Igen, mennem kellett volna, Asame gondterhelt arcát és halántékdörgölését látva ez már egyértelmű, de mindketten tudjuk, hogy meddig jár a korsó a kútra. Túlságosan kíváncsi vagyok a párosra, ezért nem bírtam ellenállni a kísértésnek. Remélem, Asame azért nagyon nem lesz dühös. Ha mégis, majd igyekszem jóvá tenni a bűnöm. Talán.
Asahito elindul felém. Mivel a ház ura nem ugrik, hogy védjen, nincs mitől félnem. Vad, szelídíthetetlen pillantásokkal, de mozdulatlanul tűröm, hogy elém álljon és megemelje a fejem az államnál fogva. Úgy fest, ez valami yakuzaszokás, hogy felmérjék a kölyköket. Ha arra vagy kíváncsi, Asahito, nem félek tőled. A közelség pedig nekem is segít jobban megnézni az arcát, belemélyülni sötét színű íriszeibe és kikutatni, ő mire kíváncsi belőlem. Nincs mitől tartanom, mert kétlem, hogy kölcsön akarna kapni Asamétól, ha valóban fordított a felállás közte és Yoru közt, bár ki tudja, mindenesetre ezzel nem izgatom magam, s azzal sem, hogy esetlegesen kárt tehet most bennem. Amíg Asame otthonában van, bármilyen is a kapun túl a viszonyuk, itt lapítania kell, és gyanítom, egy súlyosan rossz mozdulat és egy stukker figyel rá.
A dicséretre elmosolyodom. Képtelen vagyok uralmam alatt tartani a számat, az felfelé görbül, de továbbra is Asahito szemeibe nézek. Néha, egy-egy szemvillanásnyi időre, lopva Asaméra is pillantok, Yorut pedig csak azért nem figyelem, mert Asahitora lett felhívva a figyelmem, hogy veszélyes. Ha mozdul, úgyis vonzza majd a pillantásom, mert ugrik a figyelmem az ilyesmire, addig viszont mindegy, mit csinál, hol van, milyen képet vág. Persze érdekelne, ám mérlegelni kell, mi a fontosabb és én már döntöttem.
A második megjegyzéssel már nem nyeri el a tetszésemet, hiszen nagyon is büszke vagyok a saját stílusomra, másfelől meg kiérzem belőle azt, hogy Asahito jobban szereti a szajhákat alázni, lent tartani, éreztetni velük minden pillanatban, hogy micsodák és mennyit érnek. Az ilyesmi nem jön be, engem qipaoban, kimonoban, vagy másban sem láthatna kevésbé vadnak, Asame meg pontosan tudja, hogy a szelídségemet nem lehet kierőszakolni belőlem, azzá válok, ha lehet, ha megérdemli, ha akarok.
Mindenesetre most vetek egy pillantást Yorura. Csendes megfigyelő érzelemmentes arccal. Tisztában van vele, hogy a yakuzája csak játszik velem és Asaméval, ezért tökéletes nyugalommal szemléli az eseményeket. Azért nem tudom őt tovább figyelni, mert a rosszfiúm olyasmit mond, ami miatt elröhögöm magam. Épp csak kicsúszik a számon, aztán igyekszem moderálni magam, de a röhögés továbbra is a számban marad várva arra, hogy kitörhessen, mígnem Asahito lerántja a leplet, milyen kapcsolat fűzi őt Asaméhoz.
Öcsike?! Asame sosem említette! Nyilván én sem lennék büszke egy olyan testvérre, aki úgy bánik el egy fiatal kamasszal, hogy megfosztja őt férfi éke egy részétől, aki szembeszáll mindennel, amit én képviselek… Fú baszd meg! A gondolatok csak úgy élednek fel a fejemben, s közben ide-oda forgatom a tekintetem köztük, hogy összehasonlítsam őket. Az orruk és szájuk vonala szinte egyezik, de egyébként teljesen más vonásokat örököltek, viszont nem felejtem el azt az apróságot, hogy mindketten iszonyat kegyetlenek tudnak lenni, azért meg főleg, akit maguk mellé választottak. Nem is rossz…
A páros indul, de Asahito nem bírja ki szó nélkül, övé kell legyen az utolsó, ezért visszaszól nekem. Grimasszal válaszolok rá, amely kifejezi az értetlenséget, amit a mondat miatt érzek és azt a kérdést is magába foglalja, hogy „ez meg mire volt jó?”. Csak pislogok utána, de válaszokat továbbra sem találok. Miért reméli, hogy Asaménak nagy farka van? Az nekem jó vagy rossz? Ez a dolog sokkal jobban ledöbbent, mint az a tény, hogy testvérek, úgyhogy csak ácsorgok ott, míg magamra nem maradok teljesen. Vajon csak azért nem értem a beszólást, mert még nem szexeltem, vagy akkor sem tartalmazna többet számomra, ha már túljutottunk volna Asaméval ezen az eseményen? Fingom sincs, és gyanítom, nem is lesz, mert nem szaladok bele egy olyan pofonba, amelynek a helye nagyon fog égni, miszerint megkérdezem Asamét, hogy a drága öccse mit akart ezzel a hülyeséggel?
Inkább utána megyek, s a látvány felhúz, mégis nyugodtan lépdelek az asztalához, majd felülök rá és a pohárban maradt whiskyt kiiszom. Vagy gyógyszerre ivott, ami oltári baromság, vagy pedig nem vette be, amiért úgyszintén nem tudom díjazni a lazítást. A lötty nem finom, de a szemet szemért elv nálam is érvényesül, ha ő hülye, én is lehetek az, márpedig mindkettőnk részéről egyforma baromság most whiskyzni.
Nézem őt. Nézem az arcán átvonuló indulatokat, s látom azt is, hogy felvértezi magát, hogy mikor kinyitom a szám, ugyanazt az erőt árasztva tudjon felelni, mint amivel Asahitoval beszélt. Csakhogy én nem borítom a kérdéseimet a nyakába, ahogy azt ő várja, hanem némileg csalódást okozva neki lecsúszom az asztalról és a whiskys üveget magamhoz véve kisétálok a szobából. Gyorsan az első ember kezébe nyomom egyetlen rohadt nyikkanás nélkül, s már lépkedek is vissza Asaméhoz. Az asztala előtt állok meg, immár felbosszantva, mert most érett meg bennem ez az ivászata miatt. Meg amiatt is dühös vagyok, hogy azt hiszi, szemernyi tapintat sincs bennem és majd letámadom a kíváncsiságommal. Hát nem.
- Három kérdésem van. – És mutatom is a számot bal kezemmel. – Hogy van a vállad, mikor vettél be utoljára gyógyszert és mit akart Asahito azzal az utolsó mondattal? – sorolom fel. Na bumm. Ezek szerint sikerült annyira felhúznom magam, hogy mégis belerohanok abba a bizonyos, korábban említett pofonba. Nagyszerű vagyok. Mindegy, leszarom, amúgy is az első két kérdés a lényeg igazából. – A többi is érdekel, például, hogy mit keresett itt a páros – és szándékosan nem említem a testvériségüket a yakuzával -, de nem fogok minden alkalommal ugrálni a fejeden, hogy megoszd velem az infókat. Amit jónak látsz, elmondasz, engem minden érdekel, én mindenről tudni akarok, de nem érzek magamban késztetést arra, hogy harapófogóval bányásszak az infók után – osztom meg Asaméval.
Igen, ingerült vagyok. Leginkább azért, mert úgy érzem, azt várta, hogy letámadom a kérdéseimmel, vagyis rátámadok, vádolom, amiért nem beszélt nekem erről, kérdőre vonom, mint valami féltékeny picsa. Bocsesz, de nem az a kategória vagyok. Van bennem annyi empátia, hogy egy ilyen kényes témát ne piszkáljak csak úgy meg. Nyilván oka volt elhallgatni ezt az apróságot előlem, nekem pedig ha van is jogom emiatt haragudni rá, nem fogok. Én sem beszéltem sokat a húgomról, megmondtam, hogy utálom, azt meg szépen elhallgattam, hogy ha támogatni meri, kiugrom az ablakon. Ayako semmit sem kaphat Asamétól, ebből nem alkuszom. El is kellene mondanom neki ezen álláspontomat, de akkor indokolnom is kéne, azt viszont nem fogom nyíltan kimondani, hogy úgy érzem, Asame az enyém, én tartozom hozzá és senki más, s őhozzá ugyanígy én.
Asahito elindul felém. Mivel a ház ura nem ugrik, hogy védjen, nincs mitől félnem. Vad, szelídíthetetlen pillantásokkal, de mozdulatlanul tűröm, hogy elém álljon és megemelje a fejem az államnál fogva. Úgy fest, ez valami yakuzaszokás, hogy felmérjék a kölyköket. Ha arra vagy kíváncsi, Asahito, nem félek tőled. A közelség pedig nekem is segít jobban megnézni az arcát, belemélyülni sötét színű íriszeibe és kikutatni, ő mire kíváncsi belőlem. Nincs mitől tartanom, mert kétlem, hogy kölcsön akarna kapni Asamétól, ha valóban fordított a felállás közte és Yoru közt, bár ki tudja, mindenesetre ezzel nem izgatom magam, s azzal sem, hogy esetlegesen kárt tehet most bennem. Amíg Asame otthonában van, bármilyen is a kapun túl a viszonyuk, itt lapítania kell, és gyanítom, egy súlyosan rossz mozdulat és egy stukker figyel rá.
A dicséretre elmosolyodom. Képtelen vagyok uralmam alatt tartani a számat, az felfelé görbül, de továbbra is Asahito szemeibe nézek. Néha, egy-egy szemvillanásnyi időre, lopva Asaméra is pillantok, Yorut pedig csak azért nem figyelem, mert Asahitora lett felhívva a figyelmem, hogy veszélyes. Ha mozdul, úgyis vonzza majd a pillantásom, mert ugrik a figyelmem az ilyesmire, addig viszont mindegy, mit csinál, hol van, milyen képet vág. Persze érdekelne, ám mérlegelni kell, mi a fontosabb és én már döntöttem.
A második megjegyzéssel már nem nyeri el a tetszésemet, hiszen nagyon is büszke vagyok a saját stílusomra, másfelől meg kiérzem belőle azt, hogy Asahito jobban szereti a szajhákat alázni, lent tartani, éreztetni velük minden pillanatban, hogy micsodák és mennyit érnek. Az ilyesmi nem jön be, engem qipaoban, kimonoban, vagy másban sem láthatna kevésbé vadnak, Asame meg pontosan tudja, hogy a szelídségemet nem lehet kierőszakolni belőlem, azzá válok, ha lehet, ha megérdemli, ha akarok.
Mindenesetre most vetek egy pillantást Yorura. Csendes megfigyelő érzelemmentes arccal. Tisztában van vele, hogy a yakuzája csak játszik velem és Asaméval, ezért tökéletes nyugalommal szemléli az eseményeket. Azért nem tudom őt tovább figyelni, mert a rosszfiúm olyasmit mond, ami miatt elröhögöm magam. Épp csak kicsúszik a számon, aztán igyekszem moderálni magam, de a röhögés továbbra is a számban marad várva arra, hogy kitörhessen, mígnem Asahito lerántja a leplet, milyen kapcsolat fűzi őt Asaméhoz.
Öcsike?! Asame sosem említette! Nyilván én sem lennék büszke egy olyan testvérre, aki úgy bánik el egy fiatal kamasszal, hogy megfosztja őt férfi éke egy részétől, aki szembeszáll mindennel, amit én képviselek… Fú baszd meg! A gondolatok csak úgy élednek fel a fejemben, s közben ide-oda forgatom a tekintetem köztük, hogy összehasonlítsam őket. Az orruk és szájuk vonala szinte egyezik, de egyébként teljesen más vonásokat örököltek, viszont nem felejtem el azt az apróságot, hogy mindketten iszonyat kegyetlenek tudnak lenni, azért meg főleg, akit maguk mellé választottak. Nem is rossz…
A páros indul, de Asahito nem bírja ki szó nélkül, övé kell legyen az utolsó, ezért visszaszól nekem. Grimasszal válaszolok rá, amely kifejezi az értetlenséget, amit a mondat miatt érzek és azt a kérdést is magába foglalja, hogy „ez meg mire volt jó?”. Csak pislogok utána, de válaszokat továbbra sem találok. Miért reméli, hogy Asaménak nagy farka van? Az nekem jó vagy rossz? Ez a dolog sokkal jobban ledöbbent, mint az a tény, hogy testvérek, úgyhogy csak ácsorgok ott, míg magamra nem maradok teljesen. Vajon csak azért nem értem a beszólást, mert még nem szexeltem, vagy akkor sem tartalmazna többet számomra, ha már túljutottunk volna Asaméval ezen az eseményen? Fingom sincs, és gyanítom, nem is lesz, mert nem szaladok bele egy olyan pofonba, amelynek a helye nagyon fog égni, miszerint megkérdezem Asamét, hogy a drága öccse mit akart ezzel a hülyeséggel?
Inkább utána megyek, s a látvány felhúz, mégis nyugodtan lépdelek az asztalához, majd felülök rá és a pohárban maradt whiskyt kiiszom. Vagy gyógyszerre ivott, ami oltári baromság, vagy pedig nem vette be, amiért úgyszintén nem tudom díjazni a lazítást. A lötty nem finom, de a szemet szemért elv nálam is érvényesül, ha ő hülye, én is lehetek az, márpedig mindkettőnk részéről egyforma baromság most whiskyzni.
Nézem őt. Nézem az arcán átvonuló indulatokat, s látom azt is, hogy felvértezi magát, hogy mikor kinyitom a szám, ugyanazt az erőt árasztva tudjon felelni, mint amivel Asahitoval beszélt. Csakhogy én nem borítom a kérdéseimet a nyakába, ahogy azt ő várja, hanem némileg csalódást okozva neki lecsúszom az asztalról és a whiskys üveget magamhoz véve kisétálok a szobából. Gyorsan az első ember kezébe nyomom egyetlen rohadt nyikkanás nélkül, s már lépkedek is vissza Asaméhoz. Az asztala előtt állok meg, immár felbosszantva, mert most érett meg bennem ez az ivászata miatt. Meg amiatt is dühös vagyok, hogy azt hiszi, szemernyi tapintat sincs bennem és majd letámadom a kíváncsiságommal. Hát nem.
- Három kérdésem van. – És mutatom is a számot bal kezemmel. – Hogy van a vállad, mikor vettél be utoljára gyógyszert és mit akart Asahito azzal az utolsó mondattal? – sorolom fel. Na bumm. Ezek szerint sikerült annyira felhúznom magam, hogy mégis belerohanok abba a bizonyos, korábban említett pofonba. Nagyszerű vagyok. Mindegy, leszarom, amúgy is az első két kérdés a lényeg igazából. – A többi is érdekel, például, hogy mit keresett itt a páros – és szándékosan nem említem a testvériségüket a yakuzával -, de nem fogok minden alkalommal ugrálni a fejeden, hogy megoszd velem az infókat. Amit jónak látsz, elmondasz, engem minden érdekel, én mindenről tudni akarok, de nem érzek magamban késztetést arra, hogy harapófogóval bányásszak az infók után – osztom meg Asaméval.
Igen, ingerült vagyok. Leginkább azért, mert úgy érzem, azt várta, hogy letámadom a kérdéseimmel, vagyis rátámadok, vádolom, amiért nem beszélt nekem erről, kérdőre vonom, mint valami féltékeny picsa. Bocsesz, de nem az a kategória vagyok. Van bennem annyi empátia, hogy egy ilyen kényes témát ne piszkáljak csak úgy meg. Nyilván oka volt elhallgatni ezt az apróságot előlem, nekem pedig ha van is jogom emiatt haragudni rá, nem fogok. Én sem beszéltem sokat a húgomról, megmondtam, hogy utálom, azt meg szépen elhallgattam, hogy ha támogatni meri, kiugrom az ablakon. Ayako semmit sem kaphat Asamétól, ebből nem alkuszom. El is kellene mondanom neki ezen álláspontomat, de akkor indokolnom is kéne, azt viszont nem fogom nyíltan kimondani, hogy úgy érzem, Asame az enyém, én tartozom hozzá és senki más, s őhozzá ugyanígy én.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése