169.

Asame

Hosszú percekig csak mereven bámulok magam előtt egy pontot, miközben meg tudnék őrülni ettől a helyzettől. Szinte görcsösen kapaszkodok az asztalba, aminek nekidőlve állok lábaimon, miközben minden porcikám a dühtől remeg. Most az sem érdekel, hogy egy könnycsepp gördül végig arcomon. Pont leszarom. Bosszúra készülök, kegyetlenre, undorítóra... Gondolataimból megint csak Deon az, aki kirángat azzal, hogy mellém lép és kissé bátortalanul átölel. Magamhoz húzom őt, mindkét karommal szorosan ölelve. Nem akarom összenyomni. Arcom nyakához fúrom, úgy, ahogy ő tette azt eddig.

- Hogy van a vállad? - kérdezem tőle csendesen, egy percig sem eresztve. Szánalmas lehetek így. Nesze neked nagy yakuza, játszod itt a faszagyereket és ennyi képes kiborítani...! Az önostorozás sohasem segített, de most legalább arra jó, hogy valamelyest összeszedjem magam, de még mindig ölelem Deont. Egyszerűen képtelen vagyok elengedni őt. - Soha többet ne tedd ezt – kérem őt komolyan, de nem óhajtok több szót fecsérelni az egészre. Veszek egy mély levegőt és még mindig nem eresztve Deont elindulok vele irodai székemhez és leülve az ölembe húzom a kölyköt.


Szemeibe nézek és hirtelen úgy érzem, megint képes vagyok felülemelkedni a dolgokon és újra józan fejjel gondolkodni az előbbi érzelmi kitörésem után. Nem tudom, mit mondhatnék Deonnak. Lecseszhetném azért, mert nem bírta befogni a száját, de már annak sem lenne semmi értelme. Magyarázhatnám neki, hogy miért akartam rövid úton véget vetni annak, hogy Feit idegesítse. Én láttam, amit ő onnan, Kazuki mellől talán nem. Láttam, amint jóval hátrébb egy távcsöves puska távcsövének lencséjén megcsillan a parkoló lámpájának gyér fénye. Cselekednem kellett, különben kilövik őt Kazuki mellől, miközben mi állunk egymással szemben és vicsorgunk, mint a veszett kutyák. Talán el kéne neki ezt mondanom, hogy megértse, azért, mert nem osztok meg vele mindig mindent, még tudom, hogy mit miért kérek tőle. Számítottam mesterlövészre.


Végül csak rászánom magam, hogy megosszam ezt vele. Hogy helyes vagy sem, nem tudom, de muszáj neki elmondanom.

- Azért kértelek, hogy hallgass, mert fel voltunk készülve arra, hogy Fei mesterlövészt hoz magával, és a gyanúnk sajnos beigazolódott. Abban az esetben, ha tisztán játszott volna, nem érdekelt volna, hogy hogy idegesíted, hogy ugatsz vissza neki – mondom komolyan, szemeibe nézve. - Hajszálon múlt, hogy nem lőttek ki Kazuki mellől - mondom ki nyíltan. Szépíthetném ugyan a dolgot, de nem lenne értelme. Ígyis-úgyis az a lényeg, hogy meghalt volna, ha nem kapcsolok időben és nem adom le a figyelmeztetőlövést. - Ezért is hívják a figyelmeztetőlövést figyelmeztetőlövésnek... sok mindenre jó, most az életed mentette meg - mondom komolyan és ismét magamhoz ölelem őt fejem mellkasára hajtva.


Van értelme több szót pazarolni erre a továbbiakban? Nem hiszem... Ha akar, ellenérvelhet, tehet most bármit, elviselem. Vakmerő voltam, de mindig is így játszottam. Akkor, mikor Hitsuji előhozta őt, tudtam, hogy ha nem forgatom okosan a lapjaim, mindketten ott döglünk meg. Én is, és Fei is, s talán a kölyök is. Feit könnyű megfogni, elég egy lapon említeni Kobayashi és a rendőrség nevét a Triádokkal, és egyből visszább vesz. Miért? Mert első a Triádok, és a rábízott feladat. Ha szégyent vall... megbüntetik őt is és a családját is. Egy ilyen szégyent pedig nem visel el egy Triádok tag, inkább megöli magát.