a hagyományokat és erre a tiszteletre engem is megtanított. Talán ez volt az egyetlen értelmes dolog, amit valaha kaptam tőle. Könnyed, halk léptekkel mozdulok, lelassítva, csillapítva légzésem, hogy hangtalanná válva kerülhessek a közelébe. Lendületet veszek, ugrom. Nem megfélemlíteni akarom, csak játszadozni vele továbbra is. Vajon mennyire jól sajátította el ezt a meditációt? Hah igen, érzékelnie kell engem, ha nem, akkor a következő pillanatban átvághatom a torkát is, azt sem venné észre. Mögé érkezem meg, a wakizashit torkának szegezve tépek hajába és rántom hátra fejét.

- Jó reggelt, Csipkerózsika! - sziszegem fülébe, s elengedve őt leülök vele szemben. Türelmesen megvárva, hogy összekaparja magát. A kötések, melyeket Naoto reggel rám aggatott, megint átáztak a vértől. Megtanultam kizárni a fájdalmat az elmémből, így most csak annyit érzékelek belőle, hogy valami meleg, nedves szivárog a hófehér gézből. Tekintetem a kölyök tekintetébe fúrom. Azt akarom, hogy figyeljen rám.

- Ryuuichi gondjaira bízlak – közlöm vele tárgyilagosan. - Nem érek rá veled baszakodni – jelentem ki. Nem érdemli meg a magyarázatot és amúgy se akarok a közelébe menni pár napig. Ez is a lecke része lesz. Talán még örömet is okozok neki ezzel, hogy békén hagyom. Legalábbis napközben, de ezt nem kell még tudnia. Ezt akarta, nem? Megkapja, semmibe veszem. Ételt, szállást kap, figyelmet meg kérjen attól, akitől akar. Az embereim nagyon jól tudják, meddig mehetnek el egy-egy játékszerrel, ha rájuk bízom, s azt is nagyon jól tudják, mi jár a szabályok megszegéséért. Felállok. Leveszem magamról a rajtam lévő fehér kimonót, mielőtt bemocskolnám a véremmel. Mindig gondosan ügyelek arra, hogy a hakamát és a kimonót sohase mocskoljam be. Furcsa, apám ezt is rendesen belém nevelte, azt hiszem.

- Asame-sama – szólal meg az ajtóból Ryuuichi, de leintem. Nem kell körbeugrálni, nem fogok belehalni sem ebbe, sem abba, hogy a kölyök is meglátja. - Hívatom Naotot.

- Hagyd! - mordulok rá erélyesen. - Hol van Akihito?

- Nem kéne ma...

- Nem kértem a tanácsaidból, Ryuu...! - figyelmeztetem még mindig higgadtan. - Mától tied a kölyök. Ha bármi nyűgje lenne, amit nem tudsz megoldani, szólj Ayakónak. A szabályok ugyanúgy érvényesek, mint eddig... - teszem még hozzá keményen, majd a kölyökre sandítok megadva az esélyét annak, hogy tiltakozzon, ellenkezzen, vagy csak épp felrobbanjon a hisztitől, ha ehhez van kedve.