155.

Deon

Kezdem egyre gyorsabban és egyre teljesebben felfogni a környezetem ingereit. A kávé édes-tejes illatát és az élénk fényt például. Múlik az ájulat szélére sodró mámor, főleg, hogy nem bírtam ki anélkül, hogy magamhoz nyúltam volna. Persze bennem volt a para, hogy Asame visszatalál ide, vagy valamelyik testőr nézi meg, életben vagyok-e, ahogy arra is őrültmód vigyáznom kellett, nehogy nyoma maradjon a kalandomnak, de isteni szerencsém van ezen a délelőttön, mert mindent megúsztam. Kellemes érzés most létezni, s ezt a várt étekkel, pár könnyű falattal, majd a finom kávéval ünnepelem meg. A meglepetés akkor ér, amikor az egyik testőrömet találom az ajtón kívül. Azt hittem, nem lesz itt senki. Csórtam egy törölközőt Asamétól, mert nem akartam alsónadrágban flangálni. Alapvetően egy kicsit szégyenlős vagyok, de nem csak a személyzet miatt takargatom magam, hanem mert sosem tudhatom, van-e vendége a ház urának. Van, most tuti, hogy van, mert a véreb a nyomomban lépked. Megkérdezem, ki van itt, ő azonban nem túl segítőkész, azt mondja, nem kapott rá felhatalmazást, hogy információkat osszon meg velem. Mesés. Úgy fest, újabb küzdelmek várnak majd rám két habzó szájú fenevaddal, azonban nekem most rohadtul nincs hangulatom elkezdeni a betanításukat. Inkább bevetem magam a fürdőbe és alaposan kiáztatom magam, főleg a hajamból a lakkot. Rendesen hajat mosok, bebalzsamozom, majd miután megtörölközöm, tiszta ruhákat pakolok magamnak. Nem lövöm le előre a tervemet, úgyhogy a kiegészítőimet nem veszem fel, csak a tegnapra tervezett sötétzöld, fenékkirajzolós nadrágot, a fekete testhez simuló pólót és a rövid ujjú, halványkék inget. Szokásomhoz híven mezítláb indulok útnak a házban, keresem Ryuuichit, ám a véreb továbbra is a nyomomban van, ráadásul a keresett személy Asame dolgozószobájában posztol. Elindulok oda, ám mielőtt közel kerülhetnék az ajtóhoz, tiltólistát kapok a továbblépésre. Nagyot lesek, de megtudom, hogy Asame tárgyal, nem mehetek be. Hát... jó. Akkor mit is csináljak? Az ilyen időszakokkal mindig bajban vagyok, ha nem kapok semmi feladatot, ezért nekem kell elfoglalnom magam.


A konyhába irányozom magam, hogy megbeszéljem Ayakoval, amit éjjel kiterveltem. Mondanom sem kell, a néni kézzel-lábbal tiltakozik, hogy bevessem magam az ő konyhájába, azonban én sem tágítok. Azzal fenyeget, hogy majd Asame dönt, átvehetem-e az uralmat egy másfél-két órára a tűzhely felett, és nem akarja megérteni, hogy ezt az ötletét nem támogatom, mert meglepinek szánom, hogy tudok palacsintát sütni. Ayako ajánlkozik, majd ő megcsinálja, de erről én nem mondok le, sőt, ha nem hagy érvényesülni, egy napig egy falatot sem eszek. Ezzel megfogom az idős nőt, komolyan gondolkodóba esik, mert a leszidás, amit Asamétól kapna egy ilyen esetben, megfontolandó, hogy bevállalható-e. Végül úgy dönt, nem kockáztat és bizony meg fogja kérdezni az urát, engedélyezi-e nekem, hogy tönkre tegyem a konyha rendjét és kutyuljak valamit. Meglehetősen sért az, ahogy a palacsintakészítésemről beszél, ám a bosszúm olyan édes lesz, mint a tészta, amit holnap vagy holnapután kisütök – az eredmény majd engem igazol. Megrendelem a tojást, lisztet, vaníliás cukrot, buborékos ásványvizet és tejet, méghozzá vigyorogva, aztán újra talpat csattogtatok a házban.