Szerencsére elfogadja a közeledésemet és belém kapaszkodik. Ez jó, jó jel. Szerettem volna, ha megteszi, vágytam rá, akartam. Meg tudom tartani, érzem. Én is összetörtem ma egy kicsit, kicsit jobban, mint bevallom, de nekem ez Asame mellett mindennapos jelenség, ezért gyorsabban talpra állok. Balommal csak esetlenül kapaszkodom a derekán, míg jobb kezemmel simogatom a hátát. Nem tudom, megnyugtatni, vagy jobban felhozni lenne okosabb most belőle mindent, ezért rábízom a döntést, Asame azonban miattam aggódik. Most szépítsek? Értelmetlen.
- Nem jól – válaszolom őszintén. – Szükségem van egy csontkovácsra és arra is, hogy konzultáljak az orvosommal, mert ha el tudok aludni a gyógyszer mellett, az baj, márpedig ma sikerült – vallom be neki. Nem akarom rontani a helyzetet, de meg kellett mondanom, mert csak így tehetek azért, hogy legalább énmiattam ne kelljen aggódnia. Ha egy reggel nem tudna felébreszteni és a gyógyszer belém diktálása után sem kelnék fel azonnal, a szívroham kerülgetné, arról nem beszélve, hogy ha egyszeriben elaludnék, még inkább megijedne. El akarom ezt kerülni, úgyhogy vállalom az átállás nehézségeit. Mindenképp bekövetkezett volna ez a helyzet, időszerű volt új összetételre térni, csak halogatni akartam, ám ma megvilágosodott előttem, hogy nem tehetem. Túl nagy a kockázat, én nem emelhetem tovább a tétet a felelőtlenségemmel.
Lassan lépdelek Asame húzására, majd elhelyezkedem rajta. Még mindig aggódom, hogy esetleg megsérült, vagy a vállával gond lehet, ezért óvatos vagyok, de szelíden hozzábújok. Magyarázkodnom kellene. Akkor is, ha ezzel beismerem, hogy hibáztam. Talán tényleg megtettem, azért pedig igenis megérdemlem a lecseszést.
- Bepánikoltam, mikor Kazu fegyvert húzott – suttogom. – Ő nem testőr, hogy védjen… arra kellett volna használnia a stukkert, hogy magát mentse… az én testőreim meg sehol se voltak és mire odaértem volna a kocsihoz, már az se volt a helyén – árulom el sírós hangon. Nem akartam még nagyobb bajt csinálni, nekem megvoltak a terveim, valamennyi eshetőségre igyekeztem felkészülni, de arra egyáltalán nem számítottam, hogy Kazu belekeveredik. Neki ugyanúgy fedezékbe kellett volna mennie, mint nekem, nem adni a nagymenőt. Oké, hogy idősebb nálam és régebb óta él ebben a világban, tapasztaltabb, megjárta már a poklokat, hozzászokott dolgokhoz, de sosem fogok megbékélni azzal, amit ma tett. Nem haragszom rá, nem hibáztatom, de nem fogom hagyni, hogy azt higgye, meg kell védenie. Az ő feladata az, hogy ne kerüljön olyan helyzetbe, mint én. Ahogy meg is mondtam neki, ha beleártja magát, Nishidát is magával rántja, akkor pedig még több minden kerül veszélybe. Ezt nem engedhetem!
Amit mond, megráz. Úgy halad végig rajtam, mint a semmiből az ember nyakába szakadó vödörnyi jeges víz. Belekapaszkodom Asaméba és érzem, hogy az önmegtartóztatásom eddig tartott, az akaraterőm elfogyott, így könnyek kezdenek peregni az arcomon. Sokkal közelebb voltam a halálhoz, mint gondoltam, noha most tanulok még csak igazán élni. Ez kiborít teljesen.
- Én tudtam, hogy valamit elhallgatsz… - sírom hajába a szavakat. - Annyira éreztem… Kazu is megdobott egy sms-sel, hogy rohadt rossz érzése van, szeretné, ha nem mennénk, de tudtam, hogy fejen is pöröghetek, akkor is menni fogunk, mert menni kell – mormolom tovább a mondandómat. Deoni monológ következik, most könnyekkel, fátyolos hangon, reszketve. Príma. – Azt pedig nem akarom elmondani ezután még egyszer, hogy neked az a dolgod, hogy az maradj, aki voltál, különben tényleg rossz hatással vagyok rád és ezért nem maradhatok veled. – Igen, Asame, vagyok annyira tökös, hogy lelépjek, ha a jelenlétem árt neked, erre mérget vehetsz. Fontosabb nekem az, hogy te élj, megtartsd a pozíciód és győzz, mint az, hogy boldog legyek. Talán már nem léphetek vissza az álomvilágomba, de a remény, hogy amikor készek vagyunk rá, újra együtt lehetünk, elég erős lenne, hogy kibírjam a valóságot, a hiányod, a félelmet és minden mást is. – Neked józanul kell gondolkodnod akkor is, ha éppen egy pisztoly szegeződik rám. Nem hagyhatod, hogy sebezhetővé válj miattam. Mondj le rólam, vagy csak hazudd meggyőzően, hogy nem érdekel, mi lesz velem, de ne engedd, hogy rajtam keresztül megfogjanak. Ezt akarom! – szólok rá heves indulatokkal a hangomban és ezzel elvágom a sírást is. Tele orral, felerősödve és elszántan folytatom. Most én emelem meg úgy a fejét, ahogy ő szokta nekem, mert látnia kell az arcom, amikor kimondom a szavaimat. – A feltételem nem változott, tőled csak hullazsákban vagy szabadon távozom, és nem fogom hagyni, hogy felhasználjanak ellened. Nem leszek eszköz, senkinek és semmire, főleg nem arra, amire ma használni akartak – jelentem ki állhatatosan. – Tudom, mit mondok, tudom, mit kérek és ennek tudatában cselekszem én is. Fei vadászni fog rám, ez nem vitás és nem azért, hogy megöljön, mert azzal csak vérszomjassá tesz téged, ezzel a saját vesztét okozza, hanem azért, hogy elkaphasson. Ha van egy kis esze, márpedig tudjuk, hogy annyi azért van neki, akkor ezt fogja tenni. Ott akar beléd rúgni, ahol neked a legjobban fáj, amivel legyengíthet, te pedig bármennyire is töröd magad, nem fogsz tudni mindig megvédeni, ahogy én bármilyen gyorsan futok is, nem fogok tudni mindig elmenekülni. Minden alkalommal egyre több tudással fog visszatérni, egyre gondosabban készíti elő a tervét, egyre furmányosabb dolgokat talál ki, ti pedig hiába készültök fel rá, mindig lesznek váratlan, kiszámíthatatlan fordulatok – szónokolok komolyan a szemeibe nézve. – A mi helyzetünkben már nincs olyan, hogy biztonság, maximum, ha elhúzunk az országból, azt viszont egyértelmű, hogy nem fogjuk tenni. Ha azt akarod, hogy nyugodtabb lehess engem illetően, taníts! – Érzem, hogy mikor erre kérem fel, fellobban bennem valami. Harci tűz? Nem tudom, csak azt, hogy még több erő van bennem általa. – Kevés dologtól félek, és azt is sokkal fontosabbnak tartom, hogy meg tudjam magam védeni, mint azt, hogy megfelelő tervet eszeljünk ki a védelmemre. Tudod, ha az éhezőnek halat fogsz, egy napra megoldod a gondját, de ha megtanítod horgászni, egy életre kisegíted a bajból – érvelek határozottan. – Azt már tudjuk, hogy képtelen vagyok normálisan reagálni bármire is, és minél több alkalommal kerülök kínos helyzetbe, annál dühösebb leszek. Utálok tehetetlen lenni! Utálom, hogy ha mozogni kezd alattunk a talaj, az egyetlen feladatom elbújni. Nem vagyok valami nyafogós kislány, akit állandóan el kell rejteni. Különben is! Így akarsz elrejteni? – És ahogy megkérdezem, megrántom mustársárga pólómat. Senkin sem volt ilyen szín, maximum az autókon, ezért szinte világítottam a tömegben. – Bocsi, de ahhoz egy átlagosabb, csendesebb, normálisabb, félősebb, józanabb, nyugodtabb és engedelmesebb srácot kell választanod! Megmondok neked még valamit őszintén. Nekem az tetszik Asahito és Yoru kapcsolatában a legjobban, hogy teljesen mindegy, melyikükkel állsz szemben, ugyanúgy félhetsz tőle, hogy végez veled. Látom Yoru szemében, hogy ugyanannyira veszélyes és kiszámíthatatlan, mint Asahito. Érzem azt, hogy miután összekaparta magát azután a verés után, olyan kiképzést kapott, amivel egy legközelebbi ilyen helyzetben méltó ellenfélnek bizonyul. Mert tök mindegy, hogy hívják az ellenséget, honnan jön és mit csinál, ha más vagy, mint az átlag, mindig lesz legalább egy.
- Nem jól – válaszolom őszintén. – Szükségem van egy csontkovácsra és arra is, hogy konzultáljak az orvosommal, mert ha el tudok aludni a gyógyszer mellett, az baj, márpedig ma sikerült – vallom be neki. Nem akarom rontani a helyzetet, de meg kellett mondanom, mert csak így tehetek azért, hogy legalább énmiattam ne kelljen aggódnia. Ha egy reggel nem tudna felébreszteni és a gyógyszer belém diktálása után sem kelnék fel azonnal, a szívroham kerülgetné, arról nem beszélve, hogy ha egyszeriben elaludnék, még inkább megijedne. El akarom ezt kerülni, úgyhogy vállalom az átállás nehézségeit. Mindenképp bekövetkezett volna ez a helyzet, időszerű volt új összetételre térni, csak halogatni akartam, ám ma megvilágosodott előttem, hogy nem tehetem. Túl nagy a kockázat, én nem emelhetem tovább a tétet a felelőtlenségemmel.
Lassan lépdelek Asame húzására, majd elhelyezkedem rajta. Még mindig aggódom, hogy esetleg megsérült, vagy a vállával gond lehet, ezért óvatos vagyok, de szelíden hozzábújok. Magyarázkodnom kellene. Akkor is, ha ezzel beismerem, hogy hibáztam. Talán tényleg megtettem, azért pedig igenis megérdemlem a lecseszést.
- Bepánikoltam, mikor Kazu fegyvert húzott – suttogom. – Ő nem testőr, hogy védjen… arra kellett volna használnia a stukkert, hogy magát mentse… az én testőreim meg sehol se voltak és mire odaértem volna a kocsihoz, már az se volt a helyén – árulom el sírós hangon. Nem akartam még nagyobb bajt csinálni, nekem megvoltak a terveim, valamennyi eshetőségre igyekeztem felkészülni, de arra egyáltalán nem számítottam, hogy Kazu belekeveredik. Neki ugyanúgy fedezékbe kellett volna mennie, mint nekem, nem adni a nagymenőt. Oké, hogy idősebb nálam és régebb óta él ebben a világban, tapasztaltabb, megjárta már a poklokat, hozzászokott dolgokhoz, de sosem fogok megbékélni azzal, amit ma tett. Nem haragszom rá, nem hibáztatom, de nem fogom hagyni, hogy azt higgye, meg kell védenie. Az ő feladata az, hogy ne kerüljön olyan helyzetbe, mint én. Ahogy meg is mondtam neki, ha beleártja magát, Nishidát is magával rántja, akkor pedig még több minden kerül veszélybe. Ezt nem engedhetem!
Amit mond, megráz. Úgy halad végig rajtam, mint a semmiből az ember nyakába szakadó vödörnyi jeges víz. Belekapaszkodom Asaméba és érzem, hogy az önmegtartóztatásom eddig tartott, az akaraterőm elfogyott, így könnyek kezdenek peregni az arcomon. Sokkal közelebb voltam a halálhoz, mint gondoltam, noha most tanulok még csak igazán élni. Ez kiborít teljesen.
- Én tudtam, hogy valamit elhallgatsz… - sírom hajába a szavakat. - Annyira éreztem… Kazu is megdobott egy sms-sel, hogy rohadt rossz érzése van, szeretné, ha nem mennénk, de tudtam, hogy fejen is pöröghetek, akkor is menni fogunk, mert menni kell – mormolom tovább a mondandómat. Deoni monológ következik, most könnyekkel, fátyolos hangon, reszketve. Príma. – Azt pedig nem akarom elmondani ezután még egyszer, hogy neked az a dolgod, hogy az maradj, aki voltál, különben tényleg rossz hatással vagyok rád és ezért nem maradhatok veled. – Igen, Asame, vagyok annyira tökös, hogy lelépjek, ha a jelenlétem árt neked, erre mérget vehetsz. Fontosabb nekem az, hogy te élj, megtartsd a pozíciód és győzz, mint az, hogy boldog legyek. Talán már nem léphetek vissza az álomvilágomba, de a remény, hogy amikor készek vagyunk rá, újra együtt lehetünk, elég erős lenne, hogy kibírjam a valóságot, a hiányod, a félelmet és minden mást is. – Neked józanul kell gondolkodnod akkor is, ha éppen egy pisztoly szegeződik rám. Nem hagyhatod, hogy sebezhetővé válj miattam. Mondj le rólam, vagy csak hazudd meggyőzően, hogy nem érdekel, mi lesz velem, de ne engedd, hogy rajtam keresztül megfogjanak. Ezt akarom! – szólok rá heves indulatokkal a hangomban és ezzel elvágom a sírást is. Tele orral, felerősödve és elszántan folytatom. Most én emelem meg úgy a fejét, ahogy ő szokta nekem, mert látnia kell az arcom, amikor kimondom a szavaimat. – A feltételem nem változott, tőled csak hullazsákban vagy szabadon távozom, és nem fogom hagyni, hogy felhasználjanak ellened. Nem leszek eszköz, senkinek és semmire, főleg nem arra, amire ma használni akartak – jelentem ki állhatatosan. – Tudom, mit mondok, tudom, mit kérek és ennek tudatában cselekszem én is. Fei vadászni fog rám, ez nem vitás és nem azért, hogy megöljön, mert azzal csak vérszomjassá tesz téged, ezzel a saját vesztét okozza, hanem azért, hogy elkaphasson. Ha van egy kis esze, márpedig tudjuk, hogy annyi azért van neki, akkor ezt fogja tenni. Ott akar beléd rúgni, ahol neked a legjobban fáj, amivel legyengíthet, te pedig bármennyire is töröd magad, nem fogsz tudni mindig megvédeni, ahogy én bármilyen gyorsan futok is, nem fogok tudni mindig elmenekülni. Minden alkalommal egyre több tudással fog visszatérni, egyre gondosabban készíti elő a tervét, egyre furmányosabb dolgokat talál ki, ti pedig hiába készültök fel rá, mindig lesznek váratlan, kiszámíthatatlan fordulatok – szónokolok komolyan a szemeibe nézve. – A mi helyzetünkben már nincs olyan, hogy biztonság, maximum, ha elhúzunk az országból, azt viszont egyértelmű, hogy nem fogjuk tenni. Ha azt akarod, hogy nyugodtabb lehess engem illetően, taníts! – Érzem, hogy mikor erre kérem fel, fellobban bennem valami. Harci tűz? Nem tudom, csak azt, hogy még több erő van bennem általa. – Kevés dologtól félek, és azt is sokkal fontosabbnak tartom, hogy meg tudjam magam védeni, mint azt, hogy megfelelő tervet eszeljünk ki a védelmemre. Tudod, ha az éhezőnek halat fogsz, egy napra megoldod a gondját, de ha megtanítod horgászni, egy életre kisegíted a bajból – érvelek határozottan. – Azt már tudjuk, hogy képtelen vagyok normálisan reagálni bármire is, és minél több alkalommal kerülök kínos helyzetbe, annál dühösebb leszek. Utálok tehetetlen lenni! Utálom, hogy ha mozogni kezd alattunk a talaj, az egyetlen feladatom elbújni. Nem vagyok valami nyafogós kislány, akit állandóan el kell rejteni. Különben is! Így akarsz elrejteni? – És ahogy megkérdezem, megrántom mustársárga pólómat. Senkin sem volt ilyen szín, maximum az autókon, ezért szinte világítottam a tömegben. – Bocsi, de ahhoz egy átlagosabb, csendesebb, normálisabb, félősebb, józanabb, nyugodtabb és engedelmesebb srácot kell választanod! Megmondok neked még valamit őszintén. Nekem az tetszik Asahito és Yoru kapcsolatában a legjobban, hogy teljesen mindegy, melyikükkel állsz szemben, ugyanúgy félhetsz tőle, hogy végez veled. Látom Yoru szemében, hogy ugyanannyira veszélyes és kiszámíthatatlan, mint Asahito. Érzem azt, hogy miután összekaparta magát azután a verés után, olyan kiképzést kapott, amivel egy legközelebbi ilyen helyzetben méltó ellenfélnek bizonyul. Mert tök mindegy, hogy hívják az ellenséget, honnan jön és mit csinál, ha más vagy, mint az átlag, mindig lesz legalább egy.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése