Furcsa érzés most Asame ölelése. Vigasztal? Nyugtat? Mit akar vele kifejezni? Nem tudom, csak azt, hogy már neki sincs hangulata visszatérni ahhoz a részhez, hogy mi csókolózunk, meg minden. Bánom-e? Nem. Túl ideges vagyok most ahhoz, hogy vissza tudjak zökkenni abba az állapotba. Mindketten visszazártuk magunkba az érzéseinket, ezért kötünk ki újra a dolgozószobában és nem a hálóban, ahova indultunk. Most én is rágyújtok, s gondolataimba merülve üldögélek az asztalán, miközben fogyasztom a cigarettát. Vizualizálódik elém a tükör, jönnek a vádló gondolatok a saját szégyentelenségem miatt, de elegem lesz ebből a baromságból, úgyhogy pár perc kínlódás után véget vetek az egésznek. Nincs miért szégyenkeznem, a picsába is!
Még mindig nem tudok eligazodni magamon. Őszinte érzések vezérelnek és Asamét is. Akkor mégis miért bajlódom ennyit ezen az egész dolgon?
- Hm? – bukik ki belőlem, ahogy a hangja kiszakít a gondolatvilágból. Pislogok párat, aztán csak egy halvány mosoly villan át az arcomon. Igen, könnyebb lenne a szobámban ülni vagy feküdni, mint a szeme előtt, a közelsége azonban vonzóbb, mint az, hogy nyugodtan ostorozhassam magam. Ha elmenekültem volna mellőle, az olyan lett volna, mintha megbántam volna, amit csináltam, nem? Én így gondolom.
Elnyomom a csikket, ami majdnem a körmömre égett, aztán kényszerítem magam, hogy ne gondolkodjak. Törökülésbe helyezkedem az asztalon, kihúzom magam és rákészülök arra, hogy meditáljak egy kicsit, ám megszólal Asame telefonja. Rápillantok, ám ahelyett, hogy tekintetével jelezné, hogy útban vagyok, szeretne nyugodtan beszélni, na nem mintha eddig bármiért is zavartatta volna magát, csak mondjuk vannak dolgok, amiket mégsem a jelenlétemben akar megvitatni, … szóval ahelyett, hogy kirekesztene a beszélgetésből, belevon: leteszi mellém a kihangosított telefont. Kikerekednek a szemeim és kérdő mosollyal nézem őt, majd befogom a szám és visszafojtom a meglepetéstől támadó röhögésem. Nem akarom zavarni a beszélgetésben, megszólalni meg most kivételesen nem merek, úgyhogy a számat befogva ülök és fülelek. Tudom, hogy nagyon gáz vagyok, de nem voltam felkészülve egy ilyen lépésre. Nem tudok nem vigyorogni, néha megrázkódom a röhögéstől, aminek hangot sem adok, erre nagyon figyelek, majd amint vége lesz a beszélgetésnek, végre kiengedhetem a fáradt gőzt és szabadon nevethetek.
- Merénylő – nyögöm ki Asaménak kicsit dicséretképp, mikor már meg bírok szólalni. Pont úgy éreztem magam szerintem, mint a felizgatott vőlegény a saját esküvőjén. Egyébként a beszélgetéshez nem volt mit hozzátennem, engem sem kérdezett senki, szóval ennyi. Jó kedvre derített ez a váratlan csavar, nehezen is térek napirendre felette, mert újra és újra elkap a röhögés. Ez kurvajó volt!
Na jó, Deon, elég! Koncentrálj végre!
Yes, sir!
Azt hiszem egyébként, hogy ezzel a könnyeket is előcsaló röhögéssel sikerült túljutnom azon is, ami miatt még dúltak bennem az érzelmek. Mikor végre le tudok csillapodni és nem kap el újabb röhögőgörcs, meg nem érzem úgy, hogy menten el bírnám sírni magam, egy mély levegővéttel, s nagy kifújással vetek véget az érzelemrohamnak. Megnyugodtam. Kellett valami, ami begyújtja bennem a felpiszkált puskapor felhőjét, és igazából éreztem, hogy még várat magára egy kitörés. Túl gyorsan lett elvágva az előző és aztán az abból kialakuló indulataimat is vissza kellett fognom. Röhögni valamin, ami egyébként nem vicces, hacsak nem te belelátsz valamit, amitől viszont oltárira azzá válik, nos ez kevésbé feltűnő és problémás, mint indulatosan csapkodni, vagy hisztériázni a csalódottság miatt. Mindkettő esélyes volt, csak jól titkoltam.
- Bocs – kérek elnézést azért Asamétól a viselkedésem miatt. Nem akarom neki megmagyarázni, legalábbis anélkül nem, hogy nem kérdez rá, szóval lépek is tovább a beszélgetéssel kapcsolatos előadnivalómra. – Pár kitérő jutott eszembe egyelőre – mondom most már visszanyerve teljesen a lélekjelenlétem. – Azt ki tudja, hogy Asahito a testvéred? És ki mit tud, milyen viszonyban vagytok egymással? – kérdezem meg, mert nekem ez fontos. Fel kell térképeznem Asame környezetét, hogy kifundálhassak valamit. – Várhatóan egyébként, hogy ott lesz a versenyen? – teszem fel a következő kérdésemet. – Arra én is mindenképp számítanék egyébként, hogy terveztek valamit Fei és Hitsuji, viszont arra is, hogy ha Fei nem jut elég közel hozzád, ha ez csak egy sima ijesztgetés, egyszerű felhajtás, akkor Hitsuji lapítani fog, mint szar a gazban. Innentől kezdve lefülelni csak olyan ember tudja, akiből nem nézné ki, hogy fontos szerepe van ebben a játszmában – jelentem ki kis mosollyal a számon. – Ümm… mit gondolsz, Hiroto mennyit tud a yakuzája ügyeiről? – kérdezem vigyorogva. Nem gondolom, hogy a srác bármibe is be lenne avatva, de ha elég ideje van Hitsuji mellett, azért tudhat már ezt-azt. Apróságok kellenek és valaki, aki ügyesen kérdez a megfelelő pillanatban. – Ha a srác megint ingerli Kazut, kell neki pár visszakézből kapott pofonkérdés, nekem pedig van is pár ötletem rá – árulom el büszkén. – Mindenki a saját fegyverével a legkönnyebben legyőzhető, mert mindenki azzal támad legelszántabban, amit semmiképp sem akar visszakapni – miközben folytatom, játékosan vállat vonok és már előre örülök annak, hogy valószínűleg a szöszi önként fog jönni ezekért a pofonokért hozzánk, merthogy én ugye nagyrészt Kazuval leszek. – Apropó Hiroto. Keiyuu is képviselteti magát ma? – teszem fel a következő kérdést. Nem tudom megoldani azt a helyzetet, ami Asamét veszi körül, én csak segíthetek neki, méghozzá azzal, hogy kicsit nyomozgatok. Nem biztos a siker, lehet, hogy a kockázat is növekszik, de mint tudjuk, kockáztatni kell, ha sikereket akarunk. – Picit összezavarhatom a népet, ha ide-oda csapódom, és informálódnék is – jelentem ki, várva, Asaménak mennyire tetszik az ötletem. Közben kitaláltam, hogy lehet, imidzset is váltok és nem egyszerű lázadós feelinggel megyek a versenyre, hanem szinte full feketében, de ez attól függ, összezavarható-e azzal a társaság, hogy esetleg Asahitohoz több közöm van, mint Asaméhoz.
Még mindig nem tudok eligazodni magamon. Őszinte érzések vezérelnek és Asamét is. Akkor mégis miért bajlódom ennyit ezen az egész dolgon?
- Hm? – bukik ki belőlem, ahogy a hangja kiszakít a gondolatvilágból. Pislogok párat, aztán csak egy halvány mosoly villan át az arcomon. Igen, könnyebb lenne a szobámban ülni vagy feküdni, mint a szeme előtt, a közelsége azonban vonzóbb, mint az, hogy nyugodtan ostorozhassam magam. Ha elmenekültem volna mellőle, az olyan lett volna, mintha megbántam volna, amit csináltam, nem? Én így gondolom.
Elnyomom a csikket, ami majdnem a körmömre égett, aztán kényszerítem magam, hogy ne gondolkodjak. Törökülésbe helyezkedem az asztalon, kihúzom magam és rákészülök arra, hogy meditáljak egy kicsit, ám megszólal Asame telefonja. Rápillantok, ám ahelyett, hogy tekintetével jelezné, hogy útban vagyok, szeretne nyugodtan beszélni, na nem mintha eddig bármiért is zavartatta volna magát, csak mondjuk vannak dolgok, amiket mégsem a jelenlétemben akar megvitatni, … szóval ahelyett, hogy kirekesztene a beszélgetésből, belevon: leteszi mellém a kihangosított telefont. Kikerekednek a szemeim és kérdő mosollyal nézem őt, majd befogom a szám és visszafojtom a meglepetéstől támadó röhögésem. Nem akarom zavarni a beszélgetésben, megszólalni meg most kivételesen nem merek, úgyhogy a számat befogva ülök és fülelek. Tudom, hogy nagyon gáz vagyok, de nem voltam felkészülve egy ilyen lépésre. Nem tudok nem vigyorogni, néha megrázkódom a röhögéstől, aminek hangot sem adok, erre nagyon figyelek, majd amint vége lesz a beszélgetésnek, végre kiengedhetem a fáradt gőzt és szabadon nevethetek.
- Merénylő – nyögöm ki Asaménak kicsit dicséretképp, mikor már meg bírok szólalni. Pont úgy éreztem magam szerintem, mint a felizgatott vőlegény a saját esküvőjén. Egyébként a beszélgetéshez nem volt mit hozzátennem, engem sem kérdezett senki, szóval ennyi. Jó kedvre derített ez a váratlan csavar, nehezen is térek napirendre felette, mert újra és újra elkap a röhögés. Ez kurvajó volt!
Na jó, Deon, elég! Koncentrálj végre!
Yes, sir!
Azt hiszem egyébként, hogy ezzel a könnyeket is előcsaló röhögéssel sikerült túljutnom azon is, ami miatt még dúltak bennem az érzelmek. Mikor végre le tudok csillapodni és nem kap el újabb röhögőgörcs, meg nem érzem úgy, hogy menten el bírnám sírni magam, egy mély levegővéttel, s nagy kifújással vetek véget az érzelemrohamnak. Megnyugodtam. Kellett valami, ami begyújtja bennem a felpiszkált puskapor felhőjét, és igazából éreztem, hogy még várat magára egy kitörés. Túl gyorsan lett elvágva az előző és aztán az abból kialakuló indulataimat is vissza kellett fognom. Röhögni valamin, ami egyébként nem vicces, hacsak nem te belelátsz valamit, amitől viszont oltárira azzá válik, nos ez kevésbé feltűnő és problémás, mint indulatosan csapkodni, vagy hisztériázni a csalódottság miatt. Mindkettő esélyes volt, csak jól titkoltam.
- Bocs – kérek elnézést azért Asamétól a viselkedésem miatt. Nem akarom neki megmagyarázni, legalábbis anélkül nem, hogy nem kérdez rá, szóval lépek is tovább a beszélgetéssel kapcsolatos előadnivalómra. – Pár kitérő jutott eszembe egyelőre – mondom most már visszanyerve teljesen a lélekjelenlétem. – Azt ki tudja, hogy Asahito a testvéred? És ki mit tud, milyen viszonyban vagytok egymással? – kérdezem meg, mert nekem ez fontos. Fel kell térképeznem Asame környezetét, hogy kifundálhassak valamit. – Várhatóan egyébként, hogy ott lesz a versenyen? – teszem fel a következő kérdésemet. – Arra én is mindenképp számítanék egyébként, hogy terveztek valamit Fei és Hitsuji, viszont arra is, hogy ha Fei nem jut elég közel hozzád, ha ez csak egy sima ijesztgetés, egyszerű felhajtás, akkor Hitsuji lapítani fog, mint szar a gazban. Innentől kezdve lefülelni csak olyan ember tudja, akiből nem nézné ki, hogy fontos szerepe van ebben a játszmában – jelentem ki kis mosollyal a számon. – Ümm… mit gondolsz, Hiroto mennyit tud a yakuzája ügyeiről? – kérdezem vigyorogva. Nem gondolom, hogy a srác bármibe is be lenne avatva, de ha elég ideje van Hitsuji mellett, azért tudhat már ezt-azt. Apróságok kellenek és valaki, aki ügyesen kérdez a megfelelő pillanatban. – Ha a srác megint ingerli Kazut, kell neki pár visszakézből kapott pofonkérdés, nekem pedig van is pár ötletem rá – árulom el büszkén. – Mindenki a saját fegyverével a legkönnyebben legyőzhető, mert mindenki azzal támad legelszántabban, amit semmiképp sem akar visszakapni – miközben folytatom, játékosan vállat vonok és már előre örülök annak, hogy valószínűleg a szöszi önként fog jönni ezekért a pofonokért hozzánk, merthogy én ugye nagyrészt Kazuval leszek. – Apropó Hiroto. Keiyuu is képviselteti magát ma? – teszem fel a következő kérdést. Nem tudom megoldani azt a helyzetet, ami Asamét veszi körül, én csak segíthetek neki, méghozzá azzal, hogy kicsit nyomozgatok. Nem biztos a siker, lehet, hogy a kockázat is növekszik, de mint tudjuk, kockáztatni kell, ha sikereket akarunk. – Picit összezavarhatom a népet, ha ide-oda csapódom, és informálódnék is – jelentem ki, várva, Asaménak mennyire tetszik az ötletem. Közben kitaláltam, hogy lehet, imidzset is váltok és nem egyszerű lázadós feelinggel megyek a versenyre, hanem szinte full feketében, de ez attól függ, összezavarható-e azzal a társaság, hogy esetleg Asahitohoz több közöm van, mint Asaméhoz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése