Oké, és most hogyan tovább? Ugrott a meglepetés, vagy legalábbis ugrani fog, nekem tulajdonképpen nincs mit csinálnom, mert úszni nem akarok, meditálni nem fogok tudni, a zenehallgatás önmagában nem köt le, bringa nincs, laptop és talán net Asaménál a dolgozószobában, ahogy Ryuuichi is, ennyire előre nem akarok nekiveselkedni a készülésnek, olvasni vagy írni nincs hangulatom, Kazut nem akarom zaklatni, amúgy is találkozunk a versenyen, tervezni és álmodozni meg inkább meg sem próbálok, mert most túlságosan élénk vagyok ahhoz, hogy békés dolgok jussanak eszembe. A véreb még mindig a nyakamon, szinte pontosan a nyomomban, ami nyugtalanít és egyszerre idegesít. Ki a franc van itt, hogy megint nem tehetek egy lépést se a házban egyedül?! Még jó, hogy a fürdőbe nem akart követni, mert akkor gyorsan menesztették volna a kinevezéséből a testőrömet.
Asame dolgozószobája felé megyek, hiszen vélhetőleg ott találhatom meg ilyenkor, ám a védelmemre kirendelt kolosszus megragadja a karom és visszahúz az ajtótól, mikor a kilincsre fognék. Ettől aztán gyilkos indulatok keletkeznek bennem és kitépem a karom az ujjai közül, s sziszegve szólok rá, hogy ne nyúljon hozzám. Ahogy korábban senkinek, úgy neki sem tetszik a stílus és a hangszín, amit használok, de nem érdekel, én mindbe belerúgok, amelyik rángat. Látom a szemében, hogy csak azért nem ugrik a torkomnak, mert védenie kell, nem pedig a saját kezével kinyírni. Látom rajta azt is, hogy hatalmas erőfeszítésre van szüksége ahhoz, hogy pókerarccal eltűrje tőlem a durvaságomat, ám azzal, hogy meg bírja tenni, szerez nálam egy pluszpontot. Nem kell mindig ugrani, amikor támadok. Sőt, ha valaki nyugalmat akar, békülni, akkor leginkább nem csinál semmit. Ettől én is lehiggadok, s újból megkérdezem, ki van itt. Nem mondhat semmit. Hát ez szép. Ki tiltotta meg? Merthogy nem Asame, abban biztos vagyok.
Sértetten vonulok el az ajtó előtt, mivel nem ronthatok be csak azért a dolgozószobába, hogy megleckéztessem a kutyát, hiszen az odabent folyó beszélgetés megzavarása ellenkezik sok-sok megállapodásommal, amit Asaméval és magammal kötöttem. Annyit nem ér meg nekem ez a visszavágás, hogy megharagítsam, netán megsértsem Asamét. Ugyan azt mondta, magával visz a tárgyalásaira, ha továbbra is jó tendenciát produkálok a megfigyeléseimmel, azonban egyelőre még nem volt elegendő alkalma tesztelni a megfigyelőképességemet, no meg nem hívott, vagyis vagy csak heccelt, vagy ezt a találkozót nélkülem kívánta lebonyolítani. Ha kellenék, küldene értem valakit. Mellesleg szépen mentett Esaya nálam azzal, hogy nem ugrott a torkomnak, mikor majdnem visszaküldtem az anyjába, amiért hozzám ért. Egy-egy az állás, na, szóval nincs mit megbosszulni.
Alig teszek három lépést, amikor kinyílik mögöttem az ajtó, s én reflexből fordulok vissza. A látvány, a yakuzavilág legkülönlegesebb párosa Asame otthonában meglep. Szembe fordulok Asahitoval és Yoruval, noha a véreb mellettem igyekszik félig eltakarni engem tőlük. Úgy illene, hogy ők köszöntenek engem, hiszen vendégek számomra, ám mivel valszeg úgy tudják, egyszerű szajha vagyok, aki alázatosan kell, hogy viselkedjen, ezért apró fejhajtással biccentek nekik üdvözlésül. A színjátéknak akkor van vége előttük, ha Asame engedélyt ad rá, ám ő egyáltalán nem bízik a párosban, akiktől védelmez is engem, így hát marad az álca. Most már együtt látom őket és igen, az egyenlőség megvan közöttük. Összeöltöztek, mindketten talpig feketében, láncokkal és menő kiegészítőkkel, s árad belőlük az erő, az összetartás és a vadság. Ez tetszik, nagyon is, azt viszont nem tudom elfelejteni Asahitonak, hogy mit tett Keiyuuval. Elásta magát nálam ezzel a húzással, és nagyon tápolnia kell, hogy újra elfogadható helyet tudhasson be nálam. Nyilván ez neki cseppet sem számítana, az én hozzá való hozzáállásomat azonban teljesen meghatározza. A szemet szemért elv szerintem abszolút rendben van, de mikor ilyen keményen valaki mással basznak ki, mint akivel konkrétan baja van az illetőnek, azt nem tolerálom. Ez a döntésem, erre jutottam Asahitoval kapcsolatban. Nem bizonyított többet, mint a két ellene tevő yakuza, sőt, még felül is múlta őket a mocsokságban. Erre ne legyen büszke, nagyon ne. Morikawa és Nagano legalább hitt valamiben, amit rosszul kezeltek, kibaszottul rosszul, amiért szerintem a méltó büntetésüket megkapták, mikor térdre kényszerültek a lázadó yakuza előtt, az már Asahito túlkapása volt, amit a két ártatlan kölyökkel tett. Nem tisztem bíráskodni felette, semmi közöm hozzá, vagy a tettéhez, egyszerűen csak… nem is tudom…
Én mit tennék, ha tehetnék valamit, amivel megbosszulhatnám az Asaménak okozott rosszat? Fogalmam sincs, de hogy én sem lennék könyörületes, az biztos. A céljaim elérése érdekében azonban nem használnék fel másokat, ilyen szinten nem, akkor sem, ha ezzel okoznám a legkomolyabb kínszenvedést az ellenségeinknek.
