Hallgatom az ütemeket, melyeknek mégis megvan a maga szabályosságuk, mint a lassan eső esőnek. A természet mindent valahogy túláradó feszültség nélkül végez, még a földrengést és a vulkánkitörést is ugyanolyan békésen zúdítva az emberekre, mint a napsütést. Bámulatos, amit művel, anélkül tombol, hogy dühöngne, haragudna, vagy gyűlölne bárkit vagy bármit is. Csak az emberek ruházzák fel gonosz vagy jó tulajdonságokkal, nevezik valamilyennek a tetteit, mintha velük egy szinten lenne. Nincs olyan, hogy gonosz szökőár, vagy jóságos eső. Annak tűnhet, mégsem az, hanem egyszerű jelenség, amely előre érezhető, érzékelhető. Ugyanúgy, ahogy a kardművész ugrása is. Nem pattanok fel, ahogy azt elvárja tőlem, simán csak hátrahúzom felsőtestem és szinkronban, már-már harmonikusan mozogva vele felemelem a fejem, hogy a penge akadálytalanul, a bőrömet karcolás nélkül hagyva kerülhessen a torkom elé. Bámulatos, mire vagyunk képesek, ha rábízzuk magunkat egy felsőbb akaratra. Kár, hogy nekem ez igazán ritkán sikerül. Most is szétmálik minden, amit eddig felfogtam, csak a szívem heves dobolása, a hirtelen sebesebben áramló vérem pumpálása, a hajamba maró ujjak és mellkasom látványosabb fel-le mozgásának érzékelése marad belőle, meg az izgalom, amely felpattintani vágyik szemhéjaimat, de ellenállok. Nem adom meg az öregnek azt az örömet, hogy láthassa rajtam, mennyire tetszett, amit csináltunk. Még a végén teljes mértékben magának tulajdonítja az egészet. Pedig ő csupán egy része volt az egésznek.
Mégis mosolyra húzódnak ajkaim a köszöntőjétől és amint elereszt, felnyitom pilláim, hogy ránézzek.
- Jó reggelt – mondom csendesen, mintha egy ilyen mutatvány után ez lenne a legtermészetesebb. De nekem az, most az. Még sosem éreztem magam ekkora biztonságban; s amíg ez a vadállat vigyáz rám és a vérebei vesznek körbe, még magamtól is óvva vagyok. Pompás érzés. Nyugalommal tölt el. Azt várja, hogy féljek tőle, hogy reszkessek és az életemért könyörögjek, pedig nem akarok. Ha most meg akarna ölni, azt hiszem, harc nélkül adnám meg magam, amivel egyúttal a kedvét is elvenném az ötlettől. Így kell valaki ellen fordítani a saját fegyverét, ugye te szemét?
Még mindig békés mosollyal figyelem őt. Gyorsan végigsiklatom tekintetem az öltözékén, a precízen felvett, régi stílusú, fehér kimonón, de aztán hagyom, hogy tekintetével elragadja az enyémet minden mástól. Erőlködés nélkül kapja meg a figyelmem, amivel lehet, hogy elrontom a terveit, de az még jobb is nekem. Ám a visszavágó sem marad el, én pedig őszinte csalódottsággal bámulok a nagy képébe.
- Előbb is kitalálhattad volna, hogy a kutyáidnak szánsz – vetem oda játszva a sértettet. Kicsit elfordítom a fejem, de nem állom meg sokáig anélkül, hogy ne nézzek a szemébe és ne húzódjon mosolyra újra a szám. Egyszerű és könnyed élvezetet jelent a számomra, ha ingerelhetem, s igazán szeretném látni egyszer tényleg dühösnek. Ez a hűvösség és megfontoltság, amivel viselkedik a környezetemben csak színjáték, többnek kell benne lennie fegyelemnél és erőnél, hogy ennyi mindent a kezében tudjon tartani, míg a kardjai markolatát fogja.
Felkel, majd vetkőzni kezd. Megint az a kis önkéntelen hehe bukik ki belőlem, miközben mustrálom őt. Szóval megsérült. Á, így már mindjárt más. Gonosz fényt érzek csillanni a szemeimben, amikor újra végigmérem. Nem is apróságok azok a sebek, ha még a rideg véreb is aggódás-lázba jön miattuk. Ezért hagytál ott, te puhapöcsű barom; hogy összekaszaboltasd magad? Hát meg is érdemled.
És újabb tudás birtokába kerülök: a faternak nincs fájdalomérzete. Valószínűleg kinyesték már a fejéből azt a központot, amely az érzékelésért volt felelős. És hogy ez nekem jó-e? Nem. Azt jelenti, haraphatok, rúghatok, üthetek, azon kívül, hogy bosszantom, vagy pont, hogy nem, rohadtul mindegy lesz neki. Ha ennyire vérző, friss sebekkel képes tigriseket megszégyenítően ugrabugrálni és csapkodni a kardjaival, nem fogok neki különösebb gondot okozni én sem. Hacsak nem találok valami csoda folytán bármit, amivel megmérgezhetem. Az tuti hatna! Emberből van, nem? Gyorsan kiderülne, ha mégsem így lenne...
- Igazán menő – jegyzem meg epésen, azzal felállok a földről. - Mielőtt mész, még elárulod, rám milyen szabályok vonatkoznak? - kérdezem kihívóan. - Apropó, ha már itt tartunk! - csinálok úgy aztán, mintha most jutna eszembe valami fontos. - Kellenének más göncök, méghozzá a méretemben és a stílusomban. Gondolom, nem mehetek haza összecuccolni, amire szükségem van, úgyhogy beérem új darabokkal. - Beszéd közben szenvtelenül rávigyorgok. - Még nem végeztem – rabolom kicsit még a drága idejét. - Nem tudom, a személyzet mivel üti el szabad perceit, én bringázni szoktam, ezért vagy a garázsunkból kéne a sajátom, vagy igényt tartok egy újra, meg egy kicsit hosszabb pórázra, mint ameddig a Sárkányod karja ér, persze csak abban az esetben, ha nem szeretnéd, hogy a puha szőnyegeiden randalírozzak a drága bútoraid közt. Továbbá kéne egy laptop internettel, mert a telefonom hamarosan lemerül, zene nélkül viszont nem leszek valami elviselhető társaság és alkalomadtán olvasni is szoktam, amit ugyanúgy lehet a net segítségével. Ja, és még pár extra! Fekete szemceruza, erős hajlakk, hajkefe és tupírfésű is kéne.
Mégis mosolyra húzódnak ajkaim a köszöntőjétől és amint elereszt, felnyitom pilláim, hogy ránézzek.
- Jó reggelt – mondom csendesen, mintha egy ilyen mutatvány után ez lenne a legtermészetesebb. De nekem az, most az. Még sosem éreztem magam ekkora biztonságban; s amíg ez a vadállat vigyáz rám és a vérebei vesznek körbe, még magamtól is óvva vagyok. Pompás érzés. Nyugalommal tölt el. Azt várja, hogy féljek tőle, hogy reszkessek és az életemért könyörögjek, pedig nem akarok. Ha most meg akarna ölni, azt hiszem, harc nélkül adnám meg magam, amivel egyúttal a kedvét is elvenném az ötlettől. Így kell valaki ellen fordítani a saját fegyverét, ugye te szemét?
Még mindig békés mosollyal figyelem őt. Gyorsan végigsiklatom tekintetem az öltözékén, a precízen felvett, régi stílusú, fehér kimonón, de aztán hagyom, hogy tekintetével elragadja az enyémet minden mástól. Erőlködés nélkül kapja meg a figyelmem, amivel lehet, hogy elrontom a terveit, de az még jobb is nekem. Ám a visszavágó sem marad el, én pedig őszinte csalódottsággal bámulok a nagy képébe.
- Előbb is kitalálhattad volna, hogy a kutyáidnak szánsz – vetem oda játszva a sértettet. Kicsit elfordítom a fejem, de nem állom meg sokáig anélkül, hogy ne nézzek a szemébe és ne húzódjon mosolyra újra a szám. Egyszerű és könnyed élvezetet jelent a számomra, ha ingerelhetem, s igazán szeretném látni egyszer tényleg dühösnek. Ez a hűvösség és megfontoltság, amivel viselkedik a környezetemben csak színjáték, többnek kell benne lennie fegyelemnél és erőnél, hogy ennyi mindent a kezében tudjon tartani, míg a kardjai markolatát fogja.
Felkel, majd vetkőzni kezd. Megint az a kis önkéntelen hehe bukik ki belőlem, miközben mustrálom őt. Szóval megsérült. Á, így már mindjárt más. Gonosz fényt érzek csillanni a szemeimben, amikor újra végigmérem. Nem is apróságok azok a sebek, ha még a rideg véreb is aggódás-lázba jön miattuk. Ezért hagytál ott, te puhapöcsű barom; hogy összekaszaboltasd magad? Hát meg is érdemled.
És újabb tudás birtokába kerülök: a faternak nincs fájdalomérzete. Valószínűleg kinyesték már a fejéből azt a központot, amely az érzékelésért volt felelős. És hogy ez nekem jó-e? Nem. Azt jelenti, haraphatok, rúghatok, üthetek, azon kívül, hogy bosszantom, vagy pont, hogy nem, rohadtul mindegy lesz neki. Ha ennyire vérző, friss sebekkel képes tigriseket megszégyenítően ugrabugrálni és csapkodni a kardjaival, nem fogok neki különösebb gondot okozni én sem. Hacsak nem találok valami csoda folytán bármit, amivel megmérgezhetem. Az tuti hatna! Emberből van, nem? Gyorsan kiderülne, ha mégsem így lenne...
- Igazán menő – jegyzem meg epésen, azzal felállok a földről. - Mielőtt mész, még elárulod, rám milyen szabályok vonatkoznak? - kérdezem kihívóan. - Apropó, ha már itt tartunk! - csinálok úgy aztán, mintha most jutna eszembe valami fontos. - Kellenének más göncök, méghozzá a méretemben és a stílusomban. Gondolom, nem mehetek haza összecuccolni, amire szükségem van, úgyhogy beérem új darabokkal. - Beszéd közben szenvtelenül rávigyorgok. - Még nem végeztem – rabolom kicsit még a drága idejét. - Nem tudom, a személyzet mivel üti el szabad perceit, én bringázni szoktam, ezért vagy a garázsunkból kéne a sajátom, vagy igényt tartok egy újra, meg egy kicsit hosszabb pórázra, mint ameddig a Sárkányod karja ér, persze csak abban az esetben, ha nem szeretnéd, hogy a puha szőnyegeiden randalírozzak a drága bútoraid közt. Továbbá kéne egy laptop internettel, mert a telefonom hamarosan lemerül, zene nélkül viszont nem leszek valami elviselhető társaság és alkalomadtán olvasni is szoktam, amit ugyanúgy lehet a net segítségével. Ja, és még pár extra! Fekete szemceruza, erős hajlakk, hajkefe és tupírfésű is kéne.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése