Kurtán kuncogok azon, hogy Asame is úgy véli, elbeszélünk egymás mellett, s ahogy ő sem, úgy én sem bánom. Azt hiszem, nem akarom folytatni ezt a témát, ezért csak figyelem, mit mond. Aztán mikor kiderül, hogy Morikawa pártfogolt volt, kikerekednek egy pillanatra a szemeim, majd rájövök, hogy a pártfogolt csak az én szótáramban egyenlő valamiért a szeretővel, egyébként tök mást jelent. Ezt tisztázva aztán még nagyobb zűrzavar kerekedik a fejemben, hiszen ha pártfogolt vagyok, … Na jó, Deon, fékezd magad!
Rajtam nem tett túl senki, remek. Széles, büszke vigyorra húzódik a szám, mert ezt akartam hallani. Minek titkoljam? Úgyse tudnám.
- Egyértelmű, hogy előbb Hirotonak kell engednie – jelentem ki könnyedén. Egy yakuzától szerintem nem várható el, hogy enged, elsőre legalábbis biztos nem. Ha valakit választ maga mellé, aki tudja is, hogy ez mit jelent, az örülhet. Bár ki tudja? Attól, mert nekem például mázlim volt, nem biztos, hogy másoknak is lehet. De a véleményem például nem változott, szerintem senki se véletlenül azt választotta maga mellé, akit. Asame is összefutott már pár suhanccal és mégis minden túladott korábban, rajtam meg mégsem. Én vissza mertem harapni és az elmondása szerint elég nagyot ahhoz, hogy meggondolja, elad-e, vagy játszik-e még velem egy kicsit, hogy megtudja, mit merek még megtenni, s ezzel megtudja azt is, mit képviselhetek az életében. Nem tudom, minek nevezne, szajhának nem, az fix, és a pártfogolt sem takarja azt, ami köztünk van, ezt is mondta már, de nekem nagyon jó így, ahogy vagyunk. És egyre jobb.
Látom, hogy beletalálok dolgokba a szavaimmal és elindítok benne valamit, amit akár folytathatnék is, de most nem akarok. Egyelőre hagyom Asaménak emészteni azokat, amiket felpiszkáltam benne, aztán vagy mond majd egyszer valamit, vagy nem, s vagy lesz alkalmam folytatni, amit most elkezdtem, vagy nem. Nem rajtam múlik.
Hagyom magam húzni, nem kéretem magam és meg sem fordul a fejemben, hogy meneküljek, hiába tudom, hogy el fogok veszni a csókjában, ahogy az annak rendje és módja szerint meg is történik. Beleszédülök az élménybe, mint már annyiszor, s meg kell kapaszkodnom ép vállában, másik kezemmel meg támaszkodnom kell csípőjénél, nehogy elsodorjon a szobában számomra keletkező lendület. Combjaimmal rászorítok, hogy így is biztosan tartsam magam, aztán a mondatom befejezése után annyira zavarba jövök, hogy majdnem kiugrom az öléből, csak ez a tartás nem engedi. Azt gondolhatja, nyilván azért hagytam függőben a mondatot, hogy befejezze, ám arra nem számítottam, hogy megteszi és ezzel elismeri, hogy szerelmes belém. Ez a tudat megrémiszt, ránt egyet a gyomromon, próbálja szétfeszíteni belülről a szívem és csak növeli az amúgy is megéledt vágyat bennem. Most mit tegyek? Fel kéne pattannom és találni valami nagyon jó ürügyet, miszerint halaszthatatlanul sürgős dolgom akadt, vagy épp neki, amiben én nem akarom tovább hátráltatni, de faszán átlátszó lenne, úgyhogy nincs más választásom, mint maradni. Így viszont nem tudok csak ücsörögni az ölében, mert őrülten vonzódom hozzá, s mire észbe kapok, már csókolgatom a száját, játszom az ajkaival. Kiráz a hideg attól, amit érzek, attól a forró, odaadó imádattól és érzem, hogy félek, hogy rájön, hogy mikre vágyom, mégsem bírok elszakadni tőle. Burkoltan szerelmet vallott nekem és ez teljesen kifordít magamból, nem tudom ezek után úgy szégyellni az érzéseimet, sőt, azok szinte felvállalják magukat az én józan, vagy ostoba elhatározottságom ellenére is.
Amennyire csak tudok, közel kúszom Asaméhoz. Nem érdekel épp, hogy mit érez meg, az álló farkam, vagy szívem heves ütemét a mellkasán, és az sem, hogy mit gondol az újabb kirohanásom miatt rólam. Most is félek, leginkább a tetteim következményeitől, de őszerinte ez mindig így lesz, úgyhogy teljesen mindegy, meddig fojtom vissza az iránta érzett olthatatlan, sőt, időről időre erősödő vágyaimat, meddig várok, hogy kész legyek megmutatni mindazt, ami bennem van. Talán mindig több lesz és minden alkalommal, amikor visszavonulok vagy elmenekülök, egyre nehezebben fogom tudni vállalni, mert sosem akarnám egyszerre mind Asaméra zúdítani az egészet. Most sem teszem, csupán kortyonként adagolom, ahogy a levegővételhez is hagyok egy-egy másodpercnyi szünetet a lerohanásrohamok között. Így nem kell abbahagynom és mégsem fulladunk bele a csókolózásba.
Annak ellenére, hogy szédülök, tisztának érzem a fejem, és hagyom a testemnek, hogy eláruljon, hogy kifejezze az érzelmeimet. Vágyom. Esztelenül és nagyon. Nem tudnám megfogalmazni, hogy pontosan mire, csak többre, többre és többre. Hevesebbre, forróbbra, égetőbbre. Folytatni ezt, abba sem hagyni, akár elégni benne. A szenvedélyben? Ezt sem tudom. Én csupán érzem, hogy a szívem szét akar robbanni a túláradástól, a túltöltődéstől, attól a sok mindentől, amit ebben az őrült pillanatban érzek. Ettől az egytől most nem félek, hogy beledöglöm. Még a fájdalomtól sem, így mikor szétfeszül bennem, vagy szétfeszítem magamban a következő üveget, csupán összerándulok és hirtelen levegő után kapok.
Még mindig kapaszkodom Asaméba; válláról becsúsztattam kezem a lapockája mögé, míg másikkal bekúsztam a derekához, így ölelve, méghozzá szorítva ölelve őt magamhoz. Alig bírom abbahagyni eszelős önodaadásom, ám mikor sikerül, ha lehet, még erősebben szorítom magamhoz és nyakához bújok, hogy ne láthassa minden bizonnyal kivörösödött arcom, amire tutira minden rá van írva, amit most kifejeztem a számára. Nem itt akarom folytatni… Ide bejár Ryuuichi és Naoto, itt fogadja a vendégeit, azt pedig nagyon utálnám, ha ránk törne valaki.
Rajtam nem tett túl senki, remek. Széles, büszke vigyorra húzódik a szám, mert ezt akartam hallani. Minek titkoljam? Úgyse tudnám.
- Egyértelmű, hogy előbb Hirotonak kell engednie – jelentem ki könnyedén. Egy yakuzától szerintem nem várható el, hogy enged, elsőre legalábbis biztos nem. Ha valakit választ maga mellé, aki tudja is, hogy ez mit jelent, az örülhet. Bár ki tudja? Attól, mert nekem például mázlim volt, nem biztos, hogy másoknak is lehet. De a véleményem például nem változott, szerintem senki se véletlenül azt választotta maga mellé, akit. Asame is összefutott már pár suhanccal és mégis minden túladott korábban, rajtam meg mégsem. Én vissza mertem harapni és az elmondása szerint elég nagyot ahhoz, hogy meggondolja, elad-e, vagy játszik-e még velem egy kicsit, hogy megtudja, mit merek még megtenni, s ezzel megtudja azt is, mit képviselhetek az életében. Nem tudom, minek nevezne, szajhának nem, az fix, és a pártfogolt sem takarja azt, ami köztünk van, ezt is mondta már, de nekem nagyon jó így, ahogy vagyunk. És egyre jobb.
Látom, hogy beletalálok dolgokba a szavaimmal és elindítok benne valamit, amit akár folytathatnék is, de most nem akarok. Egyelőre hagyom Asaménak emészteni azokat, amiket felpiszkáltam benne, aztán vagy mond majd egyszer valamit, vagy nem, s vagy lesz alkalmam folytatni, amit most elkezdtem, vagy nem. Nem rajtam múlik.
Hagyom magam húzni, nem kéretem magam és meg sem fordul a fejemben, hogy meneküljek, hiába tudom, hogy el fogok veszni a csókjában, ahogy az annak rendje és módja szerint meg is történik. Beleszédülök az élménybe, mint már annyiszor, s meg kell kapaszkodnom ép vállában, másik kezemmel meg támaszkodnom kell csípőjénél, nehogy elsodorjon a szobában számomra keletkező lendület. Combjaimmal rászorítok, hogy így is biztosan tartsam magam, aztán a mondatom befejezése után annyira zavarba jövök, hogy majdnem kiugrom az öléből, csak ez a tartás nem engedi. Azt gondolhatja, nyilván azért hagytam függőben a mondatot, hogy befejezze, ám arra nem számítottam, hogy megteszi és ezzel elismeri, hogy szerelmes belém. Ez a tudat megrémiszt, ránt egyet a gyomromon, próbálja szétfeszíteni belülről a szívem és csak növeli az amúgy is megéledt vágyat bennem. Most mit tegyek? Fel kéne pattannom és találni valami nagyon jó ürügyet, miszerint halaszthatatlanul sürgős dolgom akadt, vagy épp neki, amiben én nem akarom tovább hátráltatni, de faszán átlátszó lenne, úgyhogy nincs más választásom, mint maradni. Így viszont nem tudok csak ücsörögni az ölében, mert őrülten vonzódom hozzá, s mire észbe kapok, már csókolgatom a száját, játszom az ajkaival. Kiráz a hideg attól, amit érzek, attól a forró, odaadó imádattól és érzem, hogy félek, hogy rájön, hogy mikre vágyom, mégsem bírok elszakadni tőle. Burkoltan szerelmet vallott nekem és ez teljesen kifordít magamból, nem tudom ezek után úgy szégyellni az érzéseimet, sőt, azok szinte felvállalják magukat az én józan, vagy ostoba elhatározottságom ellenére is.
Amennyire csak tudok, közel kúszom Asaméhoz. Nem érdekel épp, hogy mit érez meg, az álló farkam, vagy szívem heves ütemét a mellkasán, és az sem, hogy mit gondol az újabb kirohanásom miatt rólam. Most is félek, leginkább a tetteim következményeitől, de őszerinte ez mindig így lesz, úgyhogy teljesen mindegy, meddig fojtom vissza az iránta érzett olthatatlan, sőt, időről időre erősödő vágyaimat, meddig várok, hogy kész legyek megmutatni mindazt, ami bennem van. Talán mindig több lesz és minden alkalommal, amikor visszavonulok vagy elmenekülök, egyre nehezebben fogom tudni vállalni, mert sosem akarnám egyszerre mind Asaméra zúdítani az egészet. Most sem teszem, csupán kortyonként adagolom, ahogy a levegővételhez is hagyok egy-egy másodpercnyi szünetet a lerohanásrohamok között. Így nem kell abbahagynom és mégsem fulladunk bele a csókolózásba.
Annak ellenére, hogy szédülök, tisztának érzem a fejem, és hagyom a testemnek, hogy eláruljon, hogy kifejezze az érzelmeimet. Vágyom. Esztelenül és nagyon. Nem tudnám megfogalmazni, hogy pontosan mire, csak többre, többre és többre. Hevesebbre, forróbbra, égetőbbre. Folytatni ezt, abba sem hagyni, akár elégni benne. A szenvedélyben? Ezt sem tudom. Én csupán érzem, hogy a szívem szét akar robbanni a túláradástól, a túltöltődéstől, attól a sok mindentől, amit ebben az őrült pillanatban érzek. Ettől az egytől most nem félek, hogy beledöglöm. Még a fájdalomtól sem, így mikor szétfeszül bennem, vagy szétfeszítem magamban a következő üveget, csupán összerándulok és hirtelen levegő után kapok.
Még mindig kapaszkodom Asaméba; válláról becsúsztattam kezem a lapockája mögé, míg másikkal bekúsztam a derekához, így ölelve, méghozzá szorítva ölelve őt magamhoz. Alig bírom abbahagyni eszelős önodaadásom, ám mikor sikerül, ha lehet, még erősebben szorítom magamhoz és nyakához bújok, hogy ne láthassa minden bizonnyal kivörösödött arcom, amire tutira minden rá van írva, amit most kifejeztem a számára. Nem itt akarom folytatni… Ide bejár Ryuuichi és Naoto, itt fogadja a vendégeit, azt pedig nagyon utálnám, ha ránk törne valaki.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése