17.

Asame

Végre elérkeztünk a kívánságlistához is, valahol már vártam, mikor nyújtja be az igényeit az úr. Ryuuichi persze egyből rendre utasítaná a kölyköt, ha hagynám. Kismillió dolgot sorol fel, aminek a felét sem fogja megkapni, tudom jól. Még mindig összetéveszti ezt a helyet Disney-landdel. Meg majd rögtön kocsit és nyaralót is veszek neki a tengerparton. Előbb kell ahhoz felkelned, csibém. A feltételeket még mindig én szabom, bármennyire is úgy érzed, nyeregben vagy. Nagyon tévedsz. Pontosan azt teszed, amit várok tőled. Akarva-akaratlanul is azokkal rukkolsz elő, amivel szeretném, ha előállnál. Vártam a kívánságlistát, vártam a szabadság utáni vágyad ezen formájának kinyilvánítását. Ha késve is egy kicsit, de végül csak megkaptam. Van egy aprócska kis gond azonban, csibe. Most én intek be neked úgy, ahogy te nekem ott az étteremnél. Remélem, végre felébredsz, hogy hideg csempéhez ér a segged. Kiül az arcára csalódottsága, mikor közlöm vele, hogy mától Ryuuichi gondjaira bízom.

- Ryuu, ha sokat pattogna, csak üsd le – beszélek testőrömhöz, úgy téve, mintha meg sem hallanám szavait. Mától ezt játsszuk. Én pont leszarom őnagyságát, ő meg fortyoghat csendben vagy épp nem csendben, ha szeretne. - Világosítsd fel néhány dologról majd... - Már előre sajnálom Ryuut, mert az ő idegei bizony előbb bemondják az unalmast, mint az enyémek. Elgondolkodom. Mikor is hoztak ki utoljára a sodromból úgy, hogy elvesztve a fejem dühösen üvöltözzek bárkivel? Talán négy, öt éve, mikor rajtakaptam Naotot, hogy épp az egyik árunak szánt fiúcskát keféli a mosdóban. Megfizetett érte.

- Asame! - érkezik meg végül Akihito is. Lassan már egy rögtönzött összejövetelt is tarthatnánk. Akihito régi barát. Az apja apám mestere volt, s miután az öreg meghalt, Akihito vette át a dojo irányítását. Aki alig három évvel idősebb nálam, gyerekkorom óta együtt edzettem vele és ez azóta sem változott. - Nocsak, új játszótársad van? - kérdezi vigyorogva és odalépve a kölyökhöz megragadja állát és belebámul az arcába. Mindig kirázott a hideg is attól, milyen közvetlen az emberekkel és mennyire nem fél nyitni senki felé. Valahol mindig hülyének tartottam emiatt. - Látom, megint te kaptad a mészáros szerepét – int fejével kötéseim felé.

- Tudod, hogy van ez. Szeretem teljesíteni, amit megígérek. Nishida és Hitsuji mindenáron Cheng fejét akarták, ezüst tálcán... Sajnos tálcát nem találtam, de a fejét így is elvittem nekik.

- Cheng remek kardforgató hírében állt. Tudtad, hogy annak idején megnyert több bajnokságot is? - kérdezi mintegy bájcsevegve.

- Örülök, hogy időben tájékoztatsz erről – nézek rá ridegen. Őt se hatotta meg soha ez, hiszen gyerekkorom óta ismer. Nem fél, és nincs is miért, amíg el nem árul engem.

- Nem kértél önéletrajzot, emlékszel? - Rendben, tényleg nem szoktam kérni ilyet senkiről. - Apropó, te fiú – fordul megint Deonhoz. - Remélem, ez a fafej jól bánik veled, ellenkező esetben szétrúgom a hátsóját – vigyorogja. Imádja szívni a véremet, de most túl messzire ment.

- Te is tudod, hogy mindegyiket tejben-vajban fürdetem és a tenyeremen hordozom – mondom némi éllel a hangomban. - Ryuu! Vidd innen a kölyköt! – utasítom testőröm, aki aprót bólintva tessékeli kifelé a fiút és ránk zárja a dojo ajtaját. Edzeni hívtam ide, nem teadélutánra.