168.

Asame

Ridegen nézek Nishida szemeibe, miközben megtörlöm katanámat. Megtudtuk, amit akartunk, még többet is. Hitsuji, te ostoba, áruló féreg... Remélem, most már boldog vagy...

- Tudni akarom, ki lőtt – jelentem ki ellentmondást nem tűrően, s szemeim is újra villannak egyet. - Most már tudjuk, mire ment ki a játék, hogy mit akar Fei, ehhez mérten három napon belül én magam szeretném a fejét ezüsttálcán és Kobayashit a börtön mélyén, hogy megtanulja, milyen az, amikor segget a falhoz szorítva kell aludni és ha leejti a szappant, jobb, ha meg sem kísérli felvenni azt. – Hangom most is nyugodt, mint mindig, de belülről egyszerűen szétfeszít az idegesség és ezen most megszólaló telefonom sem segít, melynek kijelzőjén Ryuuichi neve villog.


Egy szó nélkül emelem fülemhez a készüléket és végighallgatom őt.

- Nishidánál. Azonnal indulok haza – közlöm vele, majd kinyomom a telefont. - Holnap délre szeretném tudni, ki lőtt Feire, különben mindenkivel végzek a testőrök közül, akik ott tartózkodtak, ahonnan a lövést leadták – morgom hűvösen, majd elköszönve a férfitól elindulok haza.


Lassabban vezetek az előbbinél, de így is sikerül majdnem összetörnöm a BMW-t. A férfi már szállna ki, hogy nekem támadjon, de mikor meglátja, hogy tiszta vér vagyok és szúrós pillantásaim sem enyhülnek meg az anyázásától, jobbnak látja eliszkolni. Alig egy óra alatt a ház előtt vagyok és leparkolva dühösen csapok a kormányra. Magamhoz veszem a katanát és egyenesen elindulok dolgozószobámba, ahol már Ryuu és Deon vár. Nem szólok, leteszem az asztalra a katanámat és nekitámaszkodom kérdőn pillantva Ryuura: Mi van Naotoval?