Kazu megint kinevet és ez rohadtul felbosszant. Hajszálnyi hiányzik ahhoz, hogy felálljak és üzenetet hagyjak valakivel, hogy Asamét a kocsiban kívánom megvárni, amennyiben nem óhajtja a társaságomat a Nishidával közös beszélgetéshez. Én elhiszem, hogy ebben a világban csak egy éretlen kölyök vagyok egyelőre, de ettől még nem kell jópofát vágnom hozzá, hogy így tekintenek rám. Igenis fel tudok nőni a feladatokhoz, ha nem is azonnal, de készségesen tanulok hozzá, ha kell. Másfelől úgy volt, hogy barátok vagyunk és az őszinteség alapkövetelmény. Akkor ez most őszintétlenség, vagy csak az őszinteség eltitkolása, hogy Asamétól kellett megtudnom, mi a pálya Kazuval? És ennek tetejében még nevet is rajtam… ez csodálatos.
Keserű együttérzéssel mosolygok Kazura, hiszen valahogy én is így vagyok a saját sorsommal. Ha Asame meghalna, rácseszne, mert én utána akarnék menni, nem pedig tartani a frontot az ő „utódaként”. Pont leszarom ezt a világot, ahogy az előzőt, vagyis az egészet. Nélküle nem kell, nem érdekel, nem is akarom tudni, milyen és mi várhat még rám. Mellette, vele, együtt… ha ez nem teljesülhet, akkor sehogyan sem. Mondtam, színesnek látom a világot, de én szélsőséges módon vagy fekete, vagy fehér módon állok valamihez. Nincs átmenet, nincs szürke, csak nagyon ritkán. Ebben viszont nem lesz sosem, ha ő nincs, én sem akarok lenni.
- Utóbb megtudtam, hogy mesterlövészi célkeresztben voltam és Asame is ezért adott le figyelmeztetőlövést – morgom oda, mikor ércesen fogalmaz. – De basszátok meg akkor is! – suttogom, mert egyszerűen kikészít, hogy alig van pár ember, aki igazán fontos nekem és mind miattam ilyen veszélyes helyzetbe kerülhet. – Ez az egész Fei-ügy kikészít – kontrázok rá a cigarettát visszalökve a dobozba. Nem akarok indokokat sorolni, de torkig elegem van belőle. Ha nem tudnám, hogy Kobayashit is el kell tüntetni, simán rágnám addig Asame fülét, míg agyon nem lövi azt a kínai rohadékot. Véget akarok már vetni ennek az egésznek, mert kezdetnek ez tényleg kurva nagy falat ez nekem. – Naoto meghalt – árulom el csendesen Kazunak, s emésztem kicsit az információt, amit megosztott velem. Most Hiroto annyira nem fontos, ezért elnyúlok a fotelban úgy, hogy a vállamat ne fájdítsam, majd újra Kazura nézek, míg el nem kap a sírás. Persze próbálok uralkodni magamon, de ez nem megy könnyen, miközben peregnek le előttem az események az elmúlt három napról. – Miközben hazafele szeltük az utakat tegnap éjjel, bevallotta Asaménak, hogy szereti, aztán még járt nála Takashi… – folytatom lecsukott szemekkel, remegő hangon. – Most már végképp nem tudom, mit csináljak… tehetetlen vagyok és kifogytam az ötletekből… nem tudom kezelni ezt a helyzetet – vallom be Kazunak. – Miután leléptetek tőlünk még tegnapelőtt, egyre jobban csúszik ki a kezemből minden, amiről úgy gondoltam, meg tudom tartani. Igazából sejtelmem sincs, hogy a dolog elérte a tetőpontját, vagy lesz ennél rosszabb is, de van egy olyan sanda gyanúm, hogy még egy vagy két cérnaszál hátravan. Ezért kérdeztem, hogy van-e még valami meglepetésed a számomra, mert legalább tőled nem szeretnék arra várni, hogy mivel bírsz előrukkolni – mormolom nyelve a könnyeimet, még mindig csukott szemekkel. – Én korábban nem veszekedtem senkivel, a fejem felett se ordítoztak mással, nem kellett gyászolnom, vagy valakit, aki gyászol, támogatnom, bár az is igaz, hogy nem voltam még szerelmes, nem engedtem magamhoz közel senkit és én sem akartam közel lenni senkihez, nem kellett nagyon moderálnom magam, mert engem próbáltak megruházni, ha túl nagyot szólt, amit bepofáztam, nem látta senki, hogy mit érzek és nem éreztem még magam sosem ennyire tehetetlennek.
Keserű együttérzéssel mosolygok Kazura, hiszen valahogy én is így vagyok a saját sorsommal. Ha Asame meghalna, rácseszne, mert én utána akarnék menni, nem pedig tartani a frontot az ő „utódaként”. Pont leszarom ezt a világot, ahogy az előzőt, vagyis az egészet. Nélküle nem kell, nem érdekel, nem is akarom tudni, milyen és mi várhat még rám. Mellette, vele, együtt… ha ez nem teljesülhet, akkor sehogyan sem. Mondtam, színesnek látom a világot, de én szélsőséges módon vagy fekete, vagy fehér módon állok valamihez. Nincs átmenet, nincs szürke, csak nagyon ritkán. Ebben viszont nem lesz sosem, ha ő nincs, én sem akarok lenni.
- Utóbb megtudtam, hogy mesterlövészi célkeresztben voltam és Asame is ezért adott le figyelmeztetőlövést – morgom oda, mikor ércesen fogalmaz. – De basszátok meg akkor is! – suttogom, mert egyszerűen kikészít, hogy alig van pár ember, aki igazán fontos nekem és mind miattam ilyen veszélyes helyzetbe kerülhet. – Ez az egész Fei-ügy kikészít – kontrázok rá a cigarettát visszalökve a dobozba. Nem akarok indokokat sorolni, de torkig elegem van belőle. Ha nem tudnám, hogy Kobayashit is el kell tüntetni, simán rágnám addig Asame fülét, míg agyon nem lövi azt a kínai rohadékot. Véget akarok már vetni ennek az egésznek, mert kezdetnek ez tényleg kurva nagy falat ez nekem. – Naoto meghalt – árulom el csendesen Kazunak, s emésztem kicsit az információt, amit megosztott velem. Most Hiroto annyira nem fontos, ezért elnyúlok a fotelban úgy, hogy a vállamat ne fájdítsam, majd újra Kazura nézek, míg el nem kap a sírás. Persze próbálok uralkodni magamon, de ez nem megy könnyen, miközben peregnek le előttem az események az elmúlt három napról. – Miközben hazafele szeltük az utakat tegnap éjjel, bevallotta Asaménak, hogy szereti, aztán még járt nála Takashi… – folytatom lecsukott szemekkel, remegő hangon. – Most már végképp nem tudom, mit csináljak… tehetetlen vagyok és kifogytam az ötletekből… nem tudom kezelni ezt a helyzetet – vallom be Kazunak. – Miután leléptetek tőlünk még tegnapelőtt, egyre jobban csúszik ki a kezemből minden, amiről úgy gondoltam, meg tudom tartani. Igazából sejtelmem sincs, hogy a dolog elérte a tetőpontját, vagy lesz ennél rosszabb is, de van egy olyan sanda gyanúm, hogy még egy vagy két cérnaszál hátravan. Ezért kérdeztem, hogy van-e még valami meglepetésed a számomra, mert legalább tőled nem szeretnék arra várni, hogy mivel bírsz előrukkolni – mormolom nyelve a könnyeimet, még mindig csukott szemekkel. – Én korábban nem veszekedtem senkivel, a fejem felett se ordítoztak mással, nem kellett gyászolnom, vagy valakit, aki gyászol, támogatnom, bár az is igaz, hogy nem voltam még szerelmes, nem engedtem magamhoz közel senkit és én sem akartam közel lenni senkihez, nem kellett nagyon moderálnom magam, mert engem próbáltak megruházni, ha túl nagyot szólt, amit bepofáztam, nem látta senki, hogy mit érzek és nem éreztem még magam sosem ennyire tehetetlennek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése