172.

Asame

Aprót bólintok az ajánlatán és én is felállok. Nem vagyok benne biztos, hogy sikerül elaludni, de legyen. Amúgy sincs kedvem itt ülni és agyalni dolgokon most. Megindulok Deon után, s míg ő a szobájába megy, addig én is elballagok sajátomba. Gőzöm sincs, mit akarok igazából. Ledobom kabátomat a székre, majd leveszem pisztolytáskámat és az ágyra hajítom. Megszabadulok a garbótól is, s egy darabig bámulva a rászáradt vértől mocskos anyagot egy apró sóhaj szakad fel tüdőmből, majd egyszerűen a kukába hajítom azt. Megszabadulok minden ruhadarabtól, ami még rajtam van és a derekamra csavart törülközővel lépek be fürdőszobámba, hogy lezuhanyozzak. Nem tart sokáig a dolog, mert egyszerűen most nincs kedvem gondolkodni, a hosszas ázásnak ugyanis az lenne a vége, tudom jól.


Miután végzek, felveszem a szekrényből előhalászott tiszta alsót és befejezem az esti rutint. Elmászom az ágyamhoz, s az odadobott pisztolytáskából kivéve a Magnumot az éjjeliszekrényre rakom azt, telefonom mellé. A legrohadtabb dolog az, hogy hiába próbálom kikapcsolni agyam, egyszerűen nem megy, képtelen vagyok most rá. Miérteket keresek szüntelen, mert Naoto halála most teljesen értelmetlen volt. Ebben biztos vagyok. Befekszem az ágyba és várom, hogy Deon megérkezzen. Egyáltalán nem érzem magam fáradtnak, sem álmosnak, még erősen dolgozik bennem a düh és az adrenalin is. Ma éjjel valószínűleg annyit sem alszom, mint eddig.


Miután Deon végre előkerül és elfészkeli magát mellettem, magamhoz ölelem őt, ahogy mindig is és lehunyom szemem. Tudom, hogy ezzel valahol megint kizárom őt mindenből, de most képtelen lennék tovább beszélgetni. Ismét a parkolóban történtek jutnak eszembe, a néma csendben eldördülő lövés, mely megsebesítette Feit, s amitől elkezdődött ez az egész rémálom. Mikor Deon elalszik mellettem, kinyitom szememet és sokáig csak figyelem őt. Szépen belesétáltunk egymás csapdájába és egyikünk sem akar kikeveredni belőle. Én legalábbis semmiképpen sem. Óvatosan nyúlok ki telefonomért és az órára pillantok alig múlt fél kettő. Óvatosan mászom ki a kölyök mellől, nem felébresztve őt, s az ablakhoz lépve rágyújtok, miközben testőrömet hívom. Ő sem alszik, lázasan próbál rájönni, ki volt ott, mikor eldördült a lövés. Szólok neki, hogy tíz perc múlva találkozunk a dolgozószobámba, majd kinyomom a telefont. Fekete nadrágot és garbót veszek, felveszem magamra a pisztolytáskát is és belecsúsztatom a Magnumot.


Ryuu sem fest túl jól. Nyúzott és fáradt, de éppen annyira szeretné tudni, ki lőtt, mint én. Ketten próbáljuk felidézni az eseményeket, de egyszerűen nem tudjuk, ki volt ott. Végül döntök. Lemegyünk az autóhoz és elhajtunk vissza a parkolóházba. Bár ketten kevesek vagyunk, de igyekszünk minél jobban újra és újra lemodellezni a lezajlott jeleneteket. Most Ryuu játssza Feit. A BMW-t nagyjából ott parkoljuk le, ahol este. Hosszú percekig állunk egymással szemben, miközben igyekszem végiggondolni, ki hol helyezkedett el akkor. Nem jutunk előrébb egy kicsit sem. Egy óra múlva végül feladom megint és visszaszállva a BMW-be hazamegyünk. Az óra hajnali négyet mutat. Kávét kéretek magunknak. Korán van még ahhoz, hogy elintézzem Deonnak a csontkovácsot és az orvost, pedig szeretném minél előbb megejteni.


Ryuuval beszélgetünk, arról, hogy miként tudjuk megoldani a Fei problémát, valamint tájékoztatom arról is, hogy ma a városba megyünk. Ágál a dolog ellen, de végül elfogadja a döntésemet. Nem, nem fogok úgy tenni, mintha rettegnék attól a kínai kutyától.


Kilenc óra magasságában végül megejtem azt a két telefont és megbeszélem a csontkováccsal és Deon orvosával, hogy a mai nap folyamán bemegyünk hozzájuk, majd ismét rágyújtva hátradőlök irodai székemben és lehunyva szemem igyekszem pihenni egy keveset még, mielőtt Deon felkelne.