Mennem kellene, ám ha ők távozni kívánnak, én bejuthatnék Asaméhoz, ezért csak ácsorgok.
Asame dolgozószobája felé megyek, hiszen vélhetőleg ott találhatom meg ilyenkor, ám a védelmemre kirendelt kolosszus megragadja a karom és visszahúz az ajtótól, mikor a kilincsre fognék. Ettől aztán gyilkos indulatok keletkeznek bennem és kitépem a karom az ujjai közül, s sziszegve szólok rá, hogy ne nyúljon hozzám. Ahogy korábban senkinek, úgy neki sem tetszik a stílus és a hangszín, amit használok, de nem érdekel, én mindbe belerúgok, amelyik rángat. Látom a szemében, hogy csak azért nem ugrik a torkomnak, mert védenie kell, nem pedig a saját kezével kinyírni. Látom rajta azt is, hogy hatalmas erőfeszítésre van szüksége ahhoz, hogy pókerarccal eltűrje tőlem a durvaságomat, ám azzal, hogy meg bírja tenni, szerez nálam egy pluszpontot. Nem kell mindig ugrani, amikor támadok. Sőt, ha valaki nyugalmat akar, békülni, akkor leginkább nem csinál semmit. Ettől én is lehiggadok, s újból megkérdezem, ki van itt. Nem mondhat semmit. Hát ez szép. Ki tiltotta meg? Merthogy nem Asame, abban biztos vagyok.
Sértetten vonulok el az ajtó előtt, mivel nem ronthatok be csak azért a dolgozószobába, hogy megleckéztessem a kutyát, hiszen az odabent folyó beszélgetés megzavarása ellenkezik sok-sok megállapodásommal, amit Asaméval és magammal kötöttem. Annyit nem ér meg nekem ez a visszavágás, hogy megharagítsam, netán megsértsem Asamét. Ugyan azt mondta, magával visz a tárgyalásaira, ha továbbra is jó tendenciát produkálok a megfigyeléseimmel, azonban egyelőre még nem volt elegendő alkalma tesztelni a megfigyelőképességemet, no meg nem hívott, vagyis vagy csak heccelt, vagy ezt a találkozót nélkülem kívánta lebonyolítani. Ha kellenék, küldene értem valakit. Mellesleg szépen mentett Esaya nálam azzal, hogy nem ugrott a torkomnak, mikor majdnem visszaküldtem az anyjába, amiért hozzám ért. Egy-egy az állás, na, szóval nincs mit megbosszulni.
Alig teszek három lépést, amikor kinyílik mögöttem az ajtó, s én reflexből fordulok vissza. A látvány, a yakuzavilág legkülönlegesebb párosa Asame otthonában meglep. Szembe fordulok Asahitoval és Yoruval, noha a véreb mellettem igyekszik félig eltakarni engem tőlük. Úgy illene, hogy ők köszöntenek engem, hiszen vendégek számomra, ám mivel valszeg úgy tudják, egyszerű szajha vagyok, aki alázatosan kell, hogy viselkedjen, ezért apró fejhajtással biccentek nekik üdvözlésül. A színjátéknak akkor van vége előttük, ha Asame engedélyt ad rá, ám ő egyáltalán nem bízik a párosban, akiktől védelmez is engem, így hát marad az álca. Most már együtt látom őket és igen, az egyenlőség megvan közöttük. Összeöltöztek, mindketten talpig feketében, láncokkal és menő kiegészítőkkel, s árad belőlük az erő, az összetartás és a vadság. Ez tetszik, nagyon is, azt viszont nem tudom elfelejteni Asahitonak, hogy mit tett Keiyuuval. Elásta magát nálam ezzel a húzással, és nagyon tápolnia kell, hogy újra elfogadható helyet tudhasson be nálam. Nyilván ez neki cseppet sem számítana, az én hozzá való hozzáállásomat azonban teljesen meghatározza. A szemet szemért elv szerintem abszolút rendben van, de mikor ilyen keményen valaki mással basznak ki, mint akivel konkrétan baja van az illetőnek, azt nem tolerálom. Ez a döntésem, erre jutottam Asahitoval kapcsolatban. Nem bizonyított többet, mint a két ellene tevő yakuza, sőt, még felül is múlta őket a mocsokságban. Erre ne legyen büszke, nagyon ne. Morikawa és Nagano legalább hitt valamiben, amit rosszul kezeltek, kibaszottul rosszul, amiért szerintem a méltó büntetésüket megkapták, mikor térdre kényszerültek a lázadó yakuza előtt, az már Asahito túlkapása volt, amit a két ártatlan kölyökkel tett. Nem tisztem bíráskodni felette, semmi közöm hozzá, vagy a tettéhez, egyszerűen csak… nem is tudom…
Én mit tennék, ha tehetnék valamit, amivel megbosszulhatnám az Asaménak okozott rosszat? Fogalmam sincs, de hogy én sem lennék könyörületes, az biztos. A céljaim elérése érdekében azonban nem használnék fel másokat, ilyen szinten nem, akkor sem, ha ezzel okoznám a legkomolyabb kínszenvedést az ellenségeinknek.
Mennem kellene, ám ha ők távozni kívánnak, én bejuthatnék Asaméhoz, ezért csak ácsorgok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése