- Én is felkészültem erre – mondom Asaménak csendesen, hiszen nem gondoltam, hogy a megjelenés, mint olyan, elég Feinek. Kell egy kis zűrzavar, még egy kis ijesztgetés, bár nem tudom, miért gondolja, hogy egy olyan banda, mint a yakuzáké, majd megijed tőle. Ennek nincs értelme. Egyelőre puhatolózik, ezért kell máshogy viselkednünk, mint ahogy igazából tennénk, hogy amikor már nem csak odakap, hanem konkrétan támad, mi kész legyünk visszaverni és ne számíthasson a módra, amivel megtesszük.
Fejemet az övének döntöm, karjaira pedig ráteszem a kezeimet. Ha vigasztal, nincs rá szükségem. Ha csak a közelségemre vágyik, szívesen bújok hozzá. Nem szeretném, hogy rosszul érezze magát miattam, ezért meg kellene mondanom neki pár alapvető apróságot, csakhogy nem nyílik szóra a szám. Túl tökéletes csendben, nyugodtan, finoman összebújva lenni, mikor pedig vége lesz, rögtön feláll, nekem pedig nem nagyon van időm meggondolni, hogyan mondjam el, amit szerettem volna. Elfogadom a kezét, de nem hagyom, hogy húzzon és nem is támaszkodom rá, mert nem esne túl jól a vállamnak. Rögtön lépek, hogy segítség nélkül állhassak fel, majd kérésének megfelelően előre megyek. Kivételesen most nem bontom szét a hajam, csak egy kicsit megborzolom, hogy a rövidebb tincsek kibújjanak és szanaszét álljanak. Ennyi egyelőre elég, hamarosan amúgy is lefürdök, tiszta ruhát veszek és felcicomázom magam.
Azt hiszem, az is Murphy törvény, hogy akkor jössz rá, mennyire éhes vagy, mikor megérzed a kaja illatát és mégsem vetheted rá magad, mert van benned annyi, hogy megvárd a másikat, akivel együtt kívánsz enni. Volt egy keserű humora az öregnek, az tuti. Kihúzva magam, a szék támlájának dőlve várom Asamét, majd amint elénk tálalják az ételt, nekilátunk. Megint figyelem őt, bár lopva, de most könnyítek az evés folyamatán úgy, hogy a tányért felemelem és könyökeimet megtámasztom az asztalon. Egy bocsánatkérő pillantást küldök neki, jelezve, tisztában vagyok azzal, hogy nem illik így enni, de ezzel is pihentethetem a vállaimat. Mikor kimondja a folytatásra vonatkozó ítéletet, csak rábólintok. Nem fogom zavarni, keresek magamnak valami programot. Az úszás kilőve, tollászkodni még korai lenne nekikezdeni, az alvás talán nem is annyira rossz ötlet, ám támad egy jobb.
Én is visszavonulok a szobámba, majd lapot és tollat keresek, s írni kezdek. Időnként vezettem naplót. Néha csak azért, hogy ne felejtsem el a spanyolt és a franciát, néha viszont le kellett írnom a bennem kavargó gondolatokat és érzéseket. Költöttem pár haikut és verset is, de született a tollam nyomán meseféleség is. Utóbbiakat megmutattam anyának, aki gyűjteni kezdte őket, mivel én kidobtam volna mindet.
(franciául)
Még nem tudom, mi lesz ebből. Lehet, hogy semmi. De ha lesz is valami, úgyis a kukában végzi. Összetépve, mert szeretek biztosra menni. Van miről írnom, csak megfogalmazni nem tudom. Egyre jobban gyűlik bennem az egész, mint valami gomolyfelhő. Nem tudom, mikor lesz elég erő bennem arra, hogy odavágjak a villámaimmal. Pedig nem akarom ezt megtenni. Ha felhőnek kell lennem, szeretnék puha, ártalmatlan kis bárányfelhő lenni, amelyik a legrosszabb esetben is csak záport szór az alatta elterülő világra.
(spanyolul)
Tennem és mondanom kellene dolgokat. Fontos dolgokat. És képtelen vagyok rá. Feleslegesen tudom jártatni a szám, okoskodni, hülyéskedni, nagyon ritkán még értelmes dolgokat is ki bírok mondani, de azokat, amiket igazán fontosnak érzek, nem tudom szavakba önteni. Ha leírnám, se lennék előrébb. És tenni sem egyszerű, mert minden valóra vált álom összetör bennem valamit. Fáj, még mindig. Nem is gondolom, hogy ez másképp lesz, míg marad bennem valami abból, amivel a valóságot akartam helyettesíteni. De hogy utána mi lesz, ha már nem maradnak gyártott álmok…
(japánul, folyóírással)
Minden annyira függvényszerű. Jön egy új információ és felborítja az addig vélteket.
Keiyuu… nem tudom, mit gondoljak rólad. Kíváncsi vagyok, mennyiben volt igazam az első benyomásaim alapján.
Hiroto… szét foglak cincálni, ha nem veszel vissza az arcodból. Ismerni akarom a mélységeidet, de kutat nem ásom benned, annyira nem érdekelsz.
Naoto… nem fogom hagyni, hogy tönkretedd Asamét. Kitalálok valamit, amivel a kecske is jóllakik és a káposzta is megmarad, de ha nem vagy hajlandó elfogadni, kénytelen leszek a maradék két rossz közül választani. Kérlek, hogy ne akard azt, hogy az Asaménak fogadott hűség legyen fontosabb számodra mindennél, de félek, már késő.
Ryuuichi… a te feladatod vigyázni Asaméra. Minden más csak utána jön.
(angolul)
Kazu… az emberek sokkal többrétűek, mint amit megosztottál velem. Remélem, te is több réteget látsz, és hajlandó leszek elfogadni az álláspontjaim, no meg vitába szállni velem.
Asahito… bízom benned. A káosz vonzza a káoszt és ha igazam van, segíthetünk egymásnak. Ha nincs, belesétálok egy másikfajta csapdába, de tőled még mindig könnyebben visszavesz Asame, mint a kínaiaktól.
Asame… a láncszemek egymásba kapcsolásából jön létre maga a lánc. Te láncszem vagy, én csak egy hozzád kapcsolt kóbor láncszem. Ha leszakadok, nem pótolhatsz, ez igaz, de ha te szakadsz ki a láncból, az megbomlik és magaddal ránthatsz másokat. Ezt tartsd észben, mikor döntesz. Semmi más nem fontos.
Miután teleírom a papírt, összetépem kicsi darabokra, aztán egy részét az ágy alá, a egy részét egy könyv belsejébe, a maradékot pedig az asztal fiókjába teszem. A naplómról azért nem tudta senki, hogy micsoda, mert amikor végeztem az írással, kitéptem és elégettem a lapokat. Most nincs kedvem rágyújtani, hogy elégessem a fecniket, majd elintézem valamikor később. Amint végzek az utolsó darabka eltüntetésével is, rádőlök az ágyamra, beállítom az Asamétól kapott telefonon, hogy fél hatkor ébresszen fel, majd a Nokián halk zenét állítok és lehunyom a szemeimet.
Félek. Leginkább attól, hogy Asame nem festett fel mindent számomra a vászonra, csak kicsit igyekszik lelkileg felkészíteni, hogy ez rázós lesz, de igazából nem mondja meg, hogy mennyire. Én viszont érzem, hogy egy sötét felleg vár ránk, amely maga alá igyekszik majd temetni minket. Fei vajon csak ijesztgetni akarja őt most is? Kétlem. Nyilván tudnia kell, hogy egy yakuzákkal és testőrökkel teli eseményen semmi esélye, mégis odamegy. Vagyis van valami biztosítéka. Valami, amire vagy nem számítunk, vagy csak Asame nem kötötte az orromra. De inkább utóbbit érzem reálisnak, mert túlságosan kér arra, hogy maradjak észnél, legyek higgadt és példátlanul jófiú. Valami baj készül. Valami kurva nagy baj. És nem tudom, mi. Csak érzem, hogy szarban a haza és nem tudok tenni semmit.
A leírtak nekem mérföldkövek. Azokat az elhatározásokat mutatják, amikre jutottam. Viszont van egy, ami annyira… üt… hogy még ráutaló sort sem mertem írni róla. Asame… ha mégis kitudódott, hogy a pártfogoltad vagyok, vagy annál is több… ha nem tudtunk erre az információra eléggé vigyázni… ha Fei meg akar szerezni engem, hogy aztán ellened használjon fel… nem leszek áldozat, nem leszek túsz, nem leszek aduász a kezében. Bízom benne, hogy ebben az esetben ki tudnál találni valamit, hogy visszaszerezz, de ha Fei tudná, hogy mi vagyok… én nem akarnám tudni, mit akarna velem megtenni… és nem is hagynám. Én hozzád tartozom, a tiéd vagyok. Azt hiszem, ez a második, amitől legjobban félek. Hogy mielőtt beleszokhatnék abba, hogy élek, meg kellene halnom.
Ezekkel a zaklató gondolatokkal a fejemben, a Hurricane-t hallgatva alszom el. És furcsa, hogy sikerül.
Fejemet az övének döntöm, karjaira pedig ráteszem a kezeimet. Ha vigasztal, nincs rá szükségem. Ha csak a közelségemre vágyik, szívesen bújok hozzá. Nem szeretném, hogy rosszul érezze magát miattam, ezért meg kellene mondanom neki pár alapvető apróságot, csakhogy nem nyílik szóra a szám. Túl tökéletes csendben, nyugodtan, finoman összebújva lenni, mikor pedig vége lesz, rögtön feláll, nekem pedig nem nagyon van időm meggondolni, hogyan mondjam el, amit szerettem volna. Elfogadom a kezét, de nem hagyom, hogy húzzon és nem is támaszkodom rá, mert nem esne túl jól a vállamnak. Rögtön lépek, hogy segítség nélkül állhassak fel, majd kérésének megfelelően előre megyek. Kivételesen most nem bontom szét a hajam, csak egy kicsit megborzolom, hogy a rövidebb tincsek kibújjanak és szanaszét álljanak. Ennyi egyelőre elég, hamarosan amúgy is lefürdök, tiszta ruhát veszek és felcicomázom magam.
Azt hiszem, az is Murphy törvény, hogy akkor jössz rá, mennyire éhes vagy, mikor megérzed a kaja illatát és mégsem vetheted rá magad, mert van benned annyi, hogy megvárd a másikat, akivel együtt kívánsz enni. Volt egy keserű humora az öregnek, az tuti. Kihúzva magam, a szék támlájának dőlve várom Asamét, majd amint elénk tálalják az ételt, nekilátunk. Megint figyelem őt, bár lopva, de most könnyítek az evés folyamatán úgy, hogy a tányért felemelem és könyökeimet megtámasztom az asztalon. Egy bocsánatkérő pillantást küldök neki, jelezve, tisztában vagyok azzal, hogy nem illik így enni, de ezzel is pihentethetem a vállaimat. Mikor kimondja a folytatásra vonatkozó ítéletet, csak rábólintok. Nem fogom zavarni, keresek magamnak valami programot. Az úszás kilőve, tollászkodni még korai lenne nekikezdeni, az alvás talán nem is annyira rossz ötlet, ám támad egy jobb.
Én is visszavonulok a szobámba, majd lapot és tollat keresek, s írni kezdek. Időnként vezettem naplót. Néha csak azért, hogy ne felejtsem el a spanyolt és a franciát, néha viszont le kellett írnom a bennem kavargó gondolatokat és érzéseket. Költöttem pár haikut és verset is, de született a tollam nyomán meseféleség is. Utóbbiakat megmutattam anyának, aki gyűjteni kezdte őket, mivel én kidobtam volna mindet.
(franciául)
Még nem tudom, mi lesz ebből. Lehet, hogy semmi. De ha lesz is valami, úgyis a kukában végzi. Összetépve, mert szeretek biztosra menni. Van miről írnom, csak megfogalmazni nem tudom. Egyre jobban gyűlik bennem az egész, mint valami gomolyfelhő. Nem tudom, mikor lesz elég erő bennem arra, hogy odavágjak a villámaimmal. Pedig nem akarom ezt megtenni. Ha felhőnek kell lennem, szeretnék puha, ártalmatlan kis bárányfelhő lenni, amelyik a legrosszabb esetben is csak záport szór az alatta elterülő világra.
(spanyolul)
Tennem és mondanom kellene dolgokat. Fontos dolgokat. És képtelen vagyok rá. Feleslegesen tudom jártatni a szám, okoskodni, hülyéskedni, nagyon ritkán még értelmes dolgokat is ki bírok mondani, de azokat, amiket igazán fontosnak érzek, nem tudom szavakba önteni. Ha leírnám, se lennék előrébb. És tenni sem egyszerű, mert minden valóra vált álom összetör bennem valamit. Fáj, még mindig. Nem is gondolom, hogy ez másképp lesz, míg marad bennem valami abból, amivel a valóságot akartam helyettesíteni. De hogy utána mi lesz, ha már nem maradnak gyártott álmok…
(japánul, folyóírással)
Minden annyira függvényszerű. Jön egy új információ és felborítja az addig vélteket.
Keiyuu… nem tudom, mit gondoljak rólad. Kíváncsi vagyok, mennyiben volt igazam az első benyomásaim alapján.
Hiroto… szét foglak cincálni, ha nem veszel vissza az arcodból. Ismerni akarom a mélységeidet, de kutat nem ásom benned, annyira nem érdekelsz.
Naoto… nem fogom hagyni, hogy tönkretedd Asamét. Kitalálok valamit, amivel a kecske is jóllakik és a káposzta is megmarad, de ha nem vagy hajlandó elfogadni, kénytelen leszek a maradék két rossz közül választani. Kérlek, hogy ne akard azt, hogy az Asaménak fogadott hűség legyen fontosabb számodra mindennél, de félek, már késő.
Ryuuichi… a te feladatod vigyázni Asaméra. Minden más csak utána jön.
(angolul)
Kazu… az emberek sokkal többrétűek, mint amit megosztottál velem. Remélem, te is több réteget látsz, és hajlandó leszek elfogadni az álláspontjaim, no meg vitába szállni velem.
Asahito… bízom benned. A káosz vonzza a káoszt és ha igazam van, segíthetünk egymásnak. Ha nincs, belesétálok egy másikfajta csapdába, de tőled még mindig könnyebben visszavesz Asame, mint a kínaiaktól.
Asame… a láncszemek egymásba kapcsolásából jön létre maga a lánc. Te láncszem vagy, én csak egy hozzád kapcsolt kóbor láncszem. Ha leszakadok, nem pótolhatsz, ez igaz, de ha te szakadsz ki a láncból, az megbomlik és magaddal ránthatsz másokat. Ezt tartsd észben, mikor döntesz. Semmi más nem fontos.
Miután teleírom a papírt, összetépem kicsi darabokra, aztán egy részét az ágy alá, a egy részét egy könyv belsejébe, a maradékot pedig az asztal fiókjába teszem. A naplómról azért nem tudta senki, hogy micsoda, mert amikor végeztem az írással, kitéptem és elégettem a lapokat. Most nincs kedvem rágyújtani, hogy elégessem a fecniket, majd elintézem valamikor később. Amint végzek az utolsó darabka eltüntetésével is, rádőlök az ágyamra, beállítom az Asamétól kapott telefonon, hogy fél hatkor ébresszen fel, majd a Nokián halk zenét állítok és lehunyom a szemeimet.
Félek. Leginkább attól, hogy Asame nem festett fel mindent számomra a vászonra, csak kicsit igyekszik lelkileg felkészíteni, hogy ez rázós lesz, de igazából nem mondja meg, hogy mennyire. Én viszont érzem, hogy egy sötét felleg vár ránk, amely maga alá igyekszik majd temetni minket. Fei vajon csak ijesztgetni akarja őt most is? Kétlem. Nyilván tudnia kell, hogy egy yakuzákkal és testőrökkel teli eseményen semmi esélye, mégis odamegy. Vagyis van valami biztosítéka. Valami, amire vagy nem számítunk, vagy csak Asame nem kötötte az orromra. De inkább utóbbit érzem reálisnak, mert túlságosan kér arra, hogy maradjak észnél, legyek higgadt és példátlanul jófiú. Valami baj készül. Valami kurva nagy baj. És nem tudom, mi. Csak érzem, hogy szarban a haza és nem tudok tenni semmit.
A leírtak nekem mérföldkövek. Azokat az elhatározásokat mutatják, amikre jutottam. Viszont van egy, ami annyira… üt… hogy még ráutaló sort sem mertem írni róla. Asame… ha mégis kitudódott, hogy a pártfogoltad vagyok, vagy annál is több… ha nem tudtunk erre az információra eléggé vigyázni… ha Fei meg akar szerezni engem, hogy aztán ellened használjon fel… nem leszek áldozat, nem leszek túsz, nem leszek aduász a kezében. Bízom benne, hogy ebben az esetben ki tudnál találni valamit, hogy visszaszerezz, de ha Fei tudná, hogy mi vagyok… én nem akarnám tudni, mit akarna velem megtenni… és nem is hagynám. Én hozzád tartozom, a tiéd vagyok. Azt hiszem, ez a második, amitől legjobban félek. Hogy mielőtt beleszokhatnék abba, hogy élek, meg kellene halnom.
Ezekkel a zaklató gondolatokkal a fejemben, a Hurricane-t hallgatva alszom el. És furcsa, hogy sikerül.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése