Mosolygok, mikor Asame újabb mesélésbe fog. Nem akarom én ébren tartani, főleg, mert neki sokkal fárasztóbb lehetett ez a nap, mint nekem, de ha már elcsesztük az egészet, igenis megérdemlünk egy plusz órát, amit beszélgetéssel töltünk. Úgyis leint, ha azt akarja, hogy maradjak csendben, vagy befogja a szám, vagy valami.
Újabb sztorit hallgathatok Asahitoról és egyben Keiyuuról is. Dupla élvezet. Vagy nem. Vérmes sztorinak ígérkezik, nem épp egy estimesének való, de mi már nagy gyerekek vagyunk és az este is órákkal ezelőtt éjjellé, vagy talán már hajnallá nőtte ki magát. Inkább fejben is kussolok, hogy tudjak Asaméra figyelni, ám amit hallok, attól kikerekednek a szemeim. A szimpátiamérce nagyot zuhan benne Asahito iránt és már nem kell az éhségem miatt sem aggódnom, mert nem elég, hogy a torkomon egy falat se menne le, a gyomrom is babszemnyire szűkül. Azt hiszem, érezhetően összerándulok a tények hallatán és levegő után is kapok pár pillanattal később. Ez nagyon durva...
Hosszan gondolkodom Asame szavain, néha hümmögök is közben, vagy fújok egyet. A testvéri köteléket én nem nagyon értem meg, tekintve, hogy a húgomat komolyan elhoztam volna Asaménak, hogy adja el a kurvapiacon, én aztán magasról és folyékonyan szarok rá, viszont a testemmel ápolt kapcsolatom elég... kimunkált ahhoz, hogy ne csak megérintsen a Keiyuuval történt dolog, hanem egyenesen belém marjon. Hátborzongató, amit Asahito művelt és abszolút nem tartom jogosnak. Bármivel magyarázhatja, de ezt akkor sem szabadott volna megtennie. Túllőtt a célon és én nagyon csodálom, hogy a társaság tagja maradhatott, a két yakuza nem eresztett cserébe golyót a fejébe. És valahol azt is kegyetlenségnek tartom, hogy Keiyuut életben hagyták azok után, hogy kiherélték. Én valszeg ugyanazt tettem volna, mint Izumi, hogy ne kelljen úgy élnem, mint Keiyuunak.
Sajnálom őt. Eddig is volt valami hasonló bennem, mert szánalmat érzek azok iránt, akik lelketlenekké válnak, de így, hogy egy ilyen folyamat következtében vált olyanná, őszintén sajnálom.
- Tudod, Asame, szerintem ez sem jogosít fel senkit semmire... - kezdem csendesen. - A helyzeteket az élet adja, időnként magunknak teremtjük őket, de hogy ki hogyan oldja meg, hogyan gazdálkodik mindazzal, amije van, mit élvez ki a szitukból, az már az egyénen múlik. Ha Keiyuunak jó úgy, ahogy van, műkörmösen, melírosan, nőiesen, akkor semmi problémám nekem sem vele, viszont én azt érzem, hogy ez nála pótcselekvés. Olyan, mint a körömrágás, vagyis ahelyett, hogy jól beolvasna valakinek, inkább lerágja a körmét dühében. Ez baromság – jelentem ki őszintén. - Nekem úgymond semmi jogom nem lenne megszólni Keiyuut, de igenis jogot formálok rá, mert míg ő másoknak cicomázza fel magát és dicséreteket vár, addig én pont leszarom a környezetem véleményét. Örülök, ha tetszik valakinek, amit képviselek, hülyén érzem magam, ha bizonyos emberek bizonyos formában megdicsérnek és bepöccenek, ha tévesen ítélik meg a helyzetet velem kapcsolatban. - És ezeket Asame mind tapasztalta. A bepöccenést az első alkalommal, a büszkélkedést és a zavart meg elég gyakran, szóval jobban megmagyaráznom ezt neki nem érzem szükségesnek. - Nem tudom, hogy érezném magam Keiyuu helyében, fogalmam sincs és nem is akarok úgy tenni, mintha el tudnám képzelni. Ehhez képest az én szívfájdalmam semmisnek tűnik, de mint tudjuk, mindenkinek a saját baja a legkínosabb. Ennyi.
Frászt ennyi. Újra kell gondolnom, hogy viszonyuljak Keiyuuhoz. És Asahitot is új helyre kell pakolnom magamban, mert ez a tette rohadtul nem szimpatikus nekem. Míg Asame elszenderedik mellettem, próbálom megoldani a problémákat magamban, ám hamarosan engem is leránt a fáradtság és elalszom. Kellemes szédülésnek érzem az alvást, aztán verőfényes napsütés kelt fel úgy... megnézem az egyik telefonon: tizenegy után. Hát, a reggeliről lecsúsztam, az tuti. Kéne menni enni, de túl kótyagos vagyok, szóval inkább előtte bekapom a gyógyszerem. Víz nélkül utálom lenyelni, a keserű, maró íz a számba szivárog, ám most nincs erőm túl sok, hogy kikeljek az ágyból, ezért visszahanyatlom és várom a delíriumot.
Újabb sztorit hallgathatok Asahitoról és egyben Keiyuuról is. Dupla élvezet. Vagy nem. Vérmes sztorinak ígérkezik, nem épp egy estimesének való, de mi már nagy gyerekek vagyunk és az este is órákkal ezelőtt éjjellé, vagy talán már hajnallá nőtte ki magát. Inkább fejben is kussolok, hogy tudjak Asaméra figyelni, ám amit hallok, attól kikerekednek a szemeim. A szimpátiamérce nagyot zuhan benne Asahito iránt és már nem kell az éhségem miatt sem aggódnom, mert nem elég, hogy a torkomon egy falat se menne le, a gyomrom is babszemnyire szűkül. Azt hiszem, érezhetően összerándulok a tények hallatán és levegő után is kapok pár pillanattal később. Ez nagyon durva...
Hosszan gondolkodom Asame szavain, néha hümmögök is közben, vagy fújok egyet. A testvéri köteléket én nem nagyon értem meg, tekintve, hogy a húgomat komolyan elhoztam volna Asaménak, hogy adja el a kurvapiacon, én aztán magasról és folyékonyan szarok rá, viszont a testemmel ápolt kapcsolatom elég... kimunkált ahhoz, hogy ne csak megérintsen a Keiyuuval történt dolog, hanem egyenesen belém marjon. Hátborzongató, amit Asahito művelt és abszolút nem tartom jogosnak. Bármivel magyarázhatja, de ezt akkor sem szabadott volna megtennie. Túllőtt a célon és én nagyon csodálom, hogy a társaság tagja maradhatott, a két yakuza nem eresztett cserébe golyót a fejébe. És valahol azt is kegyetlenségnek tartom, hogy Keiyuut életben hagyták azok után, hogy kiherélték. Én valszeg ugyanazt tettem volna, mint Izumi, hogy ne kelljen úgy élnem, mint Keiyuunak.
Sajnálom őt. Eddig is volt valami hasonló bennem, mert szánalmat érzek azok iránt, akik lelketlenekké válnak, de így, hogy egy ilyen folyamat következtében vált olyanná, őszintén sajnálom.
- Tudod, Asame, szerintem ez sem jogosít fel senkit semmire... - kezdem csendesen. - A helyzeteket az élet adja, időnként magunknak teremtjük őket, de hogy ki hogyan oldja meg, hogyan gazdálkodik mindazzal, amije van, mit élvez ki a szitukból, az már az egyénen múlik. Ha Keiyuunak jó úgy, ahogy van, műkörmösen, melírosan, nőiesen, akkor semmi problémám nekem sem vele, viszont én azt érzem, hogy ez nála pótcselekvés. Olyan, mint a körömrágás, vagyis ahelyett, hogy jól beolvasna valakinek, inkább lerágja a körmét dühében. Ez baromság – jelentem ki őszintén. - Nekem úgymond semmi jogom nem lenne megszólni Keiyuut, de igenis jogot formálok rá, mert míg ő másoknak cicomázza fel magát és dicséreteket vár, addig én pont leszarom a környezetem véleményét. Örülök, ha tetszik valakinek, amit képviselek, hülyén érzem magam, ha bizonyos emberek bizonyos formában megdicsérnek és bepöccenek, ha tévesen ítélik meg a helyzetet velem kapcsolatban. - És ezeket Asame mind tapasztalta. A bepöccenést az első alkalommal, a büszkélkedést és a zavart meg elég gyakran, szóval jobban megmagyaráznom ezt neki nem érzem szükségesnek. - Nem tudom, hogy érezném magam Keiyuu helyében, fogalmam sincs és nem is akarok úgy tenni, mintha el tudnám képzelni. Ehhez képest az én szívfájdalmam semmisnek tűnik, de mint tudjuk, mindenkinek a saját baja a legkínosabb. Ennyi.
Frászt ennyi. Újra kell gondolnom, hogy viszonyuljak Keiyuuhoz. És Asahitot is új helyre kell pakolnom magamban, mert ez a tette rohadtul nem szimpatikus nekem. Míg Asame elszenderedik mellettem, próbálom megoldani a problémákat magamban, ám hamarosan engem is leránt a fáradtság és elalszom. Kellemes szédülésnek érzem az alvást, aztán verőfényes napsütés kelt fel úgy... megnézem az egyik telefonon: tizenegy után. Hát, a reggeliről lecsúsztam, az tuti. Kéne menni enni, de túl kótyagos vagyok, szóval inkább előtte bekapom a gyógyszerem. Víz nélkül utálom lenyelni, a keserű, maró íz a számba szivárog, ám most nincs erőm túl sok, hogy kikeljek az ágyból, ezért visszahanyatlom és várom a delíriumot.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése