Csak utóbb, mikor már a szobámban pattintom le a csuklóimról a tüskés díszeket, jut el az agyamig, mit mondtam Asaménak, aki erre az apró szójátékra vagy nem figyelt fel, vagy nem akart szekálni vele. Ha egy ennyire félreérthető dolgot nem ért félre, és nem is akarja az orrom alá dörgölni, akkor az azt jelenti, hogy nagyon is rosszul van lelkileg. Ez bánt. Tudom, hogy most bármit tennék, sem lenne jobb, hiszen a gyászt nem lehet elfeledtetni, kitörölni, maximum félre tolni, de ott lesz, míg az ember ki nem éli. Erre rájőve nehéz szívvel dobálom az asztalra a szegecses cuccokat, fájdalmas képpel küzdök meg a ruháim levételével, s mire a zuhany alá állok, már teljes a bűntudat és a tehetetlenség miatt érzett nyomor bennem. Annyira szeretnék tudni ennél sokkal többet tenni Asaméért! Naotot nem válthatom fel, sokévnyi munkakapcsolatot nem feledtethetek el és azt sem, hogy szerették egymást Asaméval. Nem egyformán, ám az, ahogy kiborult, mindent elárul. Fontos volt számára a véreb, s én nem fogom tudni megakadályozni abban, hogy bosszút álljon érte. Pedig úgy érzem, kellene.
Míg néha kicsit ügyetlenül mosdatom a testem, hálát adok Naotonak a hűségéért, a szeretetéért és a bátorságáért, mert ezek által feláldozta az életét, hogy Asaménak ne essen baja. Őszintén megmondva nem kedveltem Naotot, noha nem is ismertem igazán, ám ezzel a tettével kivívta magának a tiszteletemet. Ha ő nem lett volna, … Ebbe bele sem akarok mélyen gondolni. Biztos vagyok benne, hogy Ryuuichi nem hagyta volna, hogy meggondolatlanságot csináljak, de akartam volna és huszonnégy órás őrizetre lett volna szükségem nagyon hosszú ideig, hogy túléljem Asame elvesztését. Na jó, hagyjuk ezt! Ő él és szüksége van rám.
Nem sikerül magam mindenhol megtörölni, s anya sms-ére sincs kedvem válaszolni, úgyhogy Kapcsot és a gyógyszeremet magamhoz véve, fázósan sietek át egy szál alsónadrágban Asaméhoz. Gyorsan bújok be mellé, s ő szinte azonnal magához ölel, ám se szó, se beszéd lehunyja a szemét és fel se nyitja. Vagy nagyon fáradt volt már és bealudt, vagy most nem igényli a társaságom. Hát... akkor nem. Kicsit még jobban odakucorgom hozzá, nézem a takaró alól kilógó testét, mígnem lecsukódnak a szemeim és ködös alvás nem telepszik rám. Nem sikerül mélyre merülni és pihenni, valami éberségben tart, talán a tudat, hogy az éjjeliszekrényen egy pisztoly nyugszik. Nyugszik?! Egy nagy szart! Figyel, várja, hogy használják! Ez... idegesít legbelül. Akartam szólni Asaménak, hogy legalább a fiókba süllyessze be, de egyrészt túl gyorsan elvágta a lehetőségét annak, hogy megmondjam az őszinte véleményem a dolgot illetően, másrészt visszhangot ver a fejemen, amit mondott: „Még mindig nem bízol bennem eléggé.”. Hallom a hangsúlyát is és mardos a kijelentés. Kizárja azt, hogy bízom benne az, hogy félek? Bízni valakiben azt jelenti, hogy nem félsz mellette tovább? Mert akkor igaza van és lehet, hogy sosem fog megváltozni ez bennem. Viszont ha nincs igaza, mert a kettő nem zárja ki egymást, akkor meg oda kéne dörgölnöm Asaménak, mert bosszant, hogy ezt mondta. És van egy harmadik ok is, ami folyton visszaébreszt: kurvára fáj a vállam. Nem tudok úgy feküdni, hogy elmúljon. Ha ráborulok Asaméra, hülyén érzem magam és a lapockámnál nyilall, ha oldalt fekszem, a porc akar széthasadni, ha pedig a hátamon, akkor megvadulok, úgy fáj a kulcscsontom. Innentől kezdve érzem, hogy Asame mocorog mellettem, majd valamennyivel később kimászik mellőlem. Hamarosan láng sercen az öngyújtóján és kellemes dohányfüst kezd terjengeni a szobában, én pedig meg sem merek mozdulni, nehogy megsejtse, hogy nem alszom már. Halkan telefonál, a szavakból úgy sejtem, Ryuuichit hívta, aki úgyszintén nyugtalan lehet a beszélgetés menetét hallgatva, így amint Asame elhagyja a szobát, én is kikelek az ágyából. Fogom a vállam, s könyököm hajlatában nyugtatom bal karom, majd bátorságot veszek, előkotrok egy pólót Asaméi közül, aztán kilopózom.
A dolgozószoba ajtajánál kuporogva, a fülem rászorítva kiveszek pár szót, amiből kitalálhatom, mi vonzotta őket ide. Nem sokáig hallgatózom, hiszen a beszélgetésük nem tartozik rám, inkább szomorúan visszakevergek oda, ahol hagyott, ám a BMW motorjának kellemes hangja az ablakhoz ránt. Elmennek, én pedig begyulladok, hogy itt hagytak. Fel-alá járkálok a szobában, rágódom, nyúzom a saját idegzetemet, rémképeket látok magam előtt és nem tudom, mit lenne most jó csinálni. Inkább írok egy sms-t Kazunak. Mégse! Azok után szóba se állok vele, amit Asame mondott róla...! Átverve érzem magam.
Végül visszafekszem az ágyba és bőgni kezdek az idegességtől. Nem csak amiatt bukok ki, hogy egyedül hagytak a házban, holott korábban Asame azt mondta, nem érzi, hogy biztonságban lennék, hanem végre feltörhet belőlem az egész felgyűjtött feszültség. Ezután, s a BMW-t hallgatva már el tudok aludni, méghozzá úgy, hogy tényleg alszom, nem csak álomittasan fekszem, mint aki kapott egy nagy pofont.
* * *
Tíz előtt ébredek, begyógyszerezem magam, alig várom, hogy túljussak a delíriumon, ami most rémségek sorát tárja elém és kínoz az éles látás, minden fénycsillám, csapkod hullámain az érzelmi tenger, kiráz a hideg, elönt a forróság, … Ezután hihhhetetlenül jólesik a cigi, majd átcsattogok Asame pólójában a szobámba, mert azt éjszaka magamon felejtettem. Kicsit röhögök, mert nem tudom, mi a cikibb, ez, vagy alsónadrágban flangálni, de most már mindegy. Magamra küzdök egy pólót, egy szövetnadrágot, most nem nagy gonddal választom meg, mit. Egyébként világosbarna a nadrág és fekete a póló. Ezután a konyhába megyek, ahol kérek egy kávét, majd kutakodni kezdek. Ayako rám szól, mert nem tetszik neki, amit csinálok, de gyorsan bedurran az agyam, úgyhogy az első korty kávét magamhoz véve kiutasítom a konyhából. Palacsintát fogok sütni, ebben engem ugyan nem állít meg a halál se!
Egy hatalmas tálba beleborítok egy nagy adag lisztet, majd rászórok két marék cukrot, két csipet sót, egy tasak vaníliás cukrot, fakanállal összekeverem, utána rátörök két tojást, öntök a tálba tejet és ásványvizet, s kavarni kezdem. Kivételesen most nem keményebbre csinálom a tésztát és kicsapkodom belőle a csomókat, hanem az erre a célra készített keverővel állok neki lágy masszát keverni. Közben kóstolgatom, mert ha nem elég édes, akkor nem lesz olyan, mint amilyenre akarom. Szórok bele még fél marék cukrot, mire a házinéni a fejét fogva otthagy, mert nem bírja nézni a ténykedésem. Szerinte odaragasztom a serpenyőbe a ragacsomat, aztán majd neki kell kivakarnia, vagy dobhatja az egészet a kukába. Azzal is fenyeget, hogy megitatja velem a kutyulmányom, én meg csak röhögök az orrom alatt rajta és pedzegetem magamban, hogy fogadásba bocsátkozom vele. Csak még egy perc... na jó, még egy percet kap, hogy lehiggadjon... Áh, túl könnyű győzelem lenne!
Míg néha kicsit ügyetlenül mosdatom a testem, hálát adok Naotonak a hűségéért, a szeretetéért és a bátorságáért, mert ezek által feláldozta az életét, hogy Asaménak ne essen baja. Őszintén megmondva nem kedveltem Naotot, noha nem is ismertem igazán, ám ezzel a tettével kivívta magának a tiszteletemet. Ha ő nem lett volna, … Ebbe bele sem akarok mélyen gondolni. Biztos vagyok benne, hogy Ryuuichi nem hagyta volna, hogy meggondolatlanságot csináljak, de akartam volna és huszonnégy órás őrizetre lett volna szükségem nagyon hosszú ideig, hogy túléljem Asame elvesztését. Na jó, hagyjuk ezt! Ő él és szüksége van rám.
Nem sikerül magam mindenhol megtörölni, s anya sms-ére sincs kedvem válaszolni, úgyhogy Kapcsot és a gyógyszeremet magamhoz véve, fázósan sietek át egy szál alsónadrágban Asaméhoz. Gyorsan bújok be mellé, s ő szinte azonnal magához ölel, ám se szó, se beszéd lehunyja a szemét és fel se nyitja. Vagy nagyon fáradt volt már és bealudt, vagy most nem igényli a társaságom. Hát... akkor nem. Kicsit még jobban odakucorgom hozzá, nézem a takaró alól kilógó testét, mígnem lecsukódnak a szemeim és ködös alvás nem telepszik rám. Nem sikerül mélyre merülni és pihenni, valami éberségben tart, talán a tudat, hogy az éjjeliszekrényen egy pisztoly nyugszik. Nyugszik?! Egy nagy szart! Figyel, várja, hogy használják! Ez... idegesít legbelül. Akartam szólni Asaménak, hogy legalább a fiókba süllyessze be, de egyrészt túl gyorsan elvágta a lehetőségét annak, hogy megmondjam az őszinte véleményem a dolgot illetően, másrészt visszhangot ver a fejemen, amit mondott: „Még mindig nem bízol bennem eléggé.”. Hallom a hangsúlyát is és mardos a kijelentés. Kizárja azt, hogy bízom benne az, hogy félek? Bízni valakiben azt jelenti, hogy nem félsz mellette tovább? Mert akkor igaza van és lehet, hogy sosem fog megváltozni ez bennem. Viszont ha nincs igaza, mert a kettő nem zárja ki egymást, akkor meg oda kéne dörgölnöm Asaménak, mert bosszant, hogy ezt mondta. És van egy harmadik ok is, ami folyton visszaébreszt: kurvára fáj a vállam. Nem tudok úgy feküdni, hogy elmúljon. Ha ráborulok Asaméra, hülyén érzem magam és a lapockámnál nyilall, ha oldalt fekszem, a porc akar széthasadni, ha pedig a hátamon, akkor megvadulok, úgy fáj a kulcscsontom. Innentől kezdve érzem, hogy Asame mocorog mellettem, majd valamennyivel később kimászik mellőlem. Hamarosan láng sercen az öngyújtóján és kellemes dohányfüst kezd terjengeni a szobában, én pedig meg sem merek mozdulni, nehogy megsejtse, hogy nem alszom már. Halkan telefonál, a szavakból úgy sejtem, Ryuuichit hívta, aki úgyszintén nyugtalan lehet a beszélgetés menetét hallgatva, így amint Asame elhagyja a szobát, én is kikelek az ágyából. Fogom a vállam, s könyököm hajlatában nyugtatom bal karom, majd bátorságot veszek, előkotrok egy pólót Asaméi közül, aztán kilopózom.
A dolgozószoba ajtajánál kuporogva, a fülem rászorítva kiveszek pár szót, amiből kitalálhatom, mi vonzotta őket ide. Nem sokáig hallgatózom, hiszen a beszélgetésük nem tartozik rám, inkább szomorúan visszakevergek oda, ahol hagyott, ám a BMW motorjának kellemes hangja az ablakhoz ránt. Elmennek, én pedig begyulladok, hogy itt hagytak. Fel-alá járkálok a szobában, rágódom, nyúzom a saját idegzetemet, rémképeket látok magam előtt és nem tudom, mit lenne most jó csinálni. Inkább írok egy sms-t Kazunak. Mégse! Azok után szóba se állok vele, amit Asame mondott róla...! Átverve érzem magam.
Végül visszafekszem az ágyba és bőgni kezdek az idegességtől. Nem csak amiatt bukok ki, hogy egyedül hagytak a házban, holott korábban Asame azt mondta, nem érzi, hogy biztonságban lennék, hanem végre feltörhet belőlem az egész felgyűjtött feszültség. Ezután, s a BMW-t hallgatva már el tudok aludni, méghozzá úgy, hogy tényleg alszom, nem csak álomittasan fekszem, mint aki kapott egy nagy pofont.
* * *
Tíz előtt ébredek, begyógyszerezem magam, alig várom, hogy túljussak a delíriumon, ami most rémségek sorát tárja elém és kínoz az éles látás, minden fénycsillám, csapkod hullámain az érzelmi tenger, kiráz a hideg, elönt a forróság, … Ezután hihhhetetlenül jólesik a cigi, majd átcsattogok Asame pólójában a szobámba, mert azt éjszaka magamon felejtettem. Kicsit röhögök, mert nem tudom, mi a cikibb, ez, vagy alsónadrágban flangálni, de most már mindegy. Magamra küzdök egy pólót, egy szövetnadrágot, most nem nagy gonddal választom meg, mit. Egyébként világosbarna a nadrág és fekete a póló. Ezután a konyhába megyek, ahol kérek egy kávét, majd kutakodni kezdek. Ayako rám szól, mert nem tetszik neki, amit csinálok, de gyorsan bedurran az agyam, úgyhogy az első korty kávét magamhoz véve kiutasítom a konyhából. Palacsintát fogok sütni, ebben engem ugyan nem állít meg a halál se!
Egy hatalmas tálba beleborítok egy nagy adag lisztet, majd rászórok két marék cukrot, két csipet sót, egy tasak vaníliás cukrot, fakanállal összekeverem, utána rátörök két tojást, öntök a tálba tejet és ásványvizet, s kavarni kezdem. Kivételesen most nem keményebbre csinálom a tésztát és kicsapkodom belőle a csomókat, hanem az erre a célra készített keverővel állok neki lágy masszát keverni. Közben kóstolgatom, mert ha nem elég édes, akkor nem lesz olyan, mint amilyenre akarom. Szórok bele még fél marék cukrot, mire a házinéni a fejét fogva otthagy, mert nem bírja nézni a ténykedésem. Szerinte odaragasztom a serpenyőbe a ragacsomat, aztán majd neki kell kivakarnia, vagy dobhatja az egészet a kukába. Azzal is fenyeget, hogy megitatja velem a kutyulmányom, én meg csak röhögök az orrom alatt rajta és pedzegetem magamban, hogy fogadásba bocsátkozom vele. Csak még egy perc... na jó, még egy percet kap, hogy lehiggadjon... Áh, túl könnyű győzelem lenne!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése