174.

Asame

Elveszem tőle a felém nyújtott darabot, majd felállok, hogy neki is készítsek egy kávét. Tulajdonképpen lövésem sincs, hogy szereti, mert sohasem kérdeztem még, és mikor arra vártam, hogy Ayako elkészüljön vele, akkor sohasem figyeltem az öreglányt. Persze egyszerűbb lenne szólni a néninek, hogy csináljon egy kávét Deonnak, de látva az arcát, jobb inkább békén hagyni. Na igen, nincs hozzászokva, hogy más is birtokba vegye a konyhát. Jobb híján marad Deon, s megkérdezem tőle, miből mennyit kér a kávéjába, majd a kapott információk fényében megcsinálom neki a... nem, ez kávénak nem nevezhető ennyi cukortól, inkább valami édes lötty...

- Csodálkozom, hogy ennyi cukortól nem ragadt még össze a feneked – mondom neki heccelve őt és az asztalra teszem a kész kávét. - Mellesleg nem tudom, mi az, amit csinálsz, de nem rossz, bár nekem ez is édes – mondom halványan elmosolyodva, s amint végez mindennel, kérek tőle egy pár perc türelmet még, s visszamegyek szobámba a kabátomért. Azért az rendben van, hogy itthon minden szívfájdalom nélkül közlekedek a pisztollyal az oldalamon, de a városban hülyén festene a dolog és egyből kérdőre vonnának, Japánban ugyanis nehéz fegyverhez jutni, még azoknak is, akiknek van rá engedélyük, így hamar találnám magam valamelyik rendőrségi fogdán, majd rövid úton rács mögött. Persze a kapcsolataimnak köszönhetően azért megúsznám hamar. Mégsem kellene ezt bejátszani.


Olyan fél tizenkettő magasságában végül sikerül elindulnunk. Most kivételesen az egyik X6-ossal megyünk, míg a másikat kitakarítják és rendbe szedik kicsit. Először a csontkovácshoz megyünk, s míg Deont várom odakint, van időm beszélgetni Ryuuval a fejleményekről. Még mindig nem tud semmit, de nekiállt testőröket keresni Deonnak. Azon kérdését, hogy kit akarok magam mellett látni Naoto helyén, jelenleg figyelmen kívül hagyom. Tudom, hogy ő sem igazán akar senkit, de kénytelen lesz megbarátkozni valaki mással, egyelőre azonban nem érzem szükségét másnak. Nem tudom, kiben bízhatnék meg annyira, amennyire Naotoban tettem, így ezt a kérdést egyelőre jobbnak látom, ha elnapoljuk.


Miután Deon végez itt és kitalál, már szinte rutinból kínálom meg őt cigivel, miközben beszállunk az autóba és elindulunk az orvosához. Eddigi életem során egyszer volt dolgom csontkováccsal, de én speciel élveztem a dolgot. Sokkal frissebbnek, másabbnak éreztem magam utána. Persze a kölyök helyzete más, de reménykedem, hogy ettől helyrejön a válla megint. Felkísérem őt az orvoshoz, de nem maradok vele most sem. Nem tudom, mennyire szeretné, ha ott lennék vagy sem, ha van valami, remélhetőleg úgyis megosztja velem majd a későbbiek folyamán, most inkább rábízom a dolgokat és visszatérve az autóhoz előveszem zsebemből a telefont.


Nishidát hívom. Megkérdezem tőle, mire jutott az este kértekkel kapcsolatban, mire közli velem tárgyilagosan, hogy tudja, ki lőtt és meg fogok lepődni a dolgon, de nem telefonon akarja ezt az infót megosztani velem. Nem is baj, úgyis tenni akartam nála egy látogatást, ha végeztünk mindennel, így mielőtt leraknám a telefont, még megígérem neki, hogy amint elindulunk hozzá, felhívom, s arra is megkérem, hogy beszélhessek azzal, aki miatt Naoto halott. Hallom hangján, hogy a kérésemre elhúzza a száját és kénytelen-kelletlen végül beleegyezik a dologba, de nyomatékosan megkér arra, hogy ha lehet, ne az első fél percben akarjam kinyírni az illetőt. Várjak vele…. Hát jó, majd várok... egy percet maximum.


Nem tudom, mennyi ideig várok Deonra, de végül megjelenik, s beszállva az autóba újra előveszem a telefont, hogy tájékoztassam Nishidát, úton vagyunk. Roppant mód érdekelne, mit beszélt a dokival, hogy mit mondtak neki, de most még jobban izgat az, ki lőtt... Alig fél óra alatt érünk a yakuza házához, s testőrei egyenesen hozzá vezetnek. Teljesen más az egész ház stílusa, s a dolgozószobája is sokkal modernebb, mint az enyém. Nishida int Kazukinak, aki magával hívja Deont, mi pedig nekiállhatunk annak, amiért eredetileg jöttem.


Hamar megkapom rá a választ, hogy ki lőtt, Nishida nem húzza tovább az időt, hanem bevezetteti a kölyköt... Hiroto volt, aki megtámadta Feit, engem pedig a düh helyett inkább a kíváncsiság önt el. Hiroto persze be van szarva. Nem is csodálom, én is be lennék a helyében, s mikor Nishida int neki, hogy beszélhet, szinte alig hallhatóan áll neki a mondandójához. Megadja azt a tiszteletet, amit az ember elvár egy szajhától, így meghajolva meséli el, mire jött rá és mi történt.

- Hitsuji mindenét Feinek ígérte, ha elbukna – mondja csendesen. - Engem is... Nem bírtam elviselni a tudatot, hogy annak a kínai féregnek a kezébe kerüljek. Az a férfi egyszerűen... Sosem értettem, miért nem mehetek Hitsujival, ha dolga akadt a városban. Ez főleg az utóbbi időben volt inkább jellemző, így mikor sikerült rájönnöm mindenre, egyszerűen ideges lettem és... meg akartam ölni Feit, hogy ne kelljen az engedelmes szajhájává válnom – mondja csendesen. - Sajnálom, Asame-sama, nem akartam, hogy ez legyen...


Felállok és elé lépve állánál fogva emelem fel a fejét, hogy szemébe nézhessek. Bár fél, nem könyörög az életéért és ez mindig is tetszett nekem. Szegény kölyök, jól kibaszott veled az élet. Nem elég, hogy egy yakuza szajhája lettél, de semmit sem kaptál attól a férfitól... Legalább megdugott, ha úgy volt kedve? Kétlem... De mindegy is.

- Márpedig Feinél fogsz kikötni – közlöm vele ridegen. - Bizonyíthatsz, hogy érdemes vagy arra, hogy átvedd Hitsuji helyét, ehhez pedig az kell, hogy igenis engedelmes szukája legyél Feinek és azonnal tájékoztass minket, ha bármi történik... Ha sikerrel járunk, én magam intézem el neked, hogy megtanuld, mi kell ahhoz, hogy remek yakuza legyél és megkapod Hitsuji területeit – mondom neki, amolyan alkuként, mire csak aprót bólint. Helyes, kölyök, most az egyszer jól döntöttél.


Nishida behívja az embereit, akik elviszik a kölyköt végül, majd rágyújtva nekiállunk megbeszélni néhány részletet.