Meglep, hogy Asame egy rohadt szó nélkül a dolgozószobájában hagy. Valami hülyeséget kérdeztem vagy mondtam, amit inkább le se reagál, hogy a fejemen maradhasson a hajam? Asame nem az a bekattanós típus, de attól én még bízom benne, hogy ki tudom húzni a gyufát bárkinél, noha most cseppet sem akartam. Nagyokat pislogva nézek utána, a csendet azonban nem töri meg, én pedig úgy érzem, oka van annak, hogy hallgat. Egyedül maradok és nem vagyok biztos abban, hogy jó az nekem, ha továbbra is az asztalán ücsörgök, mert ha esetleg Naoto tér vissza, leszedi a fejem a helyéről, az meg nem lenne szerencsés. De miért is keresné most itt Asamét? Biztos azt hiszi, hogy megkíséreljük leszakítani az ágyat. Nem mintha az könnyű lenne, legalábbis nem hiszem, hogy az. Vagy tudja magáról, hogy kibaszottul illúzióromboló tud lenni? Wááá! Kiakaszt ez az egész!
Asame kávéval tér vissza, én pedig valósággal rávetem magam. Az édes most jól fog esni, de a finom cigijéből most nem kérek. Furcsa lehet, hogy szeretek dohányozni, mégsem teszem túl sűrűn, ennek viszont megvan az egyszerű magyarázata: semmiféle függőséget nem akarok kialakítani magamban, elég nekem Asame és a gyógyszerem. Na jó, ezt hagyjuk!
A Hirotoval kapcsolatos terveim még nagyon kezdetlegesek, de az, amit kitaláltam Asahitoval és Yoruval kapcsolatban, egyre jobban kezd formát ölteni és veszett vigyorral fogadom, hogy ott lesznek a versenyen, továbbá senki se tud a testvérségről. Ez nekem jó infó.
- Remek! – jelentem ki vidáman. Az is csak tovább növeli az örömöm, hogy Keiyuu is képviseli magát a versenyen és elröhögöm magam, mikor Asame ellenérzését fejezi ki a terveimmel kapcsolatban. – Néha bírom, hogy nem kell kimondanom mindent, mégis tudod – jegyzem meg neki nevetgélve. Ingázásról szó sem volt, én csak véletlen odakeveredtem volna, de akkor nem, ha Asame nem akarja. Akkor marad az eredeti hacuka is, aztán helyzet hoz, feeling igazít. – Amiatt meg nem kell aggódnod, hogy tudatom másokkal, hogy Asahito a testvéred. Ez nekem volt fontos infó – teszem hozzá komolyabban. Ezzel én lezártnak tekintem ezt a témát, kiiszom kávém maradékát, majd a csészét az asztalra teszem, és majdnem elröhögöm magam az invitálását hallva, ám csak egy mosolyra futja, mert tudom, hogy nyugalmat keres ott. – Megyek, persze – válaszolom, azzal lecsúszom az asztalról és követem Asamét. Át kéne öltöznöm, de inkább majd a verseny előtt bújok valami másba, nehogy Asahito azzal a váddal illesse a bátyját, hogy nem kaptam elég ruhát, mert ugyanabban lát. Vicces egy jelenet lenne, ám ha lehet, inkább kihagynám az életünkből. Így is elég feszült Asame a tények miatt.
Az átöltözésem kimerül abban, hogy leveszem az ingem és összefogom a hajam, majd köszöntöm a dojo szellemét, belépdelek és seizaba ülök. Addig nem csinálok semmit, amíg Asame meg nem érkezik, mert ha konkrét terve van velem, én állok elébe. Szeretnék tanulni és külön öröm, hogy harcot okít most. Ha a vezetést ajánlotta volna fel, arra nemet mondtam volna és nem csak a sérülése miatt, hanem azért, mert nem tartom jelen pillanatban fontosnak és sürgetőnek ezirányú fejlődésemet. A harc viszont más, szolgálhatja a javamat, csak nagyon kell figyelnem és gyorsan kell rögzítenem magamban mindent. Azt mondjuk várom, hogy a lábtechnikákhoz jussunk, mert abban lesz egy-két meglepetésem Asame és Akihito számára, azt ugyanis gyakoroltam. Nem azt mondom, hogy szépek, pontosak, vagy jók, amiket tudok, de hogy ha kell, le tudom rúgni valaki fejét, azt már megtapasztaltam. Hiába, kicsi a bors, de erős.
Az elmúlt három évben gyakorlatilag tanultam, álmodtam és olyan dolgokat csináltam, mikor már lehetett, amivel megcombosodtam egy kicsit. Nem látványosan, nem brutálisan, de kellőképp, hogy amire szükségem volt, ahhoz jó erőben legyek. A bringa, mutatványoskodáshoz és terepre egyaránt, és a futás, ugrálás elég jól áthatotta a mindennapjaimat. Kicsit hiányoznak is ezek, mert izgalmas volt iszkolni három-négy srác elől, akik eltökélték, hogy megvernek, csak épp másodpercről másodpercre jobban lehagytam őket. Ritkán kaptak el, és amikor mégis sikerült, nem jártak vele jól, mert rögtön támadtam. Leginkább rúgással, hiszen a kulcscsontjaim miatt meglehetősen parázok, hogy megerőltetem a kezeimet. Heh… mintha régi szép idők lettek volna, úgy érzem, holott… csak napok teltek el azóta, hogy… új életem van.
A meditálás nálam most ilyen és ehhez hasonló gondolatok körül telik el. Emlékezéssel, elmélkedéssel, kellemes, nosztalgikus, néha kicsit keserédes gondolatokkal. Aztán meghallom, hogy Asame belendül, úgyhogy mindent kiűzök a fejemből és iszom a látványt. Azt mondta egyszer valamelyik volt osztálytársam, hogy szerinte meg lehet tanulni valamit abból, hogy látod. Senki se hitt neki, amíg diákok napján klipből meg nem tanult egy fél nap alatt egy táncot. Az volt a kitétel, hogy nem gyakorolhatja, csak nézheti, az a bolond meg mozdulni se mert, nehogy elrontsa a fogadást. Szép kis elismerést zsebelt be, ráadásul egy hétig nem volt gondja, mit egyen, mert mindenki, aki veszített ellene, meg kellett, hogy hívja kajálni. Irigyeltem, hiszen még azok is lepacsiztak vele ekkor, akik csak azért álltak ellene, mert nem kedvelték. Új volt az osztályban, mégis népszerű lett. Nem volt benne semmi különös, ugyanolyan volt, mint a többi japán srác, külsőre legalábbis, egyébként meg jó humorral, erős kitartással és ügyes szófordulatokkal rendelkezett, amikkel megfőzte a többieket.
Amint Asame int, már ott is vagyok előtte. Nem tudom, mire gondol a kérdésével, de azt hiszem, mindenre emlékszem, amit elmondtak nekem. Már amit megértettem, vagy át tudtam konvertálni a saját nyelvemre. Szám jobb szeglete egy félszeg mosolyba ugrik, majd visszaereszkedik, mikor mögém lép. Még mindig feszélyez kicsit ez a helyzet, a közelsége, de már sokkal könnyebben tudom elhagyni ezt az érzést. A dojoban biztosan nem tesz soha semmit, ami miatt izgulnom kéne. Egyébként is ez az én hülyeségem, rám van túl nagy hatással, hogy hozzám ér. Én látok, érzek, vagy gondolok ebbe az egyébként semleges, ártatlan dologba olyasmit, ami nincs és nem is lesz idebent. Hát minden igyekezetemmel azon vagyok, hogy kizárjam magamból ezeket és mikor sikerül, Asame már könnyedén tud irányítani. Bízom benne és elfogadom, amit tanít.
Azt hiszem, megy, amit szeretne kihozni belőlem, de pillanatok alatt szétzúzza a suttogásával az összhangot köztünk, mert a picsába is, kibaszottul zavarba tud hozni az ilyen egyszerű dolgokkal. Kínosan kuncogok magamon, aztán kényszerítem a figyelmemet a kardra és a forgatására. Nem egyszerű, mégis sikerül. Lehunyt szemmel nem érzem olyan biztonságosan magam, nem tudom, mi van előttem, hova vagy mire lépek, nem látom azt sem, hogy mit csinálok, viszont a külvilág kizárásával tudom, hogy sokkal könnyebb ráérezni valamire. Ez a paradoxon bennem kíséri az időt, de nem sokáig, mert előveszem a tudatos részem, amely azt mondja, bízzam rá magam Asaméra, hiszen nem fogja hagyni, hogy felkenődjek a falra. Hát jó, bízom benne, még jobban, mint korábban.
Fokozatosan érzem csak meg, amiről ő beszél, amikor a mozdulat irányít. Tudom, milyen ez, csak én mindig zenét használok és a hangzások szerint mozdulok, most azonban teljesen másnak kell tudnia mozgatnia engem. Valami olyasminek, amit még annyira sem tudom, hogy tudok, mint amennyire hiszem azt, hogy jól táncolok. Belegondolva ez is egyfajta tánc, amit most Asaméval ketten járunk. Fura érzés. Mindig úgy véltem, nem lennék könnyen képes harmóniába kerülni valakivel, együtt mozogni vele, mert mindig zavarnának a saját gondolataim, félelmeim és gátlásaim. Ennek ellenére tessék, egészen tökéletes az összhang köztünk Asaméval. Meglepő ez a számomra.
Mikor megszólal, abbahagynám a gyakorlást, ám nem engedi. Átfut egy mosoly az arcomon, aztán koncentrálok arra, hogy a fülem is nyitva tartsam, meg benne maradjak az előbb felszedett összhangban. Ez még nehezebb, én viszont szeretem a kihívásokat és a bennem lévő maximalizmus is segít engem. Hallgatom a történetet, kivételesen még mimikai reakció nélkül is, mert lefoglal a mozgás és a figyelemösszpontosítás. Semmi mást nem fogok most fel, csak azt, amit Asamétól kapok, a szavait, a tanítását, … így amikor megállít, s visszatérek a szokott kerékvágásba, meglep, mennyire sajog mindkét vállam. Azt tudtam, hogy magas szintű meditációval kizárható a fájdalomérzet, de hogy egy olyan mozgás közben, aminek hatására ez a fájdalom megéled és fokozódik, azt nem hittem volna. Leeresztem a karjaim, majd óvatosan megmozgatom a vállaimat. Nem akarok sajnálatot kiváltani Asaméból, ezért feltűnésmentesen próbálom kimozgatni magamból a sajgást. A kettőt együtt megvalósítani egyébként nem lehet, úgyhogy marad a karleengedéssel járó pihentetés. Jobban kellett volna figyelnem magamra, nem teljesen elveszni abban, amit Asame teremtett a számomra, de már mindegy. Nincs késő, még nem kifejezetten fáj, nem lesz gond se, csak én szoktam már ennyitől is beparázni. Túlságosan félek attól, hogy túlerőltetem magam és megint kiszolgáltatottá válok. Azt hiszem, minél idősebb leszek, annál kevésbé fogom tudni elviselni ennek még csak a gondolatát is.
Leülök, ahogy Asame kéri, ám amint mögém ül és hozzálát a masszírozásomhoz, idegesen, mint egy kutya ez első kozmetikustúrán, hátrapillantok rá. Tudom, hogy bízhatok benne, hogy csak jót akar, a masszázs azonban olyasmi, amit nem szívlelek. Ugyanúgy nehezen engedem el magam, mint a szalonban, s leszegett fejjel, mintha rosszat tettem volna, hagyom gyurmázni az izmaimat.
- Mit jelent ebben a környezetben az eldurvult helyzet kifejezés? – kérdezem meg csendesen. Természetesen belátom, hogy úgy kell tennem, ahogy kéri, s nekem megint nincs erőm, se akaratom ellenállni Asaménak. Ahogy a masszázst illetően sincs… Jólesik nagyrészt, amit csinál, egyszerűen csak a lelkem nem kész rá, hogy élvezzem. Rossz berögződések, azt hiszem. Másrészről ő is megtalálja azokat a pontokat, amelyek minden lelkis helyzetben fájni fognak. Volt a legutóbbi masszírozás óta pár olyan dolog, amit elraktározhattam az izmaimba, úgyhogy nem is csodálkozom semmin. A jobb kulcscsontom feletti izomköteg érzékenyebb. Nem tudom, hogy azért-e, mert azon az oldalon jobban összetört a csont, vagy más oka van, de akárhányszor Asame keze visszatér, az arcomra kiül valami olyasmi, amit egy megalázott, sírni készülő ember arcán lehet látni. Mégis némán tűröm, kicsit még hátra is dőlök és megemelem a fejem.
Asame kávéval tér vissza, én pedig valósággal rávetem magam. Az édes most jól fog esni, de a finom cigijéből most nem kérek. Furcsa lehet, hogy szeretek dohányozni, mégsem teszem túl sűrűn, ennek viszont megvan az egyszerű magyarázata: semmiféle függőséget nem akarok kialakítani magamban, elég nekem Asame és a gyógyszerem. Na jó, ezt hagyjuk!
A Hirotoval kapcsolatos terveim még nagyon kezdetlegesek, de az, amit kitaláltam Asahitoval és Yoruval kapcsolatban, egyre jobban kezd formát ölteni és veszett vigyorral fogadom, hogy ott lesznek a versenyen, továbbá senki se tud a testvérségről. Ez nekem jó infó.
- Remek! – jelentem ki vidáman. Az is csak tovább növeli az örömöm, hogy Keiyuu is képviseli magát a versenyen és elröhögöm magam, mikor Asame ellenérzését fejezi ki a terveimmel kapcsolatban. – Néha bírom, hogy nem kell kimondanom mindent, mégis tudod – jegyzem meg neki nevetgélve. Ingázásról szó sem volt, én csak véletlen odakeveredtem volna, de akkor nem, ha Asame nem akarja. Akkor marad az eredeti hacuka is, aztán helyzet hoz, feeling igazít. – Amiatt meg nem kell aggódnod, hogy tudatom másokkal, hogy Asahito a testvéred. Ez nekem volt fontos infó – teszem hozzá komolyabban. Ezzel én lezártnak tekintem ezt a témát, kiiszom kávém maradékát, majd a csészét az asztalra teszem, és majdnem elröhögöm magam az invitálását hallva, ám csak egy mosolyra futja, mert tudom, hogy nyugalmat keres ott. – Megyek, persze – válaszolom, azzal lecsúszom az asztalról és követem Asamét. Át kéne öltöznöm, de inkább majd a verseny előtt bújok valami másba, nehogy Asahito azzal a váddal illesse a bátyját, hogy nem kaptam elég ruhát, mert ugyanabban lát. Vicces egy jelenet lenne, ám ha lehet, inkább kihagynám az életünkből. Így is elég feszült Asame a tények miatt.
Az átöltözésem kimerül abban, hogy leveszem az ingem és összefogom a hajam, majd köszöntöm a dojo szellemét, belépdelek és seizaba ülök. Addig nem csinálok semmit, amíg Asame meg nem érkezik, mert ha konkrét terve van velem, én állok elébe. Szeretnék tanulni és külön öröm, hogy harcot okít most. Ha a vezetést ajánlotta volna fel, arra nemet mondtam volna és nem csak a sérülése miatt, hanem azért, mert nem tartom jelen pillanatban fontosnak és sürgetőnek ezirányú fejlődésemet. A harc viszont más, szolgálhatja a javamat, csak nagyon kell figyelnem és gyorsan kell rögzítenem magamban mindent. Azt mondjuk várom, hogy a lábtechnikákhoz jussunk, mert abban lesz egy-két meglepetésem Asame és Akihito számára, azt ugyanis gyakoroltam. Nem azt mondom, hogy szépek, pontosak, vagy jók, amiket tudok, de hogy ha kell, le tudom rúgni valaki fejét, azt már megtapasztaltam. Hiába, kicsi a bors, de erős.
Az elmúlt három évben gyakorlatilag tanultam, álmodtam és olyan dolgokat csináltam, mikor már lehetett, amivel megcombosodtam egy kicsit. Nem látványosan, nem brutálisan, de kellőképp, hogy amire szükségem volt, ahhoz jó erőben legyek. A bringa, mutatványoskodáshoz és terepre egyaránt, és a futás, ugrálás elég jól áthatotta a mindennapjaimat. Kicsit hiányoznak is ezek, mert izgalmas volt iszkolni három-négy srác elől, akik eltökélték, hogy megvernek, csak épp másodpercről másodpercre jobban lehagytam őket. Ritkán kaptak el, és amikor mégis sikerült, nem jártak vele jól, mert rögtön támadtam. Leginkább rúgással, hiszen a kulcscsontjaim miatt meglehetősen parázok, hogy megerőltetem a kezeimet. Heh… mintha régi szép idők lettek volna, úgy érzem, holott… csak napok teltek el azóta, hogy… új életem van.
A meditálás nálam most ilyen és ehhez hasonló gondolatok körül telik el. Emlékezéssel, elmélkedéssel, kellemes, nosztalgikus, néha kicsit keserédes gondolatokkal. Aztán meghallom, hogy Asame belendül, úgyhogy mindent kiűzök a fejemből és iszom a látványt. Azt mondta egyszer valamelyik volt osztálytársam, hogy szerinte meg lehet tanulni valamit abból, hogy látod. Senki se hitt neki, amíg diákok napján klipből meg nem tanult egy fél nap alatt egy táncot. Az volt a kitétel, hogy nem gyakorolhatja, csak nézheti, az a bolond meg mozdulni se mert, nehogy elrontsa a fogadást. Szép kis elismerést zsebelt be, ráadásul egy hétig nem volt gondja, mit egyen, mert mindenki, aki veszített ellene, meg kellett, hogy hívja kajálni. Irigyeltem, hiszen még azok is lepacsiztak vele ekkor, akik csak azért álltak ellene, mert nem kedvelték. Új volt az osztályban, mégis népszerű lett. Nem volt benne semmi különös, ugyanolyan volt, mint a többi japán srác, külsőre legalábbis, egyébként meg jó humorral, erős kitartással és ügyes szófordulatokkal rendelkezett, amikkel megfőzte a többieket.
Amint Asame int, már ott is vagyok előtte. Nem tudom, mire gondol a kérdésével, de azt hiszem, mindenre emlékszem, amit elmondtak nekem. Már amit megértettem, vagy át tudtam konvertálni a saját nyelvemre. Szám jobb szeglete egy félszeg mosolyba ugrik, majd visszaereszkedik, mikor mögém lép. Még mindig feszélyez kicsit ez a helyzet, a közelsége, de már sokkal könnyebben tudom elhagyni ezt az érzést. A dojoban biztosan nem tesz soha semmit, ami miatt izgulnom kéne. Egyébként is ez az én hülyeségem, rám van túl nagy hatással, hogy hozzám ér. Én látok, érzek, vagy gondolok ebbe az egyébként semleges, ártatlan dologba olyasmit, ami nincs és nem is lesz idebent. Hát minden igyekezetemmel azon vagyok, hogy kizárjam magamból ezeket és mikor sikerül, Asame már könnyedén tud irányítani. Bízom benne és elfogadom, amit tanít.
Azt hiszem, megy, amit szeretne kihozni belőlem, de pillanatok alatt szétzúzza a suttogásával az összhangot köztünk, mert a picsába is, kibaszottul zavarba tud hozni az ilyen egyszerű dolgokkal. Kínosan kuncogok magamon, aztán kényszerítem a figyelmemet a kardra és a forgatására. Nem egyszerű, mégis sikerül. Lehunyt szemmel nem érzem olyan biztonságosan magam, nem tudom, mi van előttem, hova vagy mire lépek, nem látom azt sem, hogy mit csinálok, viszont a külvilág kizárásával tudom, hogy sokkal könnyebb ráérezni valamire. Ez a paradoxon bennem kíséri az időt, de nem sokáig, mert előveszem a tudatos részem, amely azt mondja, bízzam rá magam Asaméra, hiszen nem fogja hagyni, hogy felkenődjek a falra. Hát jó, bízom benne, még jobban, mint korábban.
Fokozatosan érzem csak meg, amiről ő beszél, amikor a mozdulat irányít. Tudom, milyen ez, csak én mindig zenét használok és a hangzások szerint mozdulok, most azonban teljesen másnak kell tudnia mozgatnia engem. Valami olyasminek, amit még annyira sem tudom, hogy tudok, mint amennyire hiszem azt, hogy jól táncolok. Belegondolva ez is egyfajta tánc, amit most Asaméval ketten járunk. Fura érzés. Mindig úgy véltem, nem lennék könnyen képes harmóniába kerülni valakivel, együtt mozogni vele, mert mindig zavarnának a saját gondolataim, félelmeim és gátlásaim. Ennek ellenére tessék, egészen tökéletes az összhang köztünk Asaméval. Meglepő ez a számomra.
Mikor megszólal, abbahagynám a gyakorlást, ám nem engedi. Átfut egy mosoly az arcomon, aztán koncentrálok arra, hogy a fülem is nyitva tartsam, meg benne maradjak az előbb felszedett összhangban. Ez még nehezebb, én viszont szeretem a kihívásokat és a bennem lévő maximalizmus is segít engem. Hallgatom a történetet, kivételesen még mimikai reakció nélkül is, mert lefoglal a mozgás és a figyelemösszpontosítás. Semmi mást nem fogok most fel, csak azt, amit Asamétól kapok, a szavait, a tanítását, … így amikor megállít, s visszatérek a szokott kerékvágásba, meglep, mennyire sajog mindkét vállam. Azt tudtam, hogy magas szintű meditációval kizárható a fájdalomérzet, de hogy egy olyan mozgás közben, aminek hatására ez a fájdalom megéled és fokozódik, azt nem hittem volna. Leeresztem a karjaim, majd óvatosan megmozgatom a vállaimat. Nem akarok sajnálatot kiváltani Asaméból, ezért feltűnésmentesen próbálom kimozgatni magamból a sajgást. A kettőt együtt megvalósítani egyébként nem lehet, úgyhogy marad a karleengedéssel járó pihentetés. Jobban kellett volna figyelnem magamra, nem teljesen elveszni abban, amit Asame teremtett a számomra, de már mindegy. Nincs késő, még nem kifejezetten fáj, nem lesz gond se, csak én szoktam már ennyitől is beparázni. Túlságosan félek attól, hogy túlerőltetem magam és megint kiszolgáltatottá válok. Azt hiszem, minél idősebb leszek, annál kevésbé fogom tudni elviselni ennek még csak a gondolatát is.
Leülök, ahogy Asame kéri, ám amint mögém ül és hozzálát a masszírozásomhoz, idegesen, mint egy kutya ez első kozmetikustúrán, hátrapillantok rá. Tudom, hogy bízhatok benne, hogy csak jót akar, a masszázs azonban olyasmi, amit nem szívlelek. Ugyanúgy nehezen engedem el magam, mint a szalonban, s leszegett fejjel, mintha rosszat tettem volna, hagyom gyurmázni az izmaimat.
- Mit jelent ebben a környezetben az eldurvult helyzet kifejezés? – kérdezem meg csendesen. Természetesen belátom, hogy úgy kell tennem, ahogy kéri, s nekem megint nincs erőm, se akaratom ellenállni Asaménak. Ahogy a masszázst illetően sincs… Jólesik nagyrészt, amit csinál, egyszerűen csak a lelkem nem kész rá, hogy élvezzem. Rossz berögződések, azt hiszem. Másrészről ő is megtalálja azokat a pontokat, amelyek minden lelkis helyzetben fájni fognak. Volt a legutóbbi masszírozás óta pár olyan dolog, amit elraktározhattam az izmaimba, úgyhogy nem is csodálkozom semmin. A jobb kulcscsontom feletti izomköteg érzékenyebb. Nem tudom, hogy azért-e, mert azon az oldalon jobban összetört a csont, vagy más oka van, de akárhányszor Asame keze visszatér, az arcomra kiül valami olyasmi, amit egy megalázott, sírni készülő ember arcán lehet látni. Mégis némán tűröm, kicsit még hátra is dőlök és megemelem a fejem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése