Azt reméltem, egy kicsit több időm lesz, ám hirtelen minden megindul körülöttem, nekem pedig rohannom kell. Gondoltam, játszom kicsit Fei idegeivel, ám Asame volt az, akinél hamarabb pattant a cérna. Nagyon sajnálom, azt hittem, arra azért felkészül, hogy én egyszerűen képtelen vagyok valamire normálisan reagálni. Derékszögbe görnyedve szelem át a terepet, ám mielőtt kijuthatnék a forgatagból a kívánt helyre, az embertömegből épp csak kiérve megpillantom a nekem szánt kocsi hűlt helyét. Ez kurvajó! Hátra arc, vissza a biztonságot jelentő tömegbe. Elég necces úgy lavírozni, hogy nem tudom, kikben bízhatok azokon kívül, akiket ismerek, úgyhogy minden erőm összeszedem, hogy kellően gyors legyek, hogy szinte észrevétlenül illanhassak el az emberek közti résen. Csak a mienk berkein belül maradok, mindig valaki mögött, hogy ne én kapjam be a golyót. Tudom, hogy alattomos dolog mások háta mögé rejtőzni, de amikor az ember élete a tét, rohadtul nem foglalkozik mással.
Kell találnom valakit, aki megvéd és nem Asame, Nishida vagy Kazu. Kazu a barátom, de nem sodorhatom bajba, Nishida meg őt védje, ne engem. Asame meg kap elég feladatot a kínaitól, nem kell a nyakába még egy barom, jelen esetben én. A testőreim meg sehol, akiknek védeniük kéne! Ez akaszt ki a legjobban, hogy bármerre megyek, a hiányukat látom csak. Ezután Asahitora tenném a voksom, hiszen én minden ellenére azért bízom benne valamennyire, de a yakuza szőrén-szálán eltűnt onnan, ahol korábban volt. Egyre nagyobb a zűrzavar, én pedig nem bukkanhatok fel időről időre, hogy megnézzem, mi a helyzet, ki él, kinek esett baja, ki akar megtalálni. Igazából semmi más nem fontos, csak addig kihúzni, míg a fegyverropogás elhal, remélve a legjobbakat. Ám ez az, amiből nekem a legkevesebb jutott vagy maradt: a remény.
Rántást érzek a karomon, épp csak ki nem tépi a helyéből a testőr, amelyik elkap, s én felnyüszítve esem vissza. Elhomályosítja a látásomat a fájdalom, megszédülök tőle, s hiába tudom, hogy meg kéne néznem, jó-e az nekem, hogy elkaptak, vagy bele kell építenem az arcába a szögeimet, egyelőre csak arra tudok koncentrálni, hogy túléljem a vállamat kínzó fájdalmat. Mire feleszmélek, legalábbis egy kicsit többet fel tudok fogni a világból, már fegyvert szegeznek a fejemnek és Hitsuji arra kér, szép lassan induljak el arra, amerre vezet, máskülönben kénytelen lesz golyót ereszteni a testembe, aminek senki sem örülne. Nem akar mindjárt megölni, ami rosszabb, mint amire számíthatok, ám a kirántott vállú karomnál fogva irányít, nekem pedig nincs más választásom, mint menni a vesztőhely felé, ha nem akarok beleőrülni a gyötrelembe.
Pont azt teszi, amit vártam, csalinak használ. A fogamat szívva, vicsorogva nézek Asaméra azzal a váddal a tekintetemben, hogy egy hihetetlen nagy barom, amiért ráharap. Aztán villan is tovább a pillantásom, szédülve-szűkölve keresek valami mentsvárat. Ha már mindenki rám figyel, jó előadást akarok rittyenteni és az abbéli elhatározásom sem változott, hogy két módon távozom Asamétól: szabadon, vagy hullazsákban. Nem viselem jól, hogy egy félelemtől bűzlő és reszkető trotty tart a markában, ám amíg komoly kárt tehet a vállamban, ha még ez nem történt volna meg, nyugton maradok. Viszont amint eljön az én időm, keserűen megbánja, hogy elárulta a bandát. Vagy nem. Hirtelen elereszt, nekem pedig nincs más utam, csak Asaméhoz. Nagyszerű… kibaszott romantikus jelenet következik: rohanok hozzá. Gyorsabban, mint eddig, mert a düh még jobban munkál bennem. Eljött az én időm és nem voltam észnél, hogy pofán vágjam Hitsujit! Pedig pont ezért választottam ilyen kiegészítőket!
Megérkezem a célhoz, szinte beesek rajta, mintha maratont futottam volna, ám nem sokkal később már egy autó mögött találom magam. Rémülten nézek Asame után, ám tudom, ha nem akarom még nagyobb bajba keverni, maradnom kell a seggemen. Addig is próbálom visszaugrasztani a vállam, de túlságosan fáj ahhoz, hogy tudjak vele valamit kezdeni, ráadásul görcsbe állnak az izmaim, ami tovább nehezíti a dolgot. Végül hagyom a picsába és beugrom a kocsiba, Takashi majdcsak kezd vele valamit, én lehet, hogy elbarmolnám. Most jut csak eszembe, mi az, amit nem hoztam: a gyógyszerem. Sokat segítene pár szippantás belőle, de hát aki hülye, az így járt.
Apró előre-hátra mozgást végzek, mély lélegzetvételeket veszek és meredten bámulom a kocsi tetejét. Igyekszem lefoglalni magam azzal, hogy a fényekből kirajzolódó alakzatokat hasonlítgatom valamihez, ám Asame hangja elterel. Naoto nagyon súlyos állapotban lehet, ha ennyire kitartóan beszél hozzá, a véreb pedig tudhatja, hogy számára vége a dalnak, mert bevallja, mit érez. Ez az a pillanat, amikor nekem is meg kell küzdenem magammal, hogy ne kezdjek bőgni. Nem őt sajnálom, hanem Asamét. Mert az történt, amit el akartam kerülni: elveszített valakit, akiben bízott, akire számított, aki fontos volt neki. Még akkor is, ha Naoto életben marad, mert ezek után nem tarthatja maga mellett, hiszen ezzel az is egyértelművé válik, hogy engem sosem fog elfogadni a véreb, mindig az ellenségének fog érezni, bármilyen kemény szóval is parancsolnak rá.
Ryuuichi kiabálni kezd, én pedig menekülök. A veszekedést nem bírom, nem vagyok hozzászokva, ezért sprintelve rohanok végig a házon, egészen a szobámig. Magamra csukom az ajtót, bevetem magam a fürdőbe, aztán megeresztem a mosdó csapját. A víz csobogása megnyugtat egy nagyon kicsit és elnyomja a többi zajt, köztük a fejemben lévőt. Ott ülök teljesen szétcsúszva a kövön, ringatva magam és várva, hogy a fájdalom múljon, de az makacsul ragaszkodik hozzám, én meg lassan beleőrülök. Kell valaki, aki segít! Muszáj! A testem jelzi, hogy baj van, mintha nem tudnám és a vészharang is bődületesen szól a fejemben, ezért felkínlódom magam álló helyzetbe, elzárom a csapot és kiszaladok a folyosóra. Hova menjek?! Fogalmam sincs, Takashi megjött-e már, de ha igen, akkor is Naotoval fog foglalkozni. Hol van Ryuuichi? Nyilván a társa mellett. És Asame? A dolgozószobájában szétcsattanó pohár hangja megadja a választ, nekem pedig inamba száll a bátorságom. Szét fog tépni…
Peregnek a másodpercek, a kín egyre jobban kizsigerel, úgyhogy lesz, ami lesz alapon beszáguldok hozzá és gondolkodás nélkül húzok át a szobán felé.
- Kérlek-kérlek-kérlek-kérlek! – hadarom nyüszítve, görcsösen markolt vállamat felé tartva.
Kell találnom valakit, aki megvéd és nem Asame, Nishida vagy Kazu. Kazu a barátom, de nem sodorhatom bajba, Nishida meg őt védje, ne engem. Asame meg kap elég feladatot a kínaitól, nem kell a nyakába még egy barom, jelen esetben én. A testőreim meg sehol, akiknek védeniük kéne! Ez akaszt ki a legjobban, hogy bármerre megyek, a hiányukat látom csak. Ezután Asahitora tenném a voksom, hiszen én minden ellenére azért bízom benne valamennyire, de a yakuza szőrén-szálán eltűnt onnan, ahol korábban volt. Egyre nagyobb a zűrzavar, én pedig nem bukkanhatok fel időről időre, hogy megnézzem, mi a helyzet, ki él, kinek esett baja, ki akar megtalálni. Igazából semmi más nem fontos, csak addig kihúzni, míg a fegyverropogás elhal, remélve a legjobbakat. Ám ez az, amiből nekem a legkevesebb jutott vagy maradt: a remény.
Rántást érzek a karomon, épp csak ki nem tépi a helyéből a testőr, amelyik elkap, s én felnyüszítve esem vissza. Elhomályosítja a látásomat a fájdalom, megszédülök tőle, s hiába tudom, hogy meg kéne néznem, jó-e az nekem, hogy elkaptak, vagy bele kell építenem az arcába a szögeimet, egyelőre csak arra tudok koncentrálni, hogy túléljem a vállamat kínzó fájdalmat. Mire feleszmélek, legalábbis egy kicsit többet fel tudok fogni a világból, már fegyvert szegeznek a fejemnek és Hitsuji arra kér, szép lassan induljak el arra, amerre vezet, máskülönben kénytelen lesz golyót ereszteni a testembe, aminek senki sem örülne. Nem akar mindjárt megölni, ami rosszabb, mint amire számíthatok, ám a kirántott vállú karomnál fogva irányít, nekem pedig nincs más választásom, mint menni a vesztőhely felé, ha nem akarok beleőrülni a gyötrelembe.
Pont azt teszi, amit vártam, csalinak használ. A fogamat szívva, vicsorogva nézek Asaméra azzal a váddal a tekintetemben, hogy egy hihetetlen nagy barom, amiért ráharap. Aztán villan is tovább a pillantásom, szédülve-szűkölve keresek valami mentsvárat. Ha már mindenki rám figyel, jó előadást akarok rittyenteni és az abbéli elhatározásom sem változott, hogy két módon távozom Asamétól: szabadon, vagy hullazsákban. Nem viselem jól, hogy egy félelemtől bűzlő és reszkető trotty tart a markában, ám amíg komoly kárt tehet a vállamban, ha még ez nem történt volna meg, nyugton maradok. Viszont amint eljön az én időm, keserűen megbánja, hogy elárulta a bandát. Vagy nem. Hirtelen elereszt, nekem pedig nincs más utam, csak Asaméhoz. Nagyszerű… kibaszott romantikus jelenet következik: rohanok hozzá. Gyorsabban, mint eddig, mert a düh még jobban munkál bennem. Eljött az én időm és nem voltam észnél, hogy pofán vágjam Hitsujit! Pedig pont ezért választottam ilyen kiegészítőket!
Megérkezem a célhoz, szinte beesek rajta, mintha maratont futottam volna, ám nem sokkal később már egy autó mögött találom magam. Rémülten nézek Asame után, ám tudom, ha nem akarom még nagyobb bajba keverni, maradnom kell a seggemen. Addig is próbálom visszaugrasztani a vállam, de túlságosan fáj ahhoz, hogy tudjak vele valamit kezdeni, ráadásul görcsbe állnak az izmaim, ami tovább nehezíti a dolgot. Végül hagyom a picsába és beugrom a kocsiba, Takashi majdcsak kezd vele valamit, én lehet, hogy elbarmolnám. Most jut csak eszembe, mi az, amit nem hoztam: a gyógyszerem. Sokat segítene pár szippantás belőle, de hát aki hülye, az így járt.
Apró előre-hátra mozgást végzek, mély lélegzetvételeket veszek és meredten bámulom a kocsi tetejét. Igyekszem lefoglalni magam azzal, hogy a fényekből kirajzolódó alakzatokat hasonlítgatom valamihez, ám Asame hangja elterel. Naoto nagyon súlyos állapotban lehet, ha ennyire kitartóan beszél hozzá, a véreb pedig tudhatja, hogy számára vége a dalnak, mert bevallja, mit érez. Ez az a pillanat, amikor nekem is meg kell küzdenem magammal, hogy ne kezdjek bőgni. Nem őt sajnálom, hanem Asamét. Mert az történt, amit el akartam kerülni: elveszített valakit, akiben bízott, akire számított, aki fontos volt neki. Még akkor is, ha Naoto életben marad, mert ezek után nem tarthatja maga mellett, hiszen ezzel az is egyértelművé válik, hogy engem sosem fog elfogadni a véreb, mindig az ellenségének fog érezni, bármilyen kemény szóval is parancsolnak rá.
Ryuuichi kiabálni kezd, én pedig menekülök. A veszekedést nem bírom, nem vagyok hozzászokva, ezért sprintelve rohanok végig a házon, egészen a szobámig. Magamra csukom az ajtót, bevetem magam a fürdőbe, aztán megeresztem a mosdó csapját. A víz csobogása megnyugtat egy nagyon kicsit és elnyomja a többi zajt, köztük a fejemben lévőt. Ott ülök teljesen szétcsúszva a kövön, ringatva magam és várva, hogy a fájdalom múljon, de az makacsul ragaszkodik hozzám, én meg lassan beleőrülök. Kell valaki, aki segít! Muszáj! A testem jelzi, hogy baj van, mintha nem tudnám és a vészharang is bődületesen szól a fejemben, ezért felkínlódom magam álló helyzetbe, elzárom a csapot és kiszaladok a folyosóra. Hova menjek?! Fogalmam sincs, Takashi megjött-e már, de ha igen, akkor is Naotoval fog foglalkozni. Hol van Ryuuichi? Nyilván a társa mellett. És Asame? A dolgozószobájában szétcsattanó pohár hangja megadja a választ, nekem pedig inamba száll a bátorságom. Szét fog tépni…
Peregnek a másodpercek, a kín egyre jobban kizsigerel, úgyhogy lesz, ami lesz alapon beszáguldok hozzá és gondolkodás nélkül húzok át a szobán felé.
- Kérlek-kérlek-kérlek-kérlek! – hadarom nyüszítve, görcsösen markolt vállamat felé tartva.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése