Még jó, hogy eltettem a telefonomat, így nem kell mindenhol keresnie Asaménak, elég, ha felhív. Igenám, csak csuklóig maszatosan ez nem olyan egyszerű mutatvány. Ayako már egyre kevesebbet szólt be az elmúlt tíz percben, mert mindig olyan gyilkos pillantást küldtem felé, ami azt ígérte, felcsíkozom és belesütöm a palacsintába, ha nem fogja be. Élveztem szekálni, ám ennek, úgy fest, vége. Körülményesen előhúzom a zsebemből a telefonomat, majd megmondom a ház urának, merre talál, aztán gyorsan fordítok a serpenyőkben sülő palacsintákon, méghozzá reptetve azokat. Az első fordításnál imádtam, mikor Ayako ledöbbent. Kipirult és villogtak a szemei, s hitetlenkedve leste minden mozdulatomat. Be is szóltam neki, hogy ehhez nagyon értek, szóval ha le akar főzni, azt másban próbálja. Gondolom, nem kell megmagyaráznom, hogy azóta egy kicsit... nagyon paprikás.
Vigyorgok Asaméra, mikor beköp neki a házinéni, s alig bírom ki röhögés nélkül, mert mint mondtam neki, ezt a csatát én nyerem. Tudtam, hogy ha akarok valamit, megkapom, főleg, ha ennyire egyszerű és kicsi dolog. Miért ne engedett volna palacsintát sütni, mikor ez pikpak megvan és finom is? Ja, hogy ezt ő nem tudja? Hamarosan megízlelheti a világ legfinomabb palacsintáját, csak győzze kivárni, míg elkészülök az utolsóval is. Még úgy... fél óra.
Annak már kevésbé örülök, hogy reggeli után rögtön kihívások várnak rám, rögtön három. Kiráz a hideg, így mikor megfordítom a két félig megsült tésztát, a tányérra halmozottat összefogva az egészet megfordítom és elveszem az alsót, hogy kétszer fél kézzel meghajtva a számhoz emeljem és falni kezdjek. Amúgy is már korgott a gyomrom az éhségtől. Míg rágom a falatot, van időm újragondolni, mit mondjak. Szívesen Asame szemére vetném, hogy itthagyott, de nem akarom. Megvan rá az oka, nekem pedig nincs jogom sem számon kérni, sem lebaszni, sem visszafogni. Felnőtt ember, azt csinál, amit akar, ráadásul valami olyasmit él át, amiről nekem halvány lila sejtelmem sem lehet. Fogalmam sincs, milyen elveszíteni valakit, aki éveken keresztül ott volt mellettem. Tudtam, hogy fájdalmas és lehet, hogy ijesztő is, ezért mindenképp szerettem volna megúszni, hogy konfliktusba kerüljek vele és miattam rossz véget érjen a történet, de nem gondoltam, hogy ilyen hamar és hirtelen történik valami végérvényes. Mert ez a legrosszabb a halálban, hogy végérvényes.
- Nem jut eszembe semmi, ami most így hirtelen kéne – kezdem -, de még gondolkodni fogok – teszem hozzá, majd számba nyomom a palacsinta maradékát és sietve kilötyögtetem a megsültet a serpenyőből, mielőtt odaég. Az égett palacsinta nem finom és nem jó szagú, no meg Ayakonak sem adhatok fegyvert a kezébe. Igenis tanulja meg a vén csont, hogy nem minden a külső és a nagy pofa, meg az elkényeztetettség.
Egyetlen gond van csak a palacsintasütéssel, amire nem gondoltam az első serpenyőbe tétele előtt: kétkezes munka. Addig ellavíroztam fél kézzel, de ehhez már muszáj volt mindkettőt használnom. Szerencsére elég gyorsan körbeforgatom a folyós anyagot a teflonon, nem terhelem le a vállam, főleg, hogy csuklóból dolgozom, de így fél óra és a tegnapi után már nem annyira vidám a dolog. Mindegy, megcsinálom, aztán majd a csontkovács rendbe rak. Úúú, erre gondolni is rossz! Lelki füleim felidézik a roppanások hangját, s én megrázkódom. Másokét is szörnyű hallgatni, de mikor tudod, hogy téged tördelnek helyre...
Végighallgatom Asamét, elvigyorodom a kérdésén, fordítok a sülő tésztán, majd egy újabb elkészültet veszek magamhoz, ketté tépem és a felét két laza mozdulattal összehajtva felé nyújtom, míg a másik felét hanyagul bekapom a válaszolás előtt. Húzom egy kicsit. Büszkén és könnyedén. Tudom, hogy nem kaptam el a hangulatot hozzá, de hátha változtathatok ezen az életunt komorságon az arcán. Szeretnék. És sok mindent megtennék érte.
- Ha csinálsz nekem is egy kávét, nem kell fél óra és letudtam a reggelit is, szóval majdnem menetkész leszek – válaszolok, azzal visszaugrom a serpenyőkhöz, mert elkészül a két következő és azokat sem szeretném odakozmálni.
Vigyorgok Asaméra, mikor beköp neki a házinéni, s alig bírom ki röhögés nélkül, mert mint mondtam neki, ezt a csatát én nyerem. Tudtam, hogy ha akarok valamit, megkapom, főleg, ha ennyire egyszerű és kicsi dolog. Miért ne engedett volna palacsintát sütni, mikor ez pikpak megvan és finom is? Ja, hogy ezt ő nem tudja? Hamarosan megízlelheti a világ legfinomabb palacsintáját, csak győzze kivárni, míg elkészülök az utolsóval is. Még úgy... fél óra.
Annak már kevésbé örülök, hogy reggeli után rögtön kihívások várnak rám, rögtön három. Kiráz a hideg, így mikor megfordítom a két félig megsült tésztát, a tányérra halmozottat összefogva az egészet megfordítom és elveszem az alsót, hogy kétszer fél kézzel meghajtva a számhoz emeljem és falni kezdjek. Amúgy is már korgott a gyomrom az éhségtől. Míg rágom a falatot, van időm újragondolni, mit mondjak. Szívesen Asame szemére vetném, hogy itthagyott, de nem akarom. Megvan rá az oka, nekem pedig nincs jogom sem számon kérni, sem lebaszni, sem visszafogni. Felnőtt ember, azt csinál, amit akar, ráadásul valami olyasmit él át, amiről nekem halvány lila sejtelmem sem lehet. Fogalmam sincs, milyen elveszíteni valakit, aki éveken keresztül ott volt mellettem. Tudtam, hogy fájdalmas és lehet, hogy ijesztő is, ezért mindenképp szerettem volna megúszni, hogy konfliktusba kerüljek vele és miattam rossz véget érjen a történet, de nem gondoltam, hogy ilyen hamar és hirtelen történik valami végérvényes. Mert ez a legrosszabb a halálban, hogy végérvényes.
- Nem jut eszembe semmi, ami most így hirtelen kéne – kezdem -, de még gondolkodni fogok – teszem hozzá, majd számba nyomom a palacsinta maradékát és sietve kilötyögtetem a megsültet a serpenyőből, mielőtt odaég. Az égett palacsinta nem finom és nem jó szagú, no meg Ayakonak sem adhatok fegyvert a kezébe. Igenis tanulja meg a vén csont, hogy nem minden a külső és a nagy pofa, meg az elkényeztetettség.
Egyetlen gond van csak a palacsintasütéssel, amire nem gondoltam az első serpenyőbe tétele előtt: kétkezes munka. Addig ellavíroztam fél kézzel, de ehhez már muszáj volt mindkettőt használnom. Szerencsére elég gyorsan körbeforgatom a folyós anyagot a teflonon, nem terhelem le a vállam, főleg, hogy csuklóból dolgozom, de így fél óra és a tegnapi után már nem annyira vidám a dolog. Mindegy, megcsinálom, aztán majd a csontkovács rendbe rak. Úúú, erre gondolni is rossz! Lelki füleim felidézik a roppanások hangját, s én megrázkódom. Másokét is szörnyű hallgatni, de mikor tudod, hogy téged tördelnek helyre...
Végighallgatom Asamét, elvigyorodom a kérdésén, fordítok a sülő tésztán, majd egy újabb elkészültet veszek magamhoz, ketté tépem és a felét két laza mozdulattal összehajtva felé nyújtom, míg a másik felét hanyagul bekapom a válaszolás előtt. Húzom egy kicsit. Büszkén és könnyedén. Tudom, hogy nem kaptam el a hangulatot hozzá, de hátha változtathatok ezen az életunt komorságon az arcán. Szeretnék. És sok mindent megtennék érte.
- Ha csinálsz nekem is egy kávét, nem kell fél óra és letudtam a reggelit is, szóval majdnem menetkész leszek – válaszolok, azzal visszaugrom a serpenyőkhöz, mert elkészül a két következő és azokat sem szeretném odakozmálni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése