Felnyitom a szemeimet. Ugyanazon az ágyon fekszem, ugyanúgy, ahogy elaludtam, a tér körülöttem azonban teljesen fehér. Én csak Halál utcának hívom, mert tudom, hogy ha itt, vagy egy hasonló helyen ébredek, kurva nagy baj van. Ennek ellenére most sem félek, ahogy sosem. Ilyenkor mindig csak az agyam egy kívül maradt, rejtett szegmensében tudom, hogy fel kell ébrednem, mert ez a hely rácsok nélkül is képes börtönné válni a számomra. Felnyomom magam az ágyból és körbenézek. Senki és semmi nincs itt rajtam kívül, ahogy sosem. Aztán felülök és újra körbeforgok, majd kiszúrom saját alakom, amint közeleg felém. A biztonság kedvéért megnézem, én hogy festek. Ugyanúgy, mint ahogy elaludtam. Viszont a másik én is így néz ki. Közel jön hozzám és beszélgetni kezdünk. A szavakat nem értem, a gondolataimat nem hallom, mégis jól megértjük egymást. Egészen addig, amíg egy apró hang az eddig észre sem vett zenében oda nem illően jelez számomra valamit. Akkor a másik alak eltorzul, fekete köddé válik, majd mintha az egész teret lehúznák a vécén, csavarog-kanyarog, én pedig a szobámban találom magam.
Szédülök, hasogat a fejem és szaporán ver a szívem. Úgy tűnik, hogy nem húzhatom tovább az orvosommal való konzultációt, mert annak nem lesz jó vége. Ciki lesz hosszan tartó keltegetés után kapni egy lebaszást ebben az állapotban. Megnézem az időt, ami jóval tovább szaladt annál, mint mikor kelni szerettem volna, majd leállítom a zenét és megnézem az sms-t, amely felkeltett. Fél kilenckor?! Nagyon bele kell taposnom a gázba, basszus!
Nem törődve a rosszulléttel vetem be magam a fürdőbe. Gyorsan letusolok, hajat mosok, megtörölközöm, tiszta ruhát veszek, ami alsónadrágból, fekete, vékonyabb anyagú farmerből és fekete mintás, mustársárga pólóból áll, majd beszárítom a hajam, kihúzom a szemeimet, zokniba és a legtöbb feketét tartalmazó tornacipőmbe ugrok, nadrágomba fűzöm a szögecses-tüskés-rövid láncos övem, a nyakamra csatolom a hozzá passzoló örvet, végül a csuklóimra patentolom a három hosszú tüskesorral díszített csuklópántot. Ha akartam is még valamit, nincs rá időm. Kiengedem az övtáskám szíját, belepakolom az Asamétól kapott telefont, amit mától Kapocsnak fogok nevezni és egy üzenet miatt villog, egy doboz cigarettát, gyújtót, aztán rohanok a kocsihoz. Röhögve-lihegve érkezek meg, pont félkor, s már mászom is be a szokott helyemre. Nem lett tökéletes a hajam, és ülni is másképp kell ilyen övvel, ha nem akarom, hogy a pár szemből álló, lelógó láncok a fenekembe nyomódjanak, vagy az övből kiálló tüskék kárt tegyenek a BMW kárpitjában. Márpedig egyiket sem akarom, úgyhogy most a stílushoz tartozó hanyagsággal helyezkedem el, majd vetek egy vigyort Asaméra. Úgy fest, ő is lazára veszi a figurát és ez tetszik. Mindketten feszültek vagyunk, ezért hallgatok egész úton. Nem akarom zavarni őt gondolkodás közben, nekem meg még van mit bíbelődni a hajammal és végre van időm megnézni a másik sms-t. Kazu írta, de nem válaszolok rá, majd szóban elmondom, amit akarok, mert teljesen mindegy, mi mit pattogunk, akkor is meg lesz tartva ez a verseny, kerül, amibe kerül.
Üdvözlöm Nishidát, immár szemernyi ellenérzés nélkül a biccentést illetően, aztán nagy léptekkel megyek oda Kazu kocsijához. Megsimogatom, játékosan húzom ujjaimat rajta végig, míg a sráchoz nem érek, aztán köszönök neki. Elismerő mosollyal pillantok rajta is végig, aztán, hogy legyen is értelme itt állnom, csevejbe fogok, közben pedig lopok egy-egy pillantást abból, amire ő is figyel.
- Lazíts egy kicsit – kérem a srácot tettetett nyugodtsággal. - Én is azt érzem, amit te, de nem mutathatom ki – osztom meg vele halkan, majd az érkező kocsira pillantok. Alig bírok elfojtani egy vigyort a páros láttán, inkább engedek Kazunak és beszállok a Nissanba. Kényelembe helyezem magam, majd kérdését követően hosszan ránézek. - Valami nagyon készül és nagyon nem jó az nekünk – jelentem ki lassan. - Asame számít arra, hogy lövöldözés is lesz és még sok másra is, amiről nekem nem beszélt, de az arcára van írva, hogy kurva nagy szarba toppanhatunk. Olyan sokszor kért, hogy magamhoz képest angyali jófiú legyek ma, hogy ha csak szemernyi esélyt láttam volna, hogy lebeszélhetem arról, hogy idejöjjünk, megpróbáltam volna – osztom meg vele őszintén. Most, hogy már senki sem láthatja az arcunkat, nem kell úgy tennem, mintha minden rendben lenne. - Nekem le kell lécelnem, ha kitör a hepaj – sóhajtom, mielőtt kiszállnék a járgányból, aztán újabb társaság után nézek. Jobb, ha nem maradok egyedül, talán biztonságosabb.
A verseny most nem nagyon érdekel, ideges vagyok, ezért az új ingerekkel tompítom a tombolást magamban. Figyelem az emberek arcát, szemét, mozdulatait. Egy-egy mondatot elcsípek, leolvasok szájról, haverkodom, noha nem túl meggyőzően, mert ebben nem vagyok és nem is akarok jó lenni, majd amint Kazu visszatér, mindig odamegyek hozzá. Kell mindkettőnknek az a pár szó, amit két futama közt váltani tudunk. Elszívunk egy-egy cigit, most én is többet a szokottnál, aztán idővel megérkezik az, amire mindannyian vártunk: Fei.
A kínai kutya azonnal a figyelem középpontjába kerül, ám ő egyvalakit keres a tömegben tekintetével. Nem érdekli őt sem Asahito, sem Nishida, de még csak Asame sem, ami idegessé tesz. Ha nem azért jött, hogy balhét csináljon, vagy kötekedjen Asaméval, akkor miért? Könnyen megkapom a választ, mikor találkozik a tekintetünk. Vajon már tudja, vagy csak Kazu védelmező ugrása miatt válik biztossá abban, hogy ha rám vadászik, azzal szert tehet némi lépéselőnyre? Végtére is mindegy, már gáz van. Nagy gáz. Mindezt alátámasztja Asame rideg hangja, a kínai pofátlan magabiztossága és az, hogy mindenki füle hallatára, jól érthetően pártfogoltnak nevez. Fain!
Fegyverek kerülnek elő, méghozzá mindenki kezébe kerül egy. A legmeglepőbb számomra, hogy Kazunál is van, én pedig a beállt hulla csendben nevetni kezdek. Szeretném visszafogni, de nem megy. Kínlódom és akaratlanul is gúnyolódok Feijel. Amint elhal a nevetésem, - végre -, megcsóválom a fejem és újra a kínai szemétláda szemeibe nézek.
- Ez kurva nagy ciki – jelentem ki beszédhangon, elröhögve a mondatot. - És nem nekem – teszem hozzá. Nem tudok nem vigyorogni, azt hiszem, egy kicsit bepánikoltam és így jön ki rajtam, vidáman fölényeskedek. - Vagy van valami ütőkártya, amit még nem láttam, vagy húzhatsz haza a picsába – mondom csendesen. Azt hiszem, most van az a pillanat, hogy le kellene lécelnem, de ha csak mozdulni merek, ledurrantják a fejem a helyéről. Viszont valamit muszáj csinálnom, megveszek menten, ha nyugton kell maradnom.
Odalépek Kazuhoz, arcom elrejtem a feje mögött, majd még lélegzetet veszek.
- El kell eresztened – mondom neki suttogva. - Vadászni fog rám, te meg nem vagy testőr, hogy meg tudj védeni. Maradj ki ebből, míg ez a mocsok nem tűz célkeresztre, mert akkor Nishida is beleülhet a szarba és bukik minden – kérem őt nagyon komolyan, majd hátrálni kezdek. Ajkaimra visszakúszik a mosoly és minden pillanatban figyelem Feit, s a körülötte tornyosuló bandát. Megszakítom ezt a sasolást, míg felmérem, mennyire vannak tőlem a testőreim, hol a kocsi, ahova be kéne szállnom, s milyen úton juthatok el oda, vagy egy másik golyóálló verdához. Nem áltatom magam azzal, hogy érdemes elfutnom, mert biztos vagyok benne, hogy keresni fog és első számú célja, hogy engem elkapjon. Már azt sem tartom jó ötletnek, hogy két testőrrel lelépjek innen, mert itt többen tudnak rám vigyázni. Kellek neki, de én inkább kinyíratom magam, mintsem aduász legyek a kezében.
Szédülök, hasogat a fejem és szaporán ver a szívem. Úgy tűnik, hogy nem húzhatom tovább az orvosommal való konzultációt, mert annak nem lesz jó vége. Ciki lesz hosszan tartó keltegetés után kapni egy lebaszást ebben az állapotban. Megnézem az időt, ami jóval tovább szaladt annál, mint mikor kelni szerettem volna, majd leállítom a zenét és megnézem az sms-t, amely felkeltett. Fél kilenckor?! Nagyon bele kell taposnom a gázba, basszus!
Nem törődve a rosszulléttel vetem be magam a fürdőbe. Gyorsan letusolok, hajat mosok, megtörölközöm, tiszta ruhát veszek, ami alsónadrágból, fekete, vékonyabb anyagú farmerből és fekete mintás, mustársárga pólóból áll, majd beszárítom a hajam, kihúzom a szemeimet, zokniba és a legtöbb feketét tartalmazó tornacipőmbe ugrok, nadrágomba fűzöm a szögecses-tüskés-rövid láncos övem, a nyakamra csatolom a hozzá passzoló örvet, végül a csuklóimra patentolom a három hosszú tüskesorral díszített csuklópántot. Ha akartam is még valamit, nincs rá időm. Kiengedem az övtáskám szíját, belepakolom az Asamétól kapott telefont, amit mától Kapocsnak fogok nevezni és egy üzenet miatt villog, egy doboz cigarettát, gyújtót, aztán rohanok a kocsihoz. Röhögve-lihegve érkezek meg, pont félkor, s már mászom is be a szokott helyemre. Nem lett tökéletes a hajam, és ülni is másképp kell ilyen övvel, ha nem akarom, hogy a pár szemből álló, lelógó láncok a fenekembe nyomódjanak, vagy az övből kiálló tüskék kárt tegyenek a BMW kárpitjában. Márpedig egyiket sem akarom, úgyhogy most a stílushoz tartozó hanyagsággal helyezkedem el, majd vetek egy vigyort Asaméra. Úgy fest, ő is lazára veszi a figurát és ez tetszik. Mindketten feszültek vagyunk, ezért hallgatok egész úton. Nem akarom zavarni őt gondolkodás közben, nekem meg még van mit bíbelődni a hajammal és végre van időm megnézni a másik sms-t. Kazu írta, de nem válaszolok rá, majd szóban elmondom, amit akarok, mert teljesen mindegy, mi mit pattogunk, akkor is meg lesz tartva ez a verseny, kerül, amibe kerül.
Üdvözlöm Nishidát, immár szemernyi ellenérzés nélkül a biccentést illetően, aztán nagy léptekkel megyek oda Kazu kocsijához. Megsimogatom, játékosan húzom ujjaimat rajta végig, míg a sráchoz nem érek, aztán köszönök neki. Elismerő mosollyal pillantok rajta is végig, aztán, hogy legyen is értelme itt állnom, csevejbe fogok, közben pedig lopok egy-egy pillantást abból, amire ő is figyel.
- Lazíts egy kicsit – kérem a srácot tettetett nyugodtsággal. - Én is azt érzem, amit te, de nem mutathatom ki – osztom meg vele halkan, majd az érkező kocsira pillantok. Alig bírok elfojtani egy vigyort a páros láttán, inkább engedek Kazunak és beszállok a Nissanba. Kényelembe helyezem magam, majd kérdését követően hosszan ránézek. - Valami nagyon készül és nagyon nem jó az nekünk – jelentem ki lassan. - Asame számít arra, hogy lövöldözés is lesz és még sok másra is, amiről nekem nem beszélt, de az arcára van írva, hogy kurva nagy szarba toppanhatunk. Olyan sokszor kért, hogy magamhoz képest angyali jófiú legyek ma, hogy ha csak szemernyi esélyt láttam volna, hogy lebeszélhetem arról, hogy idejöjjünk, megpróbáltam volna – osztom meg vele őszintén. Most, hogy már senki sem láthatja az arcunkat, nem kell úgy tennem, mintha minden rendben lenne. - Nekem le kell lécelnem, ha kitör a hepaj – sóhajtom, mielőtt kiszállnék a járgányból, aztán újabb társaság után nézek. Jobb, ha nem maradok egyedül, talán biztonságosabb.
A verseny most nem nagyon érdekel, ideges vagyok, ezért az új ingerekkel tompítom a tombolást magamban. Figyelem az emberek arcát, szemét, mozdulatait. Egy-egy mondatot elcsípek, leolvasok szájról, haverkodom, noha nem túl meggyőzően, mert ebben nem vagyok és nem is akarok jó lenni, majd amint Kazu visszatér, mindig odamegyek hozzá. Kell mindkettőnknek az a pár szó, amit két futama közt váltani tudunk. Elszívunk egy-egy cigit, most én is többet a szokottnál, aztán idővel megérkezik az, amire mindannyian vártunk: Fei.
A kínai kutya azonnal a figyelem középpontjába kerül, ám ő egyvalakit keres a tömegben tekintetével. Nem érdekli őt sem Asahito, sem Nishida, de még csak Asame sem, ami idegessé tesz. Ha nem azért jött, hogy balhét csináljon, vagy kötekedjen Asaméval, akkor miért? Könnyen megkapom a választ, mikor találkozik a tekintetünk. Vajon már tudja, vagy csak Kazu védelmező ugrása miatt válik biztossá abban, hogy ha rám vadászik, azzal szert tehet némi lépéselőnyre? Végtére is mindegy, már gáz van. Nagy gáz. Mindezt alátámasztja Asame rideg hangja, a kínai pofátlan magabiztossága és az, hogy mindenki füle hallatára, jól érthetően pártfogoltnak nevez. Fain!
Fegyverek kerülnek elő, méghozzá mindenki kezébe kerül egy. A legmeglepőbb számomra, hogy Kazunál is van, én pedig a beállt hulla csendben nevetni kezdek. Szeretném visszafogni, de nem megy. Kínlódom és akaratlanul is gúnyolódok Feijel. Amint elhal a nevetésem, - végre -, megcsóválom a fejem és újra a kínai szemétláda szemeibe nézek.
- Ez kurva nagy ciki – jelentem ki beszédhangon, elröhögve a mondatot. - És nem nekem – teszem hozzá. Nem tudok nem vigyorogni, azt hiszem, egy kicsit bepánikoltam és így jön ki rajtam, vidáman fölényeskedek. - Vagy van valami ütőkártya, amit még nem láttam, vagy húzhatsz haza a picsába – mondom csendesen. Azt hiszem, most van az a pillanat, hogy le kellene lécelnem, de ha csak mozdulni merek, ledurrantják a fejem a helyéről. Viszont valamit muszáj csinálnom, megveszek menten, ha nyugton kell maradnom.
Odalépek Kazuhoz, arcom elrejtem a feje mögött, majd még lélegzetet veszek.
- El kell eresztened – mondom neki suttogva. - Vadászni fog rám, te meg nem vagy testőr, hogy meg tudj védeni. Maradj ki ebből, míg ez a mocsok nem tűz célkeresztre, mert akkor Nishida is beleülhet a szarba és bukik minden – kérem őt nagyon komolyan, majd hátrálni kezdek. Ajkaimra visszakúszik a mosoly és minden pillanatban figyelem Feit, s a körülötte tornyosuló bandát. Megszakítom ezt a sasolást, míg felmérem, mennyire vannak tőlem a testőreim, hol a kocsi, ahova be kéne szállnom, s milyen úton juthatok el oda, vagy egy másik golyóálló verdához. Nem áltatom magam azzal, hogy érdemes elfutnom, mert biztos vagyok benne, hogy keresni fog és első számú célja, hogy engem elkapjon. Már azt sem tartom jó ötletnek, hogy két testőrrel lelépjek innen, mert itt többen tudnak rám vigyázni. Kellek neki, de én inkább kinyíratom magam, mintsem aduász legyek a kezében.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése