159.

Deon

- Ugyan – jelentem ki. – Minden falkában van egy hierarchia, még akkor is, ha a tagok sosem mondják ki, nincs különösebb ráutaló magatartás. Az egyének ereje, kora, befolyása, birtokolt vagyona, területe, vagy nem anyagi java az emberek közt mindigis mérvadó lesz – vetek ellent Asaméval könnyedén. – Lehet, hogy nincs konkrét rangsor köztetek, de azért az egymás közt tudjátok, ki kinek tartozik azzal, hogy ha úgy van, meghajtsa a fejét – jelentem ki kérdő éllel. Nem hiszek igazán abban az eszmében, amit elmesél, mert a demokrácia már sok-sok alkalommal megbukott. - Szerintem igenis szükség van egy nem feltétlen kötött hierarchiára, hogy rend legyen, ám nem annak a javára, hogy az egyenlőnek számító egyének egymás alá vagy fölé rendelődjenek. Mindenkinek megvan a saját területe és szerepe, ez így van jól, ám amikor döntéshozatal van, és mindenki egyenlő arányban szól bele, akkor gyakorlatilag arról van szó, hogy az ötvenes éveit taposó, tapasztalt, ősidők óta yakuza szava ugyanannyit ér, mint a huszonéves, tavaly rangot szerzett senkié, ezt meg nem hiszem, hogy elbírna egy olyan világ, amilyennek én látom a yakuzavilágot – mondom szelíd mosollyal. Lehet, hogy elbeszélünk egymás mellett, de nem baj, egyszer úgyis közös nevezőre érünk. – Mi történne, ha Hitsuji minden fürdőt megszerezne? – kérdezek rá. – Nem vagyok valami jó gazdaságtanból, de ha egyeduralmat szerez, elég nagy nyereségre tehet szert és sok, a fürdőket kiszolgáló szervezetre lehet hatalmas befolyással – teszem is hozzá, hogy Asaméval megértessem, miért kezdtem ezt. Nekem lövetem sincs, mi lenne, ha igazam lenne, én csak kérdéseket teszek fel, a válaszokat neki kell megtalálnia és lehet, hogy csak felesleges köröket ró miattam, de néha ezekre is szükség van. Az nem fontos, hogy Kazu milyen véleménnyel van Hitsujiról vagy Hirotoról, úgyhogy szó nélkül hagyom a dolgot. Tök mindegy, hogy milyen információim vannak, ha jól dobom fel őket a megfelelő időben, időnként többet elérhetek, mintha a legtutibbat mondanám.


Felnevetek, mikor Asame ellenvetéssel él a kedvencekkel kapcsolatos állításommal szemben. Szeretek párbajozni, vitázni, egyezkedni vele, mert az ilyen ártalmatlan harcokban van valami… izgalmas. Tudom, nem vagyok normális, hogy ezt így érzem, de akkor is így érzem és kész. Azért örülök, nem hasonlít minket össze, mert nem biztos, hogy zsebre tenném, amit mondana.

- Mert valaki visszaharapni neked? – kérdezem meg nyíltan, belenézve Asame kék szemeibe, halvány mosollyal a számon. – Engem nem lehetett betörni, mert egyrészt én nem adtam volna meg magam sosem, inkább megdöglöttem volna a legszörnyűbb kínzás közepette, másrészt meg mert mindig jól pozícionáltam az akaratomat. Kétlem, hogy a többi kölyök, akivel összesodort az élet, az ilyen lett volna – közlöm vele könnyedén. – Én úgy látom, szinte kivétel nélkül minden ember élni akar, én meg úgy vagyok vele, hogy nem minden áron. A szajhaság nekem nem élet, a többiek meg beérték vele remélve a legjobbakat – mondandóm végén vállat vonok. Ennyi bőven elég abból, miért engem választott Asame.


Nem azt mondom, hogy nincs ilyen vallású kölyök még egy a világon, csak azt, hogy engem sodort az útjába az élet és bennem ismerte fel azokat a dolgokat, amik másokból hiányoztak és őt meg tudták fogni. És ha nem csal a megérzésem, ő valahogy így gondolkodik. A becsület fontos, a tradicionalisták ezt üzenik, nem? Márpedig úgy nem becsülheti magát sokra senki, hogy kúszik-mászik valaki előtt, a játékszere, a megvett tárgya. Én ember vagyok, és aki nem bánik velem méltóságomnak megfelelően emberként, az nekem senki, azzal én nem foglalkozom. Ha pedig történetesen egy ilyen ember rabságában lennék, megölném magam. Túl büszke vagyok ahhoz, hogy beletörődjek egy embertelen sorsba, ennyi az egész. Az öngyilkosságot egy percig sem pártolom, de vannak olyan helyzetek, mikor én is amellett döntenék. Becsületesebb dolog a saját kezed által meghalni, mint hagyni, hogy egy hosszú életen át valaki élősködjön rajtad, kínozzon, alázzon, kiölje belőled a lelket. Én ezt gondolom és ragaszkodom az elveimhez.

- Sajnos nem tudok vitába szállni veled, mert nincsenek hozzá alapjaim – vallom meg őszintén, igazi, bár nem túl mély sajnálattal. – Majd ha megismertem Ryot, jobban Keiyuut és megfigyeltem a yakuzáikat, visszatérhetünk, mennyiben vélem úgy, hogy igazad van. Egyelőre csak annyit tudok erre mondani, hogy ahogy a hasonló a hasonlót, úgy az ellentétek is vonzzák egymást – és elvigyorodom. Nem adom könnyen a győzelmet, Asame, de hát pont ezt bírod bennem. – Paradox, amit mondasz – jelentem ki. – Ha Hirotonak érzelmek kellenek, miért érné be egy újabb érdekkapcsolattal? – kérdezem meg egyenesen ezt is. Lehet, hogy ő nem ért az érzelmekhez, de én, hiszem, hogy önhittség nélkül állíthatom, értek hozzájuk. – Másfelől elejtettél korábban egy olyan mondatot, hogy Naganonak fontos Keiyuu boldogsága, ami tök mindegy, mennyire mély kapcsolatot takar, valamilyet fed, és ha Hirotonak az a gondja, hogy Kazu és Nishida közt olyan kötődés van, amilyen, akkor nem látom be, Keiyuura miért nem féltékeny – jelentem ki most már elmosolyodva amiatt, hogy állandóan cáfolom Asamét, pedig igazából én nem is ismerem azokat az embereket, akikről beszélgetünk.


Mókás, hogy mennyire jól tudok mozogni egy ismerős terepen és mennyire bukdácsolok egy olyanon, amin korában még nem jártam. Az álomvilágomban fontos volt, hogy ki kihez, kivel, mennyire, mit és miért. Az emberek közti kapcsolatokat mindig nagy gonddal építettem fel, rendezgettem, szövögettem. Figyeltem az érdekeikre, a vágyaikra, a személyiségükre, és amikor épp nem velük voltam, olyasmiket is olvastam, amivel még színesebbé, izgalmasabbá és valódibbá tehessem a belső világomat. Persze vannak dolgok, amiket könyvekből, képekből és elképzelésekből nem alkothatsz meg a magad számára, az elképzelések halvány árnyékai pusztán annak, amit a valóságban megélhetsz, de ennek az ellenkezője is igaz lehet.


- Én, hiába apám akaratát követtem, anyám gyereke vagyok egyértelműen – jelentem ki. Kicsit ez nekem rázós téma, de ha már belefogtam, végigviszem. – Ezt úgy értem, hogy én sokkal többet tudok a női dolgokról, mint Ayako, akinek meg illő volna tudnia. Nekem mond az valamit, hogy egy nő adja meg a férfi igazi erejét, ő meg, mivel sosem figyelte anyát, lehet, hogy sosem fog ezzel tudni valamit is kezdeni. Évekig rá voltam arra utalva, hogy megfigyeljek, mivel sokáig egyszerű dolgokat sem tudtam megcsinálni, mint a kanál megfogása, vagy az öltözködés. Vannak durvább példák is, de pontosan azok adták meg nekem azt az elhatározást, hogy ha még egyszer hasonló helyzetbe kerülök, ne akarjam túlélni – magyarázom komolyan. – Figyeltem anyát, az embereket és értelmeztem, amit felfogtam belőlük. Anyám igazi nő, nagybetűkkel – mondom büszkén. - Én megtanultam tőle, hogy azért a nő ad erőt a férfinek, mert láttam. Amikor apa hazajött egy sikertelen üzletelés után, amibe mondjuk bele is bukott rendesen, anyám egy szó nélkül hallgatta végig a kudarcait, vagy takarta el a szégyenérzetét akár előlünk is, majd kicsit vigasztalta, aztán lelket öntött belé. Biztatta, feltöltötte az önbecsülését, bátorságot öntött belé. Az apám rohadtul belebukott volna a kurva cégébe, ha anyám újra és újra és újra nem erősíti meg benne azt az amerikaiakra egyébként is jellemző hitet, hogy ő a szavanna királya. Ezt anya nem azért csinálta, mert ő is hitte, hogy az én ostoba apám valóban hatalmas ember, hanem mert tudta, hogy erre van szüksége ahhoz, hogy az maradjon, akinek megismerte, akinek megszerette. Ha összeroppan, nem csak gallyra megy a cég és szétmegy a személyisége, hanem valszeg mi is nyomoroghattunk volna a nincstelenség miatt. Ez anyám bölcsessége, ő megértette, hogy mi a szerepe. Én, komolyan mondom, nem értettem meg sokáig, miért hagyta, hogy itt Japánban az apám által megszokott amerikai életet éljük. Nálunk a japán ételek például különleges alkalomkor kerültek terítékre, késsel, villával és kanállal ettünk, a lakásunk is amerikai mintára épült ötvözve néhány japán elemet – példálozok, hogy Asame biztosan értse, mikre gondolok. – Aztán egyszer csak lekoppant. Egy kapcsolatban valakinek engednie kell, különben szétvetik az ellentétek, és ez egy nőnek sokkal könnyebb, mert nincs olyan ereje, hogy győzzön a férfi felett. És ha enged, s nem belekényszeríti magát az alázatos életbe, megteremtheti a fészket, az otthont, a harmóniát. Egy olyan erőközponttá válik, amely az egész családod élteti és ellenállóvá teszi. El van az tévedve, aki azt hiszi, hogy a jó család az, amelyikben nincsenek viták. Nem, a jó családban ott az összetartás és amikor a családi titkokról van szó, mindenki egyöntetűen és makacsul hallgat. És ebben a nő a legsarkalatosabb pont, mert vagy ő fecsegi ki, vagy ő az, aki a kijutott infókat a család, legfőképpen a férje javára fordítja. Voltunk jelen olyan összejövetelen, amin apámat lealázta az egyik Japánba települt üzleti partnere, egy francia fazon, anyám meg odalépett és két okos mondattal fordított az álláson, még a franciának kellett elkullognia, nehogy apám rá ne kontrázzon anyámra. Ez a társ az én szememben – jelentem ki és most már kanyarodom oda, ahova eredetileg is ki akartam lyukadni. – A társ kiegészít, melletted áll a legszarabb szituban és veled örül a legjobban. Társat választani kell, de nyilván meg is kell érni erre a szerepre. – Apró mosoly suhan át az arcomon, ahogy erről beszélek, mert fura lehet, hogy tizenhét évesen így vélekedem. - Korábban mondtad, hogy senkinek se jó egyedül. Nem pont így, de ez volt a lényege. Minden yakuza ezért választ egy kedvencet véleményem szerint. Tök mindegy, hogy a magányt akarja elűzni vele, érzelmi kapcsolatot akar vagy csak valakit, akivel végre igazán jó a szex, esetleg más érdek miatt, de ha valamire kedvencet választotok, akkor annak egyfajta társ szerep jut az én nézetem szerint – mondom tovább. – A társ nemtelen és kortalan, lehet hívni feleségnek, szajhának vagy pártfogoltnak, vagy aminek akarod. A lényeg az, hogy azok a párok válnak igazán erőssé, akik közt a társkapcsolat megszilárdul, akik kiegészítik, erősítik és támogatják egymást. Ilyet kettőt tudok mondani, Nishida és Kazu, meg Asahito és Yoru. – Szándékosan kihagyom az egészből a kettőnkét, mert ebbe nem merek beletapogatni. Nem azért, mert még most sem hiszem, hogy szeret, hogy komolyan akar, vagy valami, hanem csak… nem akarom szavakkal kifejezni a dolgokat. Mintha az, hogy tényszerűvé tennénk egy-egy kimondott mondattal, hogy mit érzünk, mit gondolunk, már sértené ezt a tiszta köteléket kettőnk közt. – Velük kapcsolatban én teljesen biztos vagyok benne, hogy ha az egyik beleesne a folyóba, a másik, ha nem tudja kihúzni, ugrana utána. Ezt lehet is irigyelni, Asame, mert ez megnevezhetetlenül magas szint a kapcsolatok terén. – Én is erre vágyom, ezt akarom és kevesebbel nem is érem be, de erről nem beszélek ugyancsak. – Viszont ha Hiroto nem képes erősíteni Hitsujit, vagy a yakuza nem nyitott egy ilyen kötelékre, akkor a kör bezárult.


Most elröhögöm magam azzal az önkénytelen hehével, mert eszembe jut valami. Azt hiszem, elvörösödöm és csak lopva-lopva merek Asaméra nézni, ám ha kell, suttogva, de el fogom mondani, ami az eszembe jutott. Muszáj.

- A szerelem nem csak sebezhetővé tesz – mormolom el a mondat felét, míg a másik felét rábízom Asaméra, hogy a hallottak alapján hogyan fejezi be. Ennyivel, úgy érzem, én mindent elmondtam. Talán sokkal többet is, mint akartam, vagy lett volna bátorságom hozzá, ha nem csak belefogtam volna, aztán az elhatározás miatt végigvittem volna a meglátásaim kimondását.


Kicsit várok, míg megfogalmazom az újabb gondolataimat, amik indulatosabbak lesznek az előzőeknél.

- Azok ketten nagyon hülyék – jelentem ki. – Nem értik igazán, hogy mi mozgatta Asahitot – folytatom dühösen. – Ha értenék, nem basztatnák. Teljesen normális reakció egy embertől, akinek hatalom és fegyver van a kezében, hogy ha azt bántják, aki neki a legfontosabb, akkor vérszemet kap. Én is elítélem, amit Asahito tett, és nem gyártok felmentést neki, ez viszont nem jelenti azt, hogy a hátterét se érthetem meg – magyarázom még mindig bosszúsan. – Amikor Kazu tegnap lazán közölte, gondolom, mint pulszinfót, hogy milyen felállásban működnek ők ketten Yoruval a hálóban, nagyon felháborodtam, mert egyrészt szerintem az ilyesmihez senkinek nincs köze, max annak, akinek ők beszélnek róla, másrészt mert ez nekem nagyon úgy tűnt, hogy mérvadó infó. Olyan szempontból lehet az, hogy ha egy vezető pozícióban lévő személy elfogad így egy nála valszeg fiatalabb és alacsonyabban lévő személyt, vagyis konkrétan egy yakuza egy kedvencet, akkor ott nagyon komoly kötelékről van szó és a legrosszabb ötlet Yorut célkeresztbe venni, főleg, mert Asahito vad és kiszámíthatatlan. Nem tudom, ez mióta van úgy köztük, nem is érdekel, és azt se tom, mióta csámcsog ezen a többi ember, de ha korábban is tudták azok ketten, hogy mi van Asahito és Yoru közt, nem tudom, mit pattognak. Asahito helyében én is valami hasonlóan drasztikusat csináltam volna, azzal a különbséggel, hogy én az ellenem forduló személyeken álltam volna bosszút. Lehet olyan mélyre beszúrni egy embernek, hogy megroppanjon tőle, hogy kibaszottul fájjon neki, és sokkal erősebb jellemre vall, mint egy harmadik személyt bevonni a kettőnk balhéjába, s azon elkövetni valamit, amivel az ellenségemnek okozhatok fájdalmat – mondom ki hevesen. Lépek tovább, mielőtt felrobbanok ezen a témán. – Egyébként hogyan akarod lepattintani Asahitoról azt a két bolondot? – kérdezem.


Hosszan hallgatok a végszó után, aztán csak lecsúszom az asztalról, méghozzá úgy, hogy Asame előtt legyek és most az sem érdekel, ha így az ölébe kell ülnöm széttett lábakkal, szembe vele, majd csókot nyomok a szájára. Mikor elhúzódom tőle, mélyen a szemébe nézek és jobbom a mellkasára csúsztatom. A ridegsége automatikus pajzs, de előttem nem kell felvonnia.

- Meddig akarod még hurcolni a fájdalmat, amit ő okozott neked? – kérdezem meg nagyon csendesen. – Meghalt, ő már akkor sem tudna bocsánatot kérni tőled semmiért, ha akarna, szóval csak rajtad múlik, hogy mihez kezdesz az emlékeiddel. Profitáltál belőle, hogy olyan volt, amilyen, mert erős, határozott, óvatos ember lett belőled. Gyűlölheted is, neki már nem számít, viszont magadnak árthatsz vele. Többre vitted, mint ő és neked kell annyira ismerned, hogy megtudd, ha akarod, hogy miért volt olyan, amilyen, mert ha tényleg adsz a szavamra, én akkor sem fogom tudni megfejteni a miérteket, mert nem ismertem. Tapasztalatból tudom, hogy haragudni valakire hosszan csak neked rossz. Én is gyűlöltem azokat, akik miatt összetörtek a kulcscsontjaim, mert – megaláztak, - megvertek, elvették az életem értelmét és ezzel, úgy tűnt, az egész életemet tönkre tették, és igen, ez annak a függvényében változott meg, hogy tőled kaptam lehetőségeket, amiket megragadva újrakezdhettem mindent, de most, hogy már nincs értelme azt terveznem, hogyan álljak bosszút, merthogy akartam, nagyon sokáig meg akartam fizetni nekik, sokkal jobban érzem magam. Ez lehet, hogy hülyén hangzik, de többnek annál a két vadbaromnál. Sőt, hozzáteszem, nélkülük nem tartanék ott, ahol. – Függvények… talán a matek nem is olyan nagy hülyeség, csak össze kell hangolni a pszichológiával.


S ott, ahol… Nem ismernénk egymást, vagy ha igen, nem érhettél volna egykönnyen el, mert csak az úszásnak éltem volna valószínűleg, és mivel ismertté váltam volna, nem hiszem, hogy elintézhetted volna, hogy kiveszel a suliból, elveszel a szüleimtől és beértem volna annyival, hogy a pártfogásodba veszel. Nem lett volna szükségem rád. A suli befejeztével amúgy is a világot jártam volna és gyűjtöttem volna az érmeket. Lehet, hogy évek múltán kiürült volna az életem, meguntam volna, de addigra, ha nekünk találkoznunk kellett, már valszeg vén róka lennél, én meg nem tudtam volna elbújni a világ szeme elől, ha meg is fogtál volna. Érzelgős hülyeség ez az egész, de akkor is így gondolom. Nem, nem vagyok hálás annak a két faszfejnek, és sosem leszek, hiszen csakis magamnak és Asaménak köszönhetem, hogy itt tartunk. Annak a kettőnek semmi köze hozzá, hogy miután találkoztunk mi ketten, hogyan alakítottuk a helyzeteket, mit kezdtünk érezni egymás iránt. Ők csak annyit tettek, hogy elkaszáltak. Az én döntésem volt az is, hogy nem akartam felállni, hogy hagytam mindent veszni, hogy elutasítottam még az én imádott anyukám szeretetét is. Asame döntése volt, hogy kellek neki és az ő érdeme, hogy megfogott engem annyira, hogy mindent, bármit és akármit vállaltam érte.