Kazu hiába kapta meg a yakuza címet… ugyanolyan, mint én. Neki már megvan, de pár év előnnyel is indul mellettem, vagy én mellette, nézőpont kérdése. Ő már tanult vagy tanul, tapasztaltabb nálam, de ugyanonnan indult, ugyanolyan fajta, mint én és ugyanannyira kivan, csak ő is tudja, mi a dolga. Kész, eddig bírtam… Kipattanok a fotelből és rakétaként csapódom neki, hogy átölelhessem. A karjaim átfonják, belekapaszkodom és olyan erősen szorítom, amennyire csak a vállam engedi. Hirtelen megszűnik a reszketés és szabályos ütemű izom-összehúzódásokká válik, a könnyeim meg feltörnek a szempilláim közt.
- Kitartok, persze, hogy kitartok… - mormolom bele a vállába. – Ez nem kérdés, csak nem tudom, mit csináljak. Fogalmam sincs, hogyan tegyem elviselhetőbbé azt, ami van. Nem tudok engedni, engedelmes lenni, nyugton maradni, nem bírom befogni… Tegnapelőtt óta egyszerűen nem tudom, hogy amit tenni akarok, azt megtehetem-e, miközben soha sem gondolkodtam ilyesmin. De már nem csak magamat keverem bajba és ettől teljesen kivagyok – vallom be Kazunak. – Én sem akarok yakuzává válni. – Ahogy ezt kimondom, csillapodik a kiborulásom, mert ezt a mondatot szorongatom magamban azóta, hogy kitettem Asamét a szobámból, amikor világossá vált, hogy mit akar tőlem igazából. Nem ritkán visszasírom azt, amikor még csak megdugni akart, mert az nem járt ekkora teherrel, nem volt felelősségem, noha nem akarnék ágymelegítő lenni, nem érném sosem be annyival. - Nehezen értek meg dolgokat, valamit be se vesz a fejem és egyébként sem akarom túlélni Asamét. Tanulni akarok, engem érdekel is az, amit Asame eddig mutatott és tanított nekem, csak olyan apróságok zavarnak, mint a korábban tört kulcscsontjaim, amik például befájdulnak az edzéstől, meg hogy egyelőre gyógyszerrel tudok csak ébren maradni, egyébként meg szó szerint bekómálok. Én sosem voltam olyan, aki sajnáltatja magát, csak most még jobban szeretném eltusolni, hogy ezek is aggasztanak és problémát okoznak. – Ömlenek belőlem a szavak, de legalább a kimondásukkal megkönnyebbülök egy kicsit. - Ha nem lenne gond a vállaimmal, tanulhatnék gyorsabban, többet, többfélét, és gyakorolhatnék kitartóbban, de nem kockáztathatok. Ugyanígy vissza kéne szoknom a normális alvásidőre, főleg, mert át kell állnom egy másik összetételű ébresztőre, de ilyen élet mellett ez lehetetlen. Ezek is zavarnak – ismerem be. – Az meg főleg, hogy fel akarnak használni Asame ellen. Nem leszek eszköz senkinek semmire, Fei kezében meg aztán végképp nem, inkább a halál. Tegnap sem hagytam volna kivezetni magam a tömegből, de kirántották a vállam és féltem, hogy hiába ugrik vissza, vagy rakja helyre valaki, kész, annyi. Tudod… van egy életszínvonal ilyen téren, ami alá nem megyek. Nem akarok visszajutni oda, ahova a csonttörések után kerültem, mert ezt nem bírnám elviselni még egyszer. A pihenésre való kényszerítettség, a gyógymasszázs, a csontkovácsolás és a rehab már maga egy pokoljárás, de a magatehetetlenség és a kiszolgáltatottság, na az az igazi embertelenség – magyarázom el Kazunak. Ha ő nem akarja, hogy eleresszem, nekem most jó így, úgyhogy maradnék, de persze azonnal hátralépek tőle, ha meg akar tőlem szabadulni. A kifakadásom sírásügyileg már rendeződött, azt hiszem, túlvagyok rajta, noha biztos nem lehetek benne. Egyelőre elapadtak a könnyeim és vége a sírásrohamnak.
- Kitartok, persze, hogy kitartok… - mormolom bele a vállába. – Ez nem kérdés, csak nem tudom, mit csináljak. Fogalmam sincs, hogyan tegyem elviselhetőbbé azt, ami van. Nem tudok engedni, engedelmes lenni, nyugton maradni, nem bírom befogni… Tegnapelőtt óta egyszerűen nem tudom, hogy amit tenni akarok, azt megtehetem-e, miközben soha sem gondolkodtam ilyesmin. De már nem csak magamat keverem bajba és ettől teljesen kivagyok – vallom be Kazunak. – Én sem akarok yakuzává válni. – Ahogy ezt kimondom, csillapodik a kiborulásom, mert ezt a mondatot szorongatom magamban azóta, hogy kitettem Asamét a szobámból, amikor világossá vált, hogy mit akar tőlem igazából. Nem ritkán visszasírom azt, amikor még csak megdugni akart, mert az nem járt ekkora teherrel, nem volt felelősségem, noha nem akarnék ágymelegítő lenni, nem érném sosem be annyival. - Nehezen értek meg dolgokat, valamit be se vesz a fejem és egyébként sem akarom túlélni Asamét. Tanulni akarok, engem érdekel is az, amit Asame eddig mutatott és tanított nekem, csak olyan apróságok zavarnak, mint a korábban tört kulcscsontjaim, amik például befájdulnak az edzéstől, meg hogy egyelőre gyógyszerrel tudok csak ébren maradni, egyébként meg szó szerint bekómálok. Én sosem voltam olyan, aki sajnáltatja magát, csak most még jobban szeretném eltusolni, hogy ezek is aggasztanak és problémát okoznak. – Ömlenek belőlem a szavak, de legalább a kimondásukkal megkönnyebbülök egy kicsit. - Ha nem lenne gond a vállaimmal, tanulhatnék gyorsabban, többet, többfélét, és gyakorolhatnék kitartóbban, de nem kockáztathatok. Ugyanígy vissza kéne szoknom a normális alvásidőre, főleg, mert át kell állnom egy másik összetételű ébresztőre, de ilyen élet mellett ez lehetetlen. Ezek is zavarnak – ismerem be. – Az meg főleg, hogy fel akarnak használni Asame ellen. Nem leszek eszköz senkinek semmire, Fei kezében meg aztán végképp nem, inkább a halál. Tegnap sem hagytam volna kivezetni magam a tömegből, de kirántották a vállam és féltem, hogy hiába ugrik vissza, vagy rakja helyre valaki, kész, annyi. Tudod… van egy életszínvonal ilyen téren, ami alá nem megyek. Nem akarok visszajutni oda, ahova a csonttörések után kerültem, mert ezt nem bírnám elviselni még egyszer. A pihenésre való kényszerítettség, a gyógymasszázs, a csontkovácsolás és a rehab már maga egy pokoljárás, de a magatehetetlenség és a kiszolgáltatottság, na az az igazi embertelenség – magyarázom el Kazunak. Ha ő nem akarja, hogy eleresszem, nekem most jó így, úgyhogy maradnék, de persze azonnal hátralépek tőle, ha meg akar tőlem szabadulni. A kifakadásom sírásügyileg már rendeződött, azt hiszem, túlvagyok rajta, noha biztos nem lehetek benne. Egyelőre elapadtak a könnyeim és vége a sírásrohamnak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése