179.

Asame

Elmosolyodom azon, ahogy hozzám bújik és belecsókol nyakamba, s most kivételesen megjátszva a komoly yakuzát nézek le rá szemem sarkából, s mikor mondani kezdi a dolgait, végül teljesen felé fordítom fejem hallgatva őt. Komolyan érdekel, mi van vele, és ezt ily' módon a tudtára is kívánom adni.

- Akkor megkérnélek, hogy az elkövetkezendő pár napban, ha lehet, ne ugrálj ki az ablakon és ne csinálj fekvőtámaszokat sem túl sokat – heccelem őt kicsit. Most az én kedvem is kezd egyre jobb lenni, talán már a fáradtságtól, talán csak mert végre tudok vele foglalkozni megint, még ha nem is teljesen, amennyire szerettem volna, de most ez is elég ahhoz, hogy kicsit felejtsek. Amikor említi az alvásrendet és hogy szeretné, ha nyugton maradnék mellette, felhúzom szemöldököm. Ha a tegnap estére célozgat, akkor sajnálom, de vannak olyan helyzetek, amikor ha pisztolyt fog a fejemhez, sem fogok tudni nyugton aludni mellette. Ezért is hagytam inkább ott... - Akkor mától tízkor takarodó van – húzom tovább őt. - Bocs, csibe, nem akartalak felkelteni, de képtelen voltam aludni. Lesz még ilyen alkalom, de majd igyekszem nem kiugrálni mellőled – biztosítom őt afelől, hogy nekem sem állt szándékomban ezért kidobni őt az ágyamból, ha már egyszer önkényesen beköltözött oda. - Azt azért nem tudom neked megígérni, hogy mindig sikerülni is fog a dolog - jelentem ki előre, mert tényleg nem tudok ilyet ígérni. Helyzetfüggő, ahogy az is, hogy mikor keveredünk az ágyba. - De ha csak arra vonatkozik a dolog, hogy teszem azt, muszáj napi nyolc órát aludnod, rajtam nem fog múlni. De azt tényleg ne kérd, hogy mindennap ugyanabban az időben feküdjünk le, mert képtelenség... természetesen, ha velem együtt szeretnél lefeküdni, ha nem, akkor akkor mész aludni, mikor jónak látod – heccelem tovább megint. Nem tehetek róla, most valahogy jólesik szívni kicsit a vérét ilyen téren.


Ismét halványan elmosolyodom, ahogy ingujjával játszva gondolkodik el azon, hogy vallja meg, amit még mondani akar, majd végre megteszi, s ösztönösen nyomok egy apró puszit homlokára.

- Nem csodálkozom rajta – mondom csendesen. - Mindenkit megviseltek ezek a napok, olyanokat is, akik régebb óta ismerik ezt a világot és ismerik a buktatóit is. Ezzel nincs semmi gond. Hozzám bármikor jöhetsz, ha csak el akarod mondani, mi bánt, nem foglak elküldeni a francba, hogy nem érdekel, mi van veled, de ne várj tőlem túl nagy segítséget abban, hogy hogy lendülj túl a dolgon – kérem őt őszintén. - Nekem könnyebb. Felveszem a rideg álarcot és folytatom tovább a dolgokat, mintha semmi sem történt volna... Így könnyebb, minden szempontból... - vallom be, majd álla alá nyúlva vonom őt gyengéd csókba. Már hiányzott.