160.

Asame

- A Szindikátus gondosan ügyel arra, hogy legalább a tagok ne egymást öljék. Hatalmi harcok persze mindig is voltak és mindig is lesznek, ez egy percig sem volt vitás. Azt hiszem, valahol sikerült elbeszélnünk egymás mellett, de kivételesen nem lennék most ezt képes elmagyarázni neked, mert ehhez rengeteg mindent hozzá kéne kapcsolnom, ami jelenleg órákig tartó magyarázatáradatot jelentene. Röviden annyi a lényege ennek a dolognak, hogy egy adott területen az ott lévő yakuzák döntik el, mit választanak. Ezt lehet szavakkal kimondatlan hierarchiában tenni, de ugyanakkor lehet normális kereteken belül. Egy fiatal yakuza természetesen tisztelettel tartozik egy idősebb felé, de tekintélyed sohasem az által lesz, hogy mekkora területet uralsz vagy hány éves vagy. Egy hatvan éves yakuza ugyanúgy lehet jelentéktelen senki ebben a világban, mint egy húsz éves és ez a fordítottjára is igaz. Persze a fiatalabbak tisztelik a kort, az idősebbeket, már amelyik – utalok itt erősen Asahitora. - Abban is igazad van, hogy egy szerzett rang sosem bír akkora tekintéllyel, mint egy évtizedekre visszanyúló – magyarázom neki. - De – állok meg egy pillanatra.- Ha valaki tud bizonyítani, előrébb kerülhet. Morikawa ilyen szempontból tökéletes példa. Alig volt húsz éves, mikor a pártfogóját egy véres leszámolásnál megölték. Akkoriban sokaknak szemet szúrt, hogy ő kapta meg a yakuza területeit. Nem volt könnyű dolga, mégis szerzett magának tekintélyt és Kamurochoban övé jelenleg az egyik legnagyobb terület – magyarázom Deonnak a dolgot, aztán csak hallgatom tovább, amit mond.


Felnevetek, mikor megkérdezi, harapott-e már vissza nekem valaki.

- Volt rá példa a történelemben – mondom komolyan. - Bár a srác nem tett túl rajtad, az biztos – mosolygom. - Félreértettél Hirotoval kapcsolatban. Nem érzelmek kellenek neki, egyszerűen csak arra vágyik, ami megvan Nishidánál és Kazukinál és megvan Asahitonál és Yorunál is – meg persze remélhetőleg köztünk is lassan. - Az összhangra. Sokat vitázik Hitsujival, mert bizonyos dolgokban mindketten makacsan ragaszkodnak az elképzeléseikhez és egyik sem hajlandó kompromisszumokra. Azokra pedig néha szükség van – vonom meg vállamat én is.


Mikor a családról kezd beszélni, elgondolkodom. Nekem ebben nincs tapasztalatom. Volt egy anyám, aki egészen nyolc éves koromig a gondomat viselte, akit szerettem, de mára halványak az emlékeim róla, csak azt tudom, sokkal jobban szerettem és szeretett ő is, mint apám, s miután meghalt, kaptam egy olyan apát, akit szerintem sokan megvetnének és elítélnének, ahogy én is a mai napig, persze elismerve azt, hogy köszönhetek neki azért egyet s mást.


Mikor az ölembe ül, ösztönösen fonom karjaimat derekára, a csókja rövid, de apró mosolyt csal arcomra, viszont a szavai annál jobban hatnak most rám. Még mindig meglepődöm azon, hogy ennyire képes átlátni dolgokat, és hogy sokkal jobban kezeli azt, mint bármelyik felnőtt, akárcsak én. Igaza van valahol. Már csak magamat terhelem azzal, hogy gyűlölöm őt, de jelenleg az érzéseimen képtelen vagyok változtatni. Talán idővel, de egyelőre biztos nem és nem is akarok. Megfogom állát és közelebb húzva magamhoz gyengéden és hosszan csókolom meg őt.

- És erőssé... - fejezem be a korábban félbehagyott mondatát végül. A többire jelenleg nincs kedvem válaszolni. A fejem pokolian fáj és most képtelen vagyok értelmes gondolatokat erőltetni bele. Nishidát kéne hívnom, egy-két dolgot még elintézni az esti versennyel kapcsolatban, de jelenleg jobban vágyom csendben eltölteni az estig hátra lévő néhány órát...