Elröhögöm magam a kérését hallva, majd játékosan megböködöm a vállát első válasz gyanánt a heccelésére, mintha harcra akarnám ingerelni.
- Nem tudom, feltűnt-e, de egyik sem vált szokásommá – epéskedek vele vigyorogva nézve kék szemeibe. - Úszni jobban szeretek, de most azt is hanyagolni fogom, kérned sem kell, mert még emlékszem, mit mondtál a felelőtlenségről – folytatom immár alig bírva visszafogni a nevetést. Végül ráharapok alsó ajkamra és várakozón fürkészeim íriszeit, hogy visszavág-e, vagy könnyelműen szó nélkül hagyja az ingerkedésemet. - Ami a te takarodód is – jelentem ki elégedetten, mikor rendszabályoz. Tudom, hogy csak heccel, de én komolyan gondoltam. Valahol ezt akartam elérni, hogy nagyjából tíz körül ágyba kerülhessek, már csak a második felét kell valahogy kiérdemelni, hogy az övébe és ne egyedül, és akkor teljes lesz a dolog. Kazu, kössz a tippet, hogy beszéljem meg Asaméval. Amúgy is akartam, de néha kell az embernek egy kis biztatás, s egyelőre úgy érzem, jól jöhetek ki az alkudozásból. - Nem kell bocsánatot kérned – közlöm vele egyenesen, kicsit elhúzódva tőle. - Nem vagyok valami dajka, hogy pesztráljalak és nem is tartozol nekem elszámolással, meg egyébként is megértem a helyzetet, csak jeleztem, hogy nem volt ínyemre az éjjeli dolog. Ja, és meglovasítottam egy pólód, mert nem volt hangulatom félmeztelenül lopózni a házban – teszem hozzá kuncogva. A tegnap már történelem és ma már lehet rajta mulatni. Pedig nem gondoltam, hogy fogok tudni. Persze van, amin sosem menne, de nem is kell mindenen röhögni később.
Vigyorgok megint. Vagy még mindig, nézőpont kérdése. Engem lehet szívatni, csak meglátjuk, mennyire érdemes. Mindenesetre tényleg élvezi a helyzetet, hogy én nem hunyászkodom meg, nem hódolok be, mégis megkapja, amit szeretne. Kazunak elképzelése se lehet szerintem erről az Asaméról, aki nem azért csipkelődik, mert apró fájdalomokozással kívánja érzékeltetni, hogy a markában vagy, hanem puszta heccből és bizony bírja is, ha megfelelő játszótársa van.
- A kérés elsősorban arra vonatkozott, hogy nyolc órát szeretnék alvással tölteni éjszaka, igen, viszont neked sem ártana ezt rendszerezni, hogy ne nézz úgy ki másnap, mint akit kétszer kimostak főzőprogramon – jelentem be neki igen pontosan fogalmazva, hogy a lényegek meglegyenek a mondatban, mert minden apró részlet fontos lehet és ilyen játékos kedvében nem hagyhatom, hogy fogást találjon rajtam. - Egyedül is tudnék aludni, a szomszédot nem ismerem, Ryuuichi meg kétlem, hogy örömmel fogadná a hálótársi jelenlétem, úgyhogy kizárásos alapon maradsz te – vágok vissza vigyorogva, majd a puszitól elvörösödök és lesütöm a tekintetemet. Az ilyen apró dolgokkal úgy zavarba lehet hozni... Nagyon szeretem az ilyesmit és örülök neki. - Tudom, de a maximalizmus nem olyasmi, aminek meg tudod magyarázni, hogy hülyeség – mormolom el az orrom alatt a vallomásomat. Nem sok szóval ezután megcsókol, úgy, ahogy annyira le tud venni a lábamról, s amit mondani akartam még neki, azt elfelejtem. Helyette belekapaszkodom a felsőjébe és heves odaadással viszonzom a csókját.
Tudom, hogy bármi van, számíthatok rá, hogy mindennel fordulhatok hozzá, akármit mondhatok neki. Érzem, hogy sosem hagyna cserben, nem árulna el, mert szeret és mert ezek a dolgok számára mélyen megvetendőek. Önmaga ellen menne, ha megtenné ezeket, minden szempontból. Azzal is tisztában vagyok, hogy nem mindenben fog tudni segíteni nekem a legjobb szándék ellenére sem, mert van, amiben ő sem elég tapasztalt. Az érzelmi kitöréseimet például jól kezeli, a legjobban, ami azt illeti, mert nekem elég, hogy átölel, de ha tanácsot kérnék, nem biztos, hogy tudna adni egyet is. Nem is kell, megvagyok nélküle, sőt, ha ezzel akarna ellátni az ölelése helyett, befognám a száját és hozzá bújnék. Nincs szükségem másra, csak hogy mellettem legyen.
Hozzábújok, mikor abbahagyjuk a csókolózást, óvatosan átkarolom, s arcom a mellkasára fektetem, mint mielőtt elaludnék. Így nem látja a szerelmes mosolyt a képemen, de érezheti, hogy ott van. Ez biztonságot ad számomra, noha nem tudnám megmondani, miért zavar még mindig, hogy látja rajtam az érzelmeimet. Nem kellene szégyellnem, hogy nem vagyok fából, de néha könnyebbnek érezném a helyzetet, ha fapofát tudnék vágni. Néha.
- Az sokkal ijesztőbb, hogy visszaveszed a rideg maszkod és menetelsz tovább, mintha lebontod a fél dolgozószobád – árulom el neki csendesen. - Megértem, hogy másokkal szemben ezt használod, de kezelhetetlenné válik számomra a helyzet, amikor velem is. Tehetetlennek érzem tőle magam, ami bánt és dühít is – vallom be. - Sőt, egyenesen hülyének érzem magam, mert nem tudom, ilyenkor mi a jobb, ha terelek és én is úgy teszek, mintha továbbléptem volna, vagy ha belekérdezek a közepébe és elkezdem újra lefejteni rólad az álarcod.
- Nem tudom, feltűnt-e, de egyik sem vált szokásommá – epéskedek vele vigyorogva nézve kék szemeibe. - Úszni jobban szeretek, de most azt is hanyagolni fogom, kérned sem kell, mert még emlékszem, mit mondtál a felelőtlenségről – folytatom immár alig bírva visszafogni a nevetést. Végül ráharapok alsó ajkamra és várakozón fürkészeim íriszeit, hogy visszavág-e, vagy könnyelműen szó nélkül hagyja az ingerkedésemet. - Ami a te takarodód is – jelentem ki elégedetten, mikor rendszabályoz. Tudom, hogy csak heccel, de én komolyan gondoltam. Valahol ezt akartam elérni, hogy nagyjából tíz körül ágyba kerülhessek, már csak a második felét kell valahogy kiérdemelni, hogy az övébe és ne egyedül, és akkor teljes lesz a dolog. Kazu, kössz a tippet, hogy beszéljem meg Asaméval. Amúgy is akartam, de néha kell az embernek egy kis biztatás, s egyelőre úgy érzem, jól jöhetek ki az alkudozásból. - Nem kell bocsánatot kérned – közlöm vele egyenesen, kicsit elhúzódva tőle. - Nem vagyok valami dajka, hogy pesztráljalak és nem is tartozol nekem elszámolással, meg egyébként is megértem a helyzetet, csak jeleztem, hogy nem volt ínyemre az éjjeli dolog. Ja, és meglovasítottam egy pólód, mert nem volt hangulatom félmeztelenül lopózni a házban – teszem hozzá kuncogva. A tegnap már történelem és ma már lehet rajta mulatni. Pedig nem gondoltam, hogy fogok tudni. Persze van, amin sosem menne, de nem is kell mindenen röhögni később.
Vigyorgok megint. Vagy még mindig, nézőpont kérdése. Engem lehet szívatni, csak meglátjuk, mennyire érdemes. Mindenesetre tényleg élvezi a helyzetet, hogy én nem hunyászkodom meg, nem hódolok be, mégis megkapja, amit szeretne. Kazunak elképzelése se lehet szerintem erről az Asaméról, aki nem azért csipkelődik, mert apró fájdalomokozással kívánja érzékeltetni, hogy a markában vagy, hanem puszta heccből és bizony bírja is, ha megfelelő játszótársa van.
- A kérés elsősorban arra vonatkozott, hogy nyolc órát szeretnék alvással tölteni éjszaka, igen, viszont neked sem ártana ezt rendszerezni, hogy ne nézz úgy ki másnap, mint akit kétszer kimostak főzőprogramon – jelentem be neki igen pontosan fogalmazva, hogy a lényegek meglegyenek a mondatban, mert minden apró részlet fontos lehet és ilyen játékos kedvében nem hagyhatom, hogy fogást találjon rajtam. - Egyedül is tudnék aludni, a szomszédot nem ismerem, Ryuuichi meg kétlem, hogy örömmel fogadná a hálótársi jelenlétem, úgyhogy kizárásos alapon maradsz te – vágok vissza vigyorogva, majd a puszitól elvörösödök és lesütöm a tekintetemet. Az ilyen apró dolgokkal úgy zavarba lehet hozni... Nagyon szeretem az ilyesmit és örülök neki. - Tudom, de a maximalizmus nem olyasmi, aminek meg tudod magyarázni, hogy hülyeség – mormolom el az orrom alatt a vallomásomat. Nem sok szóval ezután megcsókol, úgy, ahogy annyira le tud venni a lábamról, s amit mondani akartam még neki, azt elfelejtem. Helyette belekapaszkodom a felsőjébe és heves odaadással viszonzom a csókját.
Tudom, hogy bármi van, számíthatok rá, hogy mindennel fordulhatok hozzá, akármit mondhatok neki. Érzem, hogy sosem hagyna cserben, nem árulna el, mert szeret és mert ezek a dolgok számára mélyen megvetendőek. Önmaga ellen menne, ha megtenné ezeket, minden szempontból. Azzal is tisztában vagyok, hogy nem mindenben fog tudni segíteni nekem a legjobb szándék ellenére sem, mert van, amiben ő sem elég tapasztalt. Az érzelmi kitöréseimet például jól kezeli, a legjobban, ami azt illeti, mert nekem elég, hogy átölel, de ha tanácsot kérnék, nem biztos, hogy tudna adni egyet is. Nem is kell, megvagyok nélküle, sőt, ha ezzel akarna ellátni az ölelése helyett, befognám a száját és hozzá bújnék. Nincs szükségem másra, csak hogy mellettem legyen.
Hozzábújok, mikor abbahagyjuk a csókolózást, óvatosan átkarolom, s arcom a mellkasára fektetem, mint mielőtt elaludnék. Így nem látja a szerelmes mosolyt a képemen, de érezheti, hogy ott van. Ez biztonságot ad számomra, noha nem tudnám megmondani, miért zavar még mindig, hogy látja rajtam az érzelmeimet. Nem kellene szégyellnem, hogy nem vagyok fából, de néha könnyebbnek érezném a helyzetet, ha fapofát tudnék vágni. Néha.
- Az sokkal ijesztőbb, hogy visszaveszed a rideg maszkod és menetelsz tovább, mintha lebontod a fél dolgozószobád – árulom el neki csendesen. - Megértem, hogy másokkal szemben ezt használod, de kezelhetetlenné válik számomra a helyzet, amikