Megérzem a lendületet, ami először halálos rémülettel tölt el, mert azt üzeni, hogy Asame pont arra gondol, amire én, ám mielőtt meggondolhatnám, hogy ezzel a szemvillanásnyi józansággal is akarom-e, már át is fontam lábaimmal és még erősebben kapaszkodom belé, hogy neki ne kelljen megerőltetnie jobb vállát. Bújok hozzá, rejtem is az arcom, ám nem indul el, nekem pedig pár pillanat után a kínzó kíváncsiság miatt muszáj a szemébe néznem, hogy megtudjam, igazából le akart-e paterolni magáról, vagy mi van. Kimondatlan kérdésemre csókkal felel, aminek borzasztóan örülök, mert legalább nem élvezkedik annak látványán, amilyen képet most vághatok. Ha megkérdeznék, ebben a pillanatban mitől félek a legjobban, akkor azt mondanám, hogy attól, hogy találkozom egy tükörrel. Sosem akarnám viszont látni magam, ezért azt sem igazán díjaznám, ha más látna.
Közeledve a dolgozószoba ajtajához egyre nagyobb kétségeim vannak, mert az egy dolog, hogy Asame tudja, hogy épp megveszek érte, de ha az utunkba botlana valaki, azt nem viselném el könnyen. Jó, persze, illúzióromboló lenne, ha letenne, átsétálnánk a szobájába, mintha semmi se lenne és ott újra egymásnak esnénk, mégis nyugodtabb lennék, függetlenül attól, hogy az újra egymásnak esnénk részt lenne alkalmam újragondolni és fullosan beparázni tőle. Ennek ellenére nem állítom meg Asamét, nem utalok neki semmivel arra, amik átfutnak a fejemen, hanem elvakultan csókolom, néha szelíd hullámzó mozgással még jobban hozzápréselem a testem az övének.
Elég könnyű vagyok, ő pedig még a sérülése ellenére is jó erőben van, mégsem halad velem könnyen, mert alaposan lefoglalom a figyelmét folyamatos csókhadammal, amit persze bőszen viszonoz is. Ha valamit, azt nem gondoltam volna, hogy képes vagyok így viselkedni és már most biztos vagyok benne, hogy lesz pár szavam magamhoz a tükörben, de most nem érdekel az ilyesmi, ráérek akkor elővenni az ostort és megregulázni magam. Asame nem az a típus, amelyik könnyen beszél az érzéseiről, kimondja őket, ezért érthető, hogy teljesen megbolondított azzal a burkolt vallomással. Továbbra is biztos vagyok benne, hogy még senki sem kapott tőle annyi szeretetet, türelmet és kedvességet, amennyit én, amiért hihetetlenül hálás vagyok. És pont ezekért a dolgokért nem bírom leállítani magam. A testi vágy nekem kevés, a lelki kötődés pedig most érzem úgy, hogy elég erősen tart, hogy a félelmeimet le tudjam győzni.
Íme a korábban „áhított” falra kenés. Sokkal jobb, mint amilyennek elképzeltem néha az álmaimban. Van abban valami izgalmas, hogy nekiszorít, hogy kemény és hideg a fal, hogy egy másik helyzetben sakkban lennék tartva így, ám elfordítja tőlem a fejét, amit először nem értek, majd Naotot meglátva… nem is tudom… Szeretnék kámforrá válni. Egyszerűen szublimálni, eltűnni, felszívódni és kurvára vissza se térni. Körülbelül úgy érzem magam, mint akit belülről szorongatnak meg, a szívem és a gyomrom is összeugrik, ráadásul arcon csap, hogy pont Naoto az, aki megzavar, félbeszakít, sőt, lát így minket. Bénultan támaszkodom a falba, miután Asame leenged az öléből, és bizony elszaladnék, ha nem húzna magához. Lehet, hogy rohadt ciki lenne, de nem kellene egy másodpillanatig sem állnom Naoto tekintetét és elviselnem semmit. Igazából nem is merek ránézni, ahogy Asaméra sem, csak kutatok egy nem létező menekülési útvonalat, amin el sem bírnék indulni, mert elhagyott az erőm. Kocsonyásnak érzem a lábaimat, mintha nem lennének csontok benne és az egyetlen ok, ami miatt mégis talpon vagyok, az a megfelelő kitámasztás, megtartás, semmi más.
Kibaszottul ráért volna megosztani ezeket az információkat szerintem, amiket Naoto elmond, így kénytelen vagyok azt feltételezni, hogy bele kellett taposnia ebbe az őszinte pillanatba. Tönkre akarta tenni, s a megjelenése nekem szól. Nem fegyverkezhet ellenem, nem támadhat, de a jelenlétével elronthatja a boldog perceimet, ahogy most is. Mikor elhallgat, felnézek rá. Már nincs nyoma az arcomon az iméntieknek, ridegen, vadul és némileg indulatosan nézek bele a szemeibe. Tudom, baszd meg, hogy mit érzel, és hiába gyűlölsz, amiért Asame engem választott, amiért engem csókol, ölel és szeret, nem tehetek róla. Nem kértem tőle, hogy így döntsön, én csupán arra kényszerítettem rá a magam módján, hogy ha nem kellek neki, akkor végezzen velem, vessen véget a nyomorult kis életemnek, Asame azonban meglátott bennem valamit. Benned, Naoto, vagy nincs az meg, ami bennem igen, vagy túl jól elzártad, ez pedig nem az én bűnöm, hiába is vádolsz és utálsz érte.
Most először komolyan meggondolom, elmondjam-e Asaménak, amit tudok. Azt, hogy Naoto másképp érez iránta, mint egy véreb a gazdája iránt. Úgy érzem, tudnia kellene, mert Naoto veszélyes rám emiatt és ez sosem fog változni, amíg szerelmes Asaméba, nem is érdemes senkinek ilyesmivel áltatnia magát. Már rég nem arról van szó, hogy bajba sodrom-e a gazdáját, hanem arról, hogy én kapom meg azokat, amikre ő vágyik minden bizonnyal. Az indulatok csak gyűlni fognak benne, míg végül nem fog tudni uralkodni magán és mivel ő a második legjobb embere Asaménak, ha a gazdája, vagy Ryuuichi nincs jelen, márpedig biztos, hogy nem lesz jelen, amikor megpróbál kinyírni, nem úszom meg élve. Szólnom kéne erről. Nem azért, mert félek, hanem mert élni akarok és nem akarom, hogy Asame másodszor is elveszítse azt, akit szeret. Szólnom kellene és nem tudom megtenni. Hogy mondjam meg? Csak lökjem oda, hogy a vérebe sokkal többet érez iránta, mint amennyit be merne vallani? Hogy szeretne hullámsírba tenni engem? Ezt nem tudom megfogalmazni, mert ez nem olyasmi, amiről beszélni tudok.
Fogalmam sincs, mit kellene tennem. Valamit muszáj, mert ez a viszály egyre jobban el fog harapózni és az Asaménak nagyon nem lesz jó. Engem nem veszíthet el, nem engedem, viszont így a második legjobb emberét kell kicsinálnia. Nem gondolom, hogy ez könnyű lenne neki, sőt, most lenne szüksége leginkább arra, hogy Naoto vigyázzon rá. Ideges vagyok ettől, mert ma a versenyen mindenki biztosra veheti, hogy Fei felbukkan és megrendezi a saját kis bosszúhadjáratát, ami egyértelműen Asame ellen fog irányulni. Miért nem fogja fel, hogy mi az első?! A gazdája védelme! Ezért bérelték fel, ezért él még mindig! Ráadásul pont most nem hagyhatja cserben Asamét, mikor a yakuzák berkein belül is gond van, s nem is kicsi, ha Hitsuji valóban áruló, aki összejátszik Feijel!
Annyira utálom, hogy én nem tudok tenni semmit! Meg tudok figyelni dolgokat és azok alapján okoskodni, Asamét tudom nyugtatni, szeretni, erősíteni, el tudok futni, vagy szavakkal harcolni, de aktívan nem vehetek részt semmiben, mert ha megint baja esik a vállaimnak, már nem hiszem, hogy megúszom a műtétet és lehet, hogy megnyomorodok. Ráadásul nem eshet bajom, mert az Asaménak is fájna, őt is gyengítené, sebezhetővé tenné! Nem lehetek kiskapu, nem válhatok azzá! Nyilván Naoto nem adna Fei kezére, mert azzal az ellen vétene, akit szeret, de én már nem vagyok benne biztos, hogy ez visszatartaná őt. És ha dühös, mert Asame engem választott?!
Beszélnem kell Ryuuichivel! Egyszerű lenne megkérdezni, ám nem akarom, hogy Asame gyanút fogjon. Pont ezért, ha ki is ült valami az arcomra, most igyekszem eltüntetni. Valahogy rendet kell tennem, ha már én tehetek róla, hogy felborult, de úgy, hogy abból Asame jól jöjjön ki. Egyelőre még reménykedem benne, hogy a helyzet nem mérgesedett el annyira, hogy valamelyikünk halálával járjon. Talán, ha megpróbálok beszélni Naotoval, csiszolhatok az álláspontján, de ha nem, mindenképpen kénytelen leszek megmondani Asaménak, hogy mi a helyzet. Utálnám, ha védelmeznie kellene, a büszkeségem azonban kevésbé fontos, mint az ő érzelmei. Ha kell, elviselem a bűntudatot is, ha agyonlövi a második legjobb kutyáját miattam, mert azt simán szerezhet újat, engem viszont sosem fog senki pótolni, ahogy még én sem tudnom Tatsuot.
Tisztában vagyok vele, hogy kegyetlenség valakitől azt kérni, hogy ha tényleg szeret valakit, akkor hagyja, hogy ő azt szeressen, akit szeretni tud, de meg kell kérnem rá Naotot. Nem kell engem kedvelnie, csak fogadja el a létezésem és ne próbálja meg azt múlt idejűvé tenni. Élni akarok. Az életösztön erős bennem és most már végképp nem hagyom magam letörölni a térképről. Tiszta játékot akarok játszani, de ez nem mindig megy, az ellenféltől is függ. Nos, Naoto? Hogy akarsz játszani?
Közeledve a dolgozószoba ajtajához egyre nagyobb kétségeim vannak, mert az egy dolog, hogy Asame tudja, hogy épp megveszek érte, de ha az utunkba botlana valaki, azt nem viselném el könnyen. Jó, persze, illúzióromboló lenne, ha letenne, átsétálnánk a szobájába, mintha semmi se lenne és ott újra egymásnak esnénk, mégis nyugodtabb lennék, függetlenül attól, hogy az újra egymásnak esnénk részt lenne alkalmam újragondolni és fullosan beparázni tőle. Ennek ellenére nem állítom meg Asamét, nem utalok neki semmivel arra, amik átfutnak a fejemen, hanem elvakultan csókolom, néha szelíd hullámzó mozgással még jobban hozzápréselem a testem az övének.
Elég könnyű vagyok, ő pedig még a sérülése ellenére is jó erőben van, mégsem halad velem könnyen, mert alaposan lefoglalom a figyelmét folyamatos csókhadammal, amit persze bőszen viszonoz is. Ha valamit, azt nem gondoltam volna, hogy képes vagyok így viselkedni és már most biztos vagyok benne, hogy lesz pár szavam magamhoz a tükörben, de most nem érdekel az ilyesmi, ráérek akkor elővenni az ostort és megregulázni magam. Asame nem az a típus, amelyik könnyen beszél az érzéseiről, kimondja őket, ezért érthető, hogy teljesen megbolondított azzal a burkolt vallomással. Továbbra is biztos vagyok benne, hogy még senki sem kapott tőle annyi szeretetet, türelmet és kedvességet, amennyit én, amiért hihetetlenül hálás vagyok. És pont ezekért a dolgokért nem bírom leállítani magam. A testi vágy nekem kevés, a lelki kötődés pedig most érzem úgy, hogy elég erősen tart, hogy a félelmeimet le tudjam győzni.
Íme a korábban „áhított” falra kenés. Sokkal jobb, mint amilyennek elképzeltem néha az álmaimban. Van abban valami izgalmas, hogy nekiszorít, hogy kemény és hideg a fal, hogy egy másik helyzetben sakkban lennék tartva így, ám elfordítja tőlem a fejét, amit először nem értek, majd Naotot meglátva… nem is tudom… Szeretnék kámforrá válni. Egyszerűen szublimálni, eltűnni, felszívódni és kurvára vissza se térni. Körülbelül úgy érzem magam, mint akit belülről szorongatnak meg, a szívem és a gyomrom is összeugrik, ráadásul arcon csap, hogy pont Naoto az, aki megzavar, félbeszakít, sőt, lát így minket. Bénultan támaszkodom a falba, miután Asame leenged az öléből, és bizony elszaladnék, ha nem húzna magához. Lehet, hogy rohadt ciki lenne, de nem kellene egy másodpillanatig sem állnom Naoto tekintetét és elviselnem semmit. Igazából nem is merek ránézni, ahogy Asaméra sem, csak kutatok egy nem létező menekülési útvonalat, amin el sem bírnék indulni, mert elhagyott az erőm. Kocsonyásnak érzem a lábaimat, mintha nem lennének csontok benne és az egyetlen ok, ami miatt mégis talpon vagyok, az a megfelelő kitámasztás, megtartás, semmi más.
Kibaszottul ráért volna megosztani ezeket az információkat szerintem, amiket Naoto elmond, így kénytelen vagyok azt feltételezni, hogy bele kellett taposnia ebbe az őszinte pillanatba. Tönkre akarta tenni, s a megjelenése nekem szól. Nem fegyverkezhet ellenem, nem támadhat, de a jelenlétével elronthatja a boldog perceimet, ahogy most is. Mikor elhallgat, felnézek rá. Már nincs nyoma az arcomon az iméntieknek, ridegen, vadul és némileg indulatosan nézek bele a szemeibe. Tudom, baszd meg, hogy mit érzel, és hiába gyűlölsz, amiért Asame engem választott, amiért engem csókol, ölel és szeret, nem tehetek róla. Nem kértem tőle, hogy így döntsön, én csupán arra kényszerítettem rá a magam módján, hogy ha nem kellek neki, akkor végezzen velem, vessen véget a nyomorult kis életemnek, Asame azonban meglátott bennem valamit. Benned, Naoto, vagy nincs az meg, ami bennem igen, vagy túl jól elzártad, ez pedig nem az én bűnöm, hiába is vádolsz és utálsz érte.
Most először komolyan meggondolom, elmondjam-e Asaménak, amit tudok. Azt, hogy Naoto másképp érez iránta, mint egy véreb a gazdája iránt. Úgy érzem, tudnia kellene, mert Naoto veszélyes rám emiatt és ez sosem fog változni, amíg szerelmes Asaméba, nem is érdemes senkinek ilyesmivel áltatnia magát. Már rég nem arról van szó, hogy bajba sodrom-e a gazdáját, hanem arról, hogy én kapom meg azokat, amikre ő vágyik minden bizonnyal. Az indulatok csak gyűlni fognak benne, míg végül nem fog tudni uralkodni magán és mivel ő a második legjobb embere Asaménak, ha a gazdája, vagy Ryuuichi nincs jelen, márpedig biztos, hogy nem lesz jelen, amikor megpróbál kinyírni, nem úszom meg élve. Szólnom kéne erről. Nem azért, mert félek, hanem mert élni akarok és nem akarom, hogy Asame másodszor is elveszítse azt, akit szeret. Szólnom kellene és nem tudom megtenni. Hogy mondjam meg? Csak lökjem oda, hogy a vérebe sokkal többet érez iránta, mint amennyit be merne vallani? Hogy szeretne hullámsírba tenni engem? Ezt nem tudom megfogalmazni, mert ez nem olyasmi, amiről beszélni tudok.
Fogalmam sincs, mit kellene tennem. Valamit muszáj, mert ez a viszály egyre jobban el fog harapózni és az Asaménak nagyon nem lesz jó. Engem nem veszíthet el, nem engedem, viszont így a második legjobb emberét kell kicsinálnia. Nem gondolom, hogy ez könnyű lenne neki, sőt, most lenne szüksége leginkább arra, hogy Naoto vigyázzon rá. Ideges vagyok ettől, mert ma a versenyen mindenki biztosra veheti, hogy Fei felbukkan és megrendezi a saját kis bosszúhadjáratát, ami egyértelműen Asame ellen fog irányulni. Miért nem fogja fel, hogy mi az első?! A gazdája védelme! Ezért bérelték fel, ezért él még mindig! Ráadásul pont most nem hagyhatja cserben Asamét, mikor a yakuzák berkein belül is gond van, s nem is kicsi, ha Hitsuji valóban áruló, aki összejátszik Feijel!
Annyira utálom, hogy én nem tudok tenni semmit! Meg tudok figyelni dolgokat és azok alapján okoskodni, Asamét tudom nyugtatni, szeretni, erősíteni, el tudok futni, vagy szavakkal harcolni, de aktívan nem vehetek részt semmiben, mert ha megint baja esik a vállaimnak, már nem hiszem, hogy megúszom a műtétet és lehet, hogy megnyomorodok. Ráadásul nem eshet bajom, mert az Asaménak is fájna, őt is gyengítené, sebezhetővé tenné! Nem lehetek kiskapu, nem válhatok azzá! Nyilván Naoto nem adna Fei kezére, mert azzal az ellen vétene, akit szeret, de én már nem vagyok benne biztos, hogy ez visszatartaná őt. És ha dühös, mert Asame engem választott?!
Beszélnem kell Ryuuichivel! Egyszerű lenne megkérdezni, ám nem akarom, hogy Asame gyanút fogjon. Pont ezért, ha ki is ült valami az arcomra, most igyekszem eltüntetni. Valahogy rendet kell tennem, ha már én tehetek róla, hogy felborult, de úgy, hogy abból Asame jól jöjjön ki. Egyelőre még reménykedem benne, hogy a helyzet nem mérgesedett el annyira, hogy valamelyikünk halálával járjon. Talán, ha megpróbálok beszélni Naotoval, csiszolhatok az álláspontján, de ha nem, mindenképpen kénytelen leszek megmondani Asaménak, hogy mi a helyzet. Utálnám, ha védelmeznie kellene, a büszkeségem azonban kevésbé fontos, mint az ő érzelmei. Ha kell, elviselem a bűntudatot is, ha agyonlövi a második legjobb kutyáját miattam, mert azt simán szerezhet újat, engem viszont sosem fog senki pótolni, ahogy még én sem tudnom Tatsuot.
Tisztában vagyok vele, hogy kegyetlenség valakitől azt kérni, hogy ha tényleg szeret valakit, akkor hagyja, hogy ő azt szeressen, akit szeretni tud, de meg kell kérnem rá Naotot. Nem kell engem kedvelnie, csak fogadja el a létezésem és ne próbálja meg azt múlt idejűvé tenni. Élni akarok. Az életösztön erős bennem és most már végképp nem hagyom magam letörölni a térképről. Tiszta játékot akarok játszani, de ez nem mindig megy, az ellenféltől is függ. Nos, Naoto? Hogy akarsz játszani?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése