Szeretnék csinálni valamit, amivel oldhatom a feszültséget, de nem tudom, mit tehetnék. Szeretnék hozzáérni, mert anyámtól tudom, hogy az ilyesmi nyugtathat és vigasztalhat, ám kétlem, hogy én lennék a legalkalmasabb erre a feladatra. Ryuuichi ráadásul haragudhat is rám, vádolhat, amiért az egész úgy alakult a hepajban, ahogy, bár én úgy gondolom, teljesen mindegy, mit csinálok, akkor is a vége ugyanez lett volna. Szerettem volna játszani Feijel, időt nyerni, felütni pár labdát, amit mindegy, hogy lecsap vagy sem, de Asame túlságosan féltett engem. Fontos vagyok a számára, ezt én is tudom, ahogy azt is, hogy nem akart elveszíteni, semmiképp sem, ám haragszom rá egy kicsit, amiért az érzelmei vezérelték és nem az a hideg feje, amit annyira jól használ. Mindig minden helyzetben jól döntött, miattam viszont most egyértelműen nem. Talán Naotonak igaza volt, abban a félelmében, hogy bajt hozok Asame fejére és ezért nem lenne szabad vele lennem. De most mit csináljak? Már túl késő újragondolni bármit is, mert ha elmennék, bárhová, az is kiborítaná. Akkor már jobb vele maradnom, tenni érte, amit tudok, szeretni és aggódni érte. Talán...
Csendben megrázom a fejem, így felelek Ryuuichi kérdésére. Nem menne most le a torkomon semmi, még a cigit sem kívánom. Szívtam ma már eleget. Bólintok aztán, s hagyom magam terelni annak ellenére, hogy pontosan tudom, hol van Asame dolgozószobája. Tudom, hogy a mosolya csak álarc, nekem szól, próbál megnyugtatni, oldani bennem valamit, nekem meg összerántja a szívemet. Nem, nem sírhatok, nem akarok! Törölgetni kezdem a szemem és a kezemen maradó festék miatt zsepit veszek elő, hogy eltakarítsam a maradékát. A méltóságra még most is adok, bármennyire rémesen festhetek, ami nem csoda, de mindegy. Nem kezdek el önironizálni, mert attól tuti bekattanok.
Nem tudok ülni sem, úgyhogy miután letakarítottam a sminkem, járkálni kezdek. Nem akarom az őrületbe kergetni Ryuuichit, ám hiába állok meg, toporgásba fogok. Bocsánatkérőn pillantok rá, aztán a hajam csavargatásával foglalom el magam. Miért kellett Asaménak Nishidához mennie katanával? Bizonyára elfogták Hitsujit és ő akar végezni vele. Nem nehéz kitalálni, aki csak kicsit is ismeri őt, az tudja, hogy felszeletelve szereti tálalni az ellenfeleit a halálnak. A katana számára valami szent dolog, s amire képes vele, az lenyűgöző és elrettentő egyszerre. Szeretnék én is úgy bánni a fegyverrel, ahogy ő, vagy valahogy ahhoz nagyon hasonlóan, de nem tudom, mennyire vagyok rá képes. Mindenesetre az, amit a kétkezes harcról mesélt, arról a technikáról, mikor két penge van az ember kezében, lehet, hogy nekem használható lenne. Legalábbis ahogy elképzelem, így vélem. Aztán majd meglátjuk, tényleg, vagy sem.
Hamarosan megérkezik Asame, ám a lelkiállapota továbbra sem nevezhető kielégítő közelinek, s az sem segít rajta, hogy tudni akarja, mi van Naotoval. Lehajtom én is a fejem, majd összerezzenek, mikor újabb pohár csattan szét a falon. Illetéktelennek érzem magam itt, ezért el kellene mennem, de nem tudom, ha itt hagyom egy katanával és egy üveg whiskyvel az asztalon, mihez kezd. Nem attól félek, hogy árt magának, hanem hogy olyan állapotig sodorja őt a gyász, ami már ártalmas lesz rá nézve is. Inkább vállalom a kockázatot, s odamegyek hozzá, hogy átölelhessem.
Csendben megrázom a fejem, így felelek Ryuuichi kérdésére. Nem menne most le a torkomon semmi, még a cigit sem kívánom. Szívtam ma már eleget. Bólintok aztán, s hagyom magam terelni annak ellenére, hogy pontosan tudom, hol van Asame dolgozószobája. Tudom, hogy a mosolya csak álarc, nekem szól, próbál megnyugtatni, oldani bennem valamit, nekem meg összerántja a szívemet. Nem, nem sírhatok, nem akarok! Törölgetni kezdem a szemem és a kezemen maradó festék miatt zsepit veszek elő, hogy eltakarítsam a maradékát. A méltóságra még most is adok, bármennyire rémesen festhetek, ami nem csoda, de mindegy. Nem kezdek el önironizálni, mert attól tuti bekattanok.
Nem tudok ülni sem, úgyhogy miután letakarítottam a sminkem, járkálni kezdek. Nem akarom az őrületbe kergetni Ryuuichit, ám hiába állok meg, toporgásba fogok. Bocsánatkérőn pillantok rá, aztán a hajam csavargatásával foglalom el magam. Miért kellett Asaménak Nishidához mennie katanával? Bizonyára elfogták Hitsujit és ő akar végezni vele. Nem nehéz kitalálni, aki csak kicsit is ismeri őt, az tudja, hogy felszeletelve szereti tálalni az ellenfeleit a halálnak. A katana számára valami szent dolog, s amire képes vele, az lenyűgöző és elrettentő egyszerre. Szeretnék én is úgy bánni a fegyverrel, ahogy ő, vagy valahogy ahhoz nagyon hasonlóan, de nem tudom, mennyire vagyok rá képes. Mindenesetre az, amit a kétkezes harcról mesélt, arról a technikáról, mikor két penge van az ember kezében, lehet, hogy nekem használható lenne. Legalábbis ahogy elképzelem, így vélem. Aztán majd meglátjuk, tényleg, vagy sem.
Hamarosan megérkezik Asame, ám a lelkiállapota továbbra sem nevezhető kielégítő közelinek, s az sem segít rajta, hogy tudni akarja, mi van Naotoval. Lehajtom én is a fejem, majd összerezzenek, mikor újabb pohár csattan szét a falon. Illetéktelennek érzem magam itt, ezért el kellene mennem, de nem tudom, ha itt hagyom egy katanával és egy üveg whiskyvel az asztalon, mihez kezd. Nem attól félek, hogy árt magának, hanem hogy olyan állapotig sodorja őt a gyász, ami már ártalmas lesz rá nézve is. Inkább vállalom a kockázatot, s odamegyek hozzá, hogy átölelhessem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése