161.

Asame

Annyiszor és annyiféleképpen eszembe jutott már, hogy miként jutunk el végül arra a pontra, mikor többé már egyikünk sem bír ellenállni a másiknak, mikor végre Deon úgy lesz képes engedni nekem, hogy teljesen tudatában van annak, mire készülünk és hogy nem lesz visszaút innen. Tetszik az a szenvedély, ahogy csókol, s ahogy utána hozzám bújva piheg karjaimban. Tudtam jól, hogy elég egy szó, egy gondosan becsomagolt, de burkolt vallomás arról, hogy szeretem, hogy nem csak egy egyszerű pártfogolt, hanem valami egészen más, valami sokkal több annál. Vártam a megfelelő pillanatot, hogy ezt a lehető legegyszerűbben adhassam tudtára. A „szeretlek” nekem semmit nem jelent. Egy gondosan összepakolt szó, melyet életünkben rengetegszer használunk. Nem érzem, hogy lenne mögötte bármi tartalom, hiszen lassan ugyanolyan általánossá válik, mint bármelyik másik. Egy félbehagyott mondat befejezése ennél sokkal őszintébb és sokkal több jelentést hordoz magában. Akkor direkt nem fejeztem be a mondatot, akkor még nem éreztem így. Persze a befejezése is ott lebegett a levegőben. Deon végre meglátta a mondat lényegét, én pedig őszintén fejezhettem be neki anélkül, hogy hazudnom kellene bármiben is. Beleszerettem a kölyökbe, és ezen nincs mit szépíteni. És nem is akarok. Sohasem tudtam volna neki azt mondani: szeretlek. Idővel talán, de nem most. Most csak így tudom kifejezni neki, és csak így tudok vallani... Ő pedig érti. Érzem szinte, ahogy hevesen ver a szíve, mint ami épp kiugrani készül a helyéről.


Nem törődöm semmivel. Már nem érdekelnek a következmények sem. Döntöttem. De a dolgozószoba túl jellemtelen arra, amire most készülünk. Egy szajhát bármikor, minden ellenérzés nélkül dugnék meg itt, de őt... őt nem. Többet érdemel, és mindent meg akarok neki adni azért, hogy felejthetetlen legyen számára az első. Még mindig erősen tartva őt állok fel irodai székemből, az ölembe véve és belecsókolok nyakába. Egy darabig nem mozdulok, tartom őt, míg végül hajlandó újra rám nézni és megcsókolom ismét. Így indulok meg az ajtó felé, falva ajkait, éreztetve vele, hogy akarom őt, vágyom rá és szeretem.


Nehezen haladunk előre, nem azért, mert nehéz lenne, egyszerűen csak már én sem bírom túlzottan fékezni magam. Az ajtó mellett a falnak préselem, hogy újra és újra megcsókolhassam, miközben kezem a kilincsre csúsztatom és már nyitnám ki, hogy végre kilépve rajta eljuthassunk szobámba, az ajtó azonban túl könnyen és túl gyorsan nyílik, így megszakítva a csókot rideg pillantással nézek váratlanul érkező testőrömre, Naotora.

- Elnézést – hadarja, és meghajol. Leengedem ölemből Deont még mindig magamhoz húzva, tartva őt, de pillanatok alatt rázódom vissza abba a ridegségbe, mely mindig is jellemzett. Cseppet sem vagyok boldog, hogy megint megzavart minket, de azt is tudom, hogy minden ok nélkül sosem zavarnának, így csak állok az ajtóban és kérdőn nézek rá, míg végre hajlandó rám nézni és megszólalni. Az este miatt keresett. Tájékoztatni akart, hogy négy embert rendelt ki a helyszínre éjszakára, akik majd figyelik a területet és ha bármi gond akad, ha Fei megjelenne, azonnal tudjanak minket tájékoztatni. Mielőtt távozna azonban, a kölyökre néz arcán semmi érzelemmel, s most tekintete is olyan üres, mintha csak egy tárgyat figyelne. Ha a közelébe megy Deonnak, ha csak egy ujjal is hozzáér, többé nincs kegyelem.


Elgondolkodom egy pillanatra miután távozik. Annak idején, mikor meg kellett őt büntetnem, nem bántam vele sem különbül, mint bárki mással bántam volna abban a helyzetben. Egy semmit nem érő testőrt persze minden gondolkodás nélkül lőttem volna agyon, miközben a szajhámat keféli, de Naoto túl jó ahhoz, hogy ezt megtegyem. Most azonban nem ússza meg annyival, mint akkor megúszta. Deon nem egy szajha, nem egy áru és bármennyire is fáj neki, ezen nem fog senki változtatni.