Asame nevetéséből már tudom, hogy nincs ellenvetése a ruhakérdésben, mint amit én szeretnék, de azért hagyom, hogy kibeszélje magából az álláspontját. Nem mondok rá semmit, hiszen én értem, mi van, azt meg már nincs erőm megvitatni vele, hogy meg kell neki is értenie, hogy az új dolgokat nekem nem mindig könnyű elfogadni. Nem mintha ez nem lenne nyilvánvaló, tekintve, hogy eddig elég kevés dologra reagáltam átlagos módon. Mindig valahogy kiakadtam, s ha nem épp kiabáltam, sírtam, vagy hisztiztem, akkor hátráltam, vagy ledermedtem, mint puding a hűtőben.
Ümmm, pudiing... Kezdek bekattanni, azt hiszem. Hétfőn én csinálok kaját, palacsintát fogok sütni, Ayakonak meg ha nem tetszik, elküldöm a francba. A palacsintát mindig én csinálom, mert az az egyetlen dolog, amit biztonsággal el tudom készíteni a rántottán, pudingon, összekutyulós kajákon kívül, ráadásul nagyon büszke vagyok a palacsintámra. Bár lehet, hogy rajtam kívül mindenki édességmérgezésben kipusztul tőle... Szép lenne.
- Nem-nem, nem azt mondtam, hogy Keiyuu nem érdemelte ki a vipera megnevezést, hanem azt, hogy nincs benne töltelék. Nem a feje üres, hanem... - Ezt viszont nem tudom így kimondani, úgyhogy inkább célzón Asame mellkasára bökök, remélve, ennyiből megérti. - Ha valakit megcsinálnak, átalakítanak, sérül a személyisége. Ezen még lehet segíteni, sőt, nem is mindig baj, ha ilyen durva behatások érnek valakit, példának mindjárt ott van Kazu, ahogy kivettem a dolgokat, viszont ha totál mássá tesznek valakit, megszűnik annak lenni, aki volt. Elvehető a személyiség és ezzel üressé tehető egy ember. Én egyelőre úgy látom Keiyuut, hogy már csak érdek hajtja, így értem ezt az egészet – magyarázom el kicsit hevesebben kimondva a szavakat, majd megpattan egy gondolat a fejemben. Egy nagyon... érdekes... merész... talán hülye gondolat. - Te figyu... lehetséges, hogy Keiyuunak tetszik Kazu? - kérdezem meg nyíltan. - Puszta kedvtelésből nem csesztetek valakit két évig, nem? Ráadásul ahogy viselkedett vele... Én kiléptem a körből, mert a hátamon is felállt a szőr és úgy voltam vele, Keiyuu jobb, ha minél előbb beraktározza a fejébe, hogy felém nyúl a műkörmös kacsójával, és én reflexből beleágyazom a szögecseimet az arcába. - Még rágondolni is rossz, hogy ilyen történhet velem. Az a pillanat nagyon kiakasztott, de tényleg. Nem is értem, Kazu miért tűrte el, főleg, ha már két éve baszogatja őt a páros.
Elnevetem magam, amint Asame heccelve megfenyeget. Akarok én üzleti tárgyalásokon részt venni? Mondjuk, így nyilván kedvezőbb a pozícióm, mint az asztal alatt, amit korábban jósolt nekem burkoltan, de azért nem vagyok biztos benne, hogy bárki jól járna vele, ha én is ott lennék. Kétlem, hogy kibírnám rendbontás nélkül, peckesen ücsörögve, komoly képet vágva. Ezen kuncognom kell, mert elképzelem magam öltönykabátban. Ha a színházi hajviseletemet és a szemkihúzást választanám hozzá, nagyon ütős lenne. Baszki, még a végén jól festenék pingvinhacukában is!
A történet végén elnevetem magam. Asahito még szimpatikusabb nekem, mint a megfigyelésem alapján gondoltam.
- Szerintem nagyon rendben van, hogy van a társaságban rendbontó is – jelentem ki vidáman. - Kiélezi a különbségeket, színt visz a bandába és amíg itt posztol az oldalunkon, legalább nem kell azon agyalni, legközelebb mire számítsunk tőle. A tárgyalásra visszatérve meg... - Újabb kuncogásra késztet a dolog, de megemberelem magam, hogy végigmondjam a mondatot. - Ez jobb ajánlatnak hangzik, mint a korábbi, mégsem hiszem, hogy a yakuzák vágynának rá, hogy ott legyek. – És a mondat végét elröhögöm, mert megint elképzelem magam a társaságban, amint bedumálok valamit és egy csomó gyilkos szempár villan rám. Vérpezsdítő lenne, az tuti, de hogy jó-e...
Csend támad közöttünk, ami nem baj, Asaménak mindenképpen ideje lenne aludnia, én kibírom különösebb gond nélkül két napig éberen. A gyógyszer hatására élénk maradok és a második nap végére kezdek lefáradni annyira, hogy úgy fessek, mintha nem szednék élénkítőt.
Picit még jobban hozzábújok Asaméhoz, s kiélvezem, hogy összeér a bőrünk. Még mindig kínoz egy kicsit a vágy, valószínűleg reggel nem lesz túl jó felébredni, én azonban ki nem mászom innen semmiért se. Majd reggel morgok az egyszerű emberi problémák miatt. Reggel... de közel van és de nem fogok én reggel felébredni, ahogy saccolom.
Ümmm, pudiing... Kezdek bekattanni, azt hiszem. Hétfőn én csinálok kaját, palacsintát fogok sütni, Ayakonak meg ha nem tetszik, elküldöm a francba. A palacsintát mindig én csinálom, mert az az egyetlen dolog, amit biztonsággal el tudom készíteni a rántottán, pudingon, összekutyulós kajákon kívül, ráadásul nagyon büszke vagyok a palacsintámra. Bár lehet, hogy rajtam kívül mindenki édességmérgezésben kipusztul tőle... Szép lenne.
- Nem-nem, nem azt mondtam, hogy Keiyuu nem érdemelte ki a vipera megnevezést, hanem azt, hogy nincs benne töltelék. Nem a feje üres, hanem... - Ezt viszont nem tudom így kimondani, úgyhogy inkább célzón Asame mellkasára bökök, remélve, ennyiből megérti. - Ha valakit megcsinálnak, átalakítanak, sérül a személyisége. Ezen még lehet segíteni, sőt, nem is mindig baj, ha ilyen durva behatások érnek valakit, példának mindjárt ott van Kazu, ahogy kivettem a dolgokat, viszont ha totál mássá tesznek valakit, megszűnik annak lenni, aki volt. Elvehető a személyiség és ezzel üressé tehető egy ember. Én egyelőre úgy látom Keiyuut, hogy már csak érdek hajtja, így értem ezt az egészet – magyarázom el kicsit hevesebben kimondva a szavakat, majd megpattan egy gondolat a fejemben. Egy nagyon... érdekes... merész... talán hülye gondolat. - Te figyu... lehetséges, hogy Keiyuunak tetszik Kazu? - kérdezem meg nyíltan. - Puszta kedvtelésből nem csesztetek valakit két évig, nem? Ráadásul ahogy viselkedett vele... Én kiléptem a körből, mert a hátamon is felállt a szőr és úgy voltam vele, Keiyuu jobb, ha minél előbb beraktározza a fejébe, hogy felém nyúl a műkörmös kacsójával, és én reflexből beleágyazom a szögecseimet az arcába. - Még rágondolni is rossz, hogy ilyen történhet velem. Az a pillanat nagyon kiakasztott, de tényleg. Nem is értem, Kazu miért tűrte el, főleg, ha már két éve baszogatja őt a páros.
Elnevetem magam, amint Asame heccelve megfenyeget. Akarok én üzleti tárgyalásokon részt venni? Mondjuk, így nyilván kedvezőbb a pozícióm, mint az asztal alatt, amit korábban jósolt nekem burkoltan, de azért nem vagyok biztos benne, hogy bárki jól járna vele, ha én is ott lennék. Kétlem, hogy kibírnám rendbontás nélkül, peckesen ücsörögve, komoly képet vágva. Ezen kuncognom kell, mert elképzelem magam öltönykabátban. Ha a színházi hajviseletemet és a szemkihúzást választanám hozzá, nagyon ütős lenne. Baszki, még a végén jól festenék pingvinhacukában is!
A történet végén elnevetem magam. Asahito még szimpatikusabb nekem, mint a megfigyelésem alapján gondoltam.
- Szerintem nagyon rendben van, hogy van a társaságban rendbontó is – jelentem ki vidáman. - Kiélezi a különbségeket, színt visz a bandába és amíg itt posztol az oldalunkon, legalább nem kell azon agyalni, legközelebb mire számítsunk tőle. A tárgyalásra visszatérve meg... - Újabb kuncogásra késztet a dolog, de megemberelem magam, hogy végigmondjam a mondatot. - Ez jobb ajánlatnak hangzik, mint a korábbi, mégsem hiszem, hogy a yakuzák vágynának rá, hogy ott legyek. – És a mondat végét elröhögöm, mert megint elképzelem magam a társaságban, amint bedumálok valamit és egy csomó gyilkos szempár villan rám. Vérpezsdítő lenne, az tuti, de hogy jó-e...
Csend támad közöttünk, ami nem baj, Asaménak mindenképpen ideje lenne aludnia, én kibírom különösebb gond nélkül két napig éberen. A gyógyszer hatására élénk maradok és a második nap végére kezdek lefáradni annyira, hogy úgy fessek, mintha nem szednék élénkítőt.
Picit még jobban hozzábújok Asaméhoz, s kiélvezem, hogy összeér a bőrünk. Még mindig kínoz egy kicsit a vágy, valószínűleg reggel nem lesz túl jó felébredni, én azonban ki nem mászom innen semmiért se. Majd reggel morgok az egyszerű emberi problémák miatt. Reggel... de közel van és de nem fogok én reggel felébredni, ahogy saccolom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése