163.

Deon

Végighallgatom Deont, de most nem igazán tervezek érdemben bármit is hozzáfűzni a mondandójához. Felállok és elnézést kérve a kölyöktől indulok el a konyhába. Ayako már az ebéddel foglalatoskodik, így kérek magunknak egy kávét, és azzal térek vissza dolgozószobámba. Leteszem a kölyök mellé az övét, s megkínálva őt cigivel magam is rágyújtok. A csend, ami körbevesz minket, most határozottan jólesik, így van időm átgondolni néhány dolgot, végül mégis elhatározásra jutok, s végezve a kávémmal és cigimmel csak megszólalok.

- Sokat nem – válaszolok arra a kérdésére, miszerint mennyit tud Hiroto a yakuzája dolgairól. Igazából ez a másik ok, amiért pokoli féltékeny Kazukira. - Egy-két dolgot talán elmond neki Hitsuji, de ha van rá módja, inkább kihagyja a kölyköt a dolgaiból. Ez is az egyik oka annak, hogy féltékeny Kazukira valahol – vonom meg én is vállamat. - A mai versenyen Asahito is ott lesz, Yoru szereti a dögös verdákat és ha minden igaz, ma a legújabb szerzeményével óhajt részt venni a versenyen. Nemrég kapott Asahitotól egy minden tekintetben dögös kis Imprezzát, így gondolom, szándékában áll kipróbálni, bár nem igazán szokott versenyezni. Az Asahito és köztem lévő kapcsolatról senki nem tud – jelentem ki kimérten. - Yorun és rajtad kívül most már – teszem még hozzá. - De szeretném, ha ez így is maradna, ezzel Asahito is tisztában van, így azért társaságban igyekszik fékezni a nyelvét ezen a téren – mondom csendesen. - Keiyuu ott lesz, bár sosem versenyzik, szeret Hiroto körül legyeskedni, így a jelenléte garantált, azt viszont nem tartom jó ötletnek, hogy köztem és Asahito között ingázz. Tudják, hogy hozzám tartozol, ezért nem szeretnék magyarázkodni senkinek, hogy miért legyeskedsz mégis a két férfi körül – kérem őt csendesen. Több hozzáfűznivalóm jelenleg tényleg nincs a dolgokhoz, és az estéhez, de azt mindenképp szeretném, ha Deon óvatos lenne.


Ismét felállok. Jó, vannak napok, amikor egyszerűen képtelen vagyok megülni a seggemen nyugodtan, de ez is hozzám tartozik, sajnálom.

- Van kedved lejönni velem a dojoba? - kérdezem a kölyöktől, reménykedve egy igenben. Ha jön, akkor lesz alkalmam megint tanítani neki pár dolgot, mert az legalább eltereli a gondolataimat. Ha pedig mégsem óhajt velem jönni, akkor lesz időm meditálni és kiüríteni az elmémet, hogy megint normálisan végig tudjam gondolni ezt az egészet.


Végül megkapom a választ, mert ő is lekászálódik az asztalról és mellém lépve indulunk el a dojohoz. Nem várom el tőle, hogy átöltözzön, mert nem készülök olyanokat tanítani neki, amihez feltétlenül szüksége lenne a ruhacserére, így csak jelzem neki, hogy menjen előre és várjon meg. Én azért átöltözöm, mert jobban érzem magam hakamában és kimonoban, s miután megvagyok ezzel is, egy rövid meghajlás után belépek a dojoba, s seizába ülve egy rövid meditálással kezdek. Hagyom, hogy elmém teljesen kiürüljön, hogy a dojo szellemei új erővel töltsenek fel, s végezve a meditálással felállok. Gyakorlókardot veszek magamhoz, ismét bal kezembe fogva azt. Tudom jól, hogy amíg a varratok bennem vannak, nem erőltethetem meg jobbomat. Utána is csak szép fokozatosan lehet majd terhelni, de legalább lehet...


Lassú, könnyed mozdulatokkal kezdek, gondosan ügyelve arra, hogy minden technika kiteljesedhessen, egészen addig, míg újra át nem veszik felettem az irányítást. Lehunyom szemem. Hagyom, hogy a kard és a szellemek vezessék minden mozdulatomat. Ilyenkor újra megtöltődöm azzal a nyugodtsággal, ami mindig is jellemző volt rám. Hosszú percekig gyakorlom a különböző technikákat, olyan folyamatossággal, ahogy a víz folyik akadálytalanul medrében, végül leeresztem a kardot, és Deonra pillantok. Magamhoz intem őt, és miután elém lép, átnyújtom neki a gyakorlófegyvert.

- Emlékszel még, mit mondtam neked? - kérdezem csendesen. Persze nem tartom őt annyira hülyének, hogy azt feltételezzem róla, hogy nem. Mögé lépek, és ugyanúgy fogom meg csuklóit, ahogy azt az első alkalommal is tettem. Lassan kezdem el vezetni őt, egészen addig, míg nem érzem, hogy újra képes felengedni és hagyni, hogy vezessem, hogy a mozdulat vezesse, ám mikor ez megtörténik, közel hajolva hozzá a fülébe suttogok, kérve őt arra, hogy hunyja le a szemét. - Add át magad a mozdulatnak, hagyd, hogy ő irányítson, hogy a kardod vezesse minden tetted – mondom halkan, miközben újra vezetni kezdem őt, de csak addig, míg magától is ráérez a mozdulatokra. Már nem irányítom, csak követem őt, tartva karjait, hiszen tudom, hogy egy idő után a kulcscsonttörése miatt fájdalmassá válhat számára ez a gyakorlat. - Régen, még az Edo korban, élt egy szamuráj, Miyamoto Musashi – kezdek bele a mesélésbe, miközben nem hagyom, hogy megszakítsa, hogy abbahagyja a gyakorlatot. - Élete jelentős részében nem szolgált senkit, ezért róninnak, gazdátlan szamurájnak nevezték. Egész életét a tökéletes kardforgatás elsajátításának, valamint az önfegyelem és a meditációk gyakorlásának szentelte. Fiatal korától kezdve rendszeresen tanulta a kardforgatás művészetét. Bár tehetsége már ekkor kimagasló volt, sokan kerülték, mert külseje a legnagyobb jóindulattal sem volt vonzónak nevezhető. Arcát egy veleszületett betegség miatt kiütések borították, amelynek a hegeit élete végéig magán viselte. Idősebb korában haját nem borotválta le és nem viselt kontyot, hanem szabadon omlott a hátára. Viszont nagyon korán elsajátította a kardforgató és pusztakezes technikákat. Tizenhárom éves korában tette próbára tudását először egy halálra menő viadalon. Egy Arima Kibei nevű híresen jó kardforgató volt az ellenfele, aki azonban Musashi rongyos külsejét látva alábecsülte őt, és így Musashi szinte minden nehézség nélkül legyőzte. Ez óriási szenzációt keltett. Huszonegy éves korában úgy döntött, hogy vándorútra indul, megkeresi az ország legkiválóbb kardforgatóit és kiáll ellenük. Kiotóba indult, hogy a híres Yoshioka-család ellen próbára tegye magát. A családfővel sikerült is kitűzni a viadal időpontját, másnap reggel öt órára beszélték meg. A családfő megjelent, Musashi azonban sehol se volt. Ekkor még otthon nagyban aludt. Végül délben jelent meg a viadal helyszínén, és ellenfele ekkorra már tombolt mérgében, így nem tudott teljesen koncentrálni. Musashi ezt ki is használta, és könnyedén legyőzte a Yoshiokák vezetőjét. Ezt a vereséget kétszer is megpróbálták a Yoshiokák megbosszulni. Az elsőnél Musashi megint sokat késett és megint győzelmet aratott, a másodiknál azonban tőrbe akarták csalni, egy kisebb csoport egyszerre akarta őt megtámadni. Musashi ezúttal a megbeszélt időpontnál hamarabb érkezett a párbaj helyszínére, elbújt, kifigyelte a cselt, majd előugrott és a zavarodottságot kihasználva mindenkit lemészárolt. Musashinak a késős technikájáról, valamint az egyéb furfangos cseleiről megoszlanak a vélemények, van, aki tisztességtelennek tartja őt emiatt, ő azonban így vélekedett „Az öt elem könyvében”: A két ember közötti összecsapásban alkalmazott taktikákat mindig alkalmazni lehet két csapat közötti csatában is. Mivel egy háborúban a meglepetésszerű támadás is megengedett, miért ne lenne az szabályos az ember-ember elleni harcban is? A kiotói győzelmek által óriási hírnévre tett szert, Musashinak azonban ez nem volt elég, az elkövetkező nyolc évet vándorlással töltötte, híres vívókat hívott ki, vagy őt hívták ki olyan férfiak, akik különféle harcművészetekben voltak járatosak. Utazásai során mindig vendégül látták, akár magasabb rangú szamurájok is, de a párbajok után rövidesen újra útnak indult. Hosszú, magányos útjának célja az volt, hogy híressé tegye a magas szintű kardforgatás elméletét. Bár ismerte a hagyományos iskolák stílusait is, egy különleges, új technikát dolgozott ki: jobb kezében hosszú kardot, baljában pedig rövid kardot forgatott. Ennek a stílusnak a neve Niten Ichiryu lett – fejezem be a mesét és ezzel együtt állítom meg Deont a mozdulatban.


Sokáig nem szólalok meg, végül arra kérem a kölyköt, hogy üljön le és mögé telepedve lassan, gyengéden masszírozni kezdem őt, ügyelve arra, hogy ne okozzak neki fájdalmat.

- Szeretném, ha óvatos lennél ma este. Ha úgy látod, túlságosan is kezd eldurvulni a helyzet, szó nélkül szállj be a testőreid autójába és maradj ott. Nem szeretném, ha feleslegesen kockáztatnál – kérem őt csendesen. - Mellesleg lassan nem ártana ennünk, aztán készülődni is. Nishida kilencre vár minket Kazukival a helyszínen. Szeretnének elintézni még néhány dolgot, mielőtt a többiek is megérkeznek – osztom meg vele is a dolgokat. - Nem kérem, hogy tűrj el mindent, amit mások a fejedhez vágnak, de kerüld a túl nagy konfliktusokat. Nem véglegesen, de egyelőre mindenképpen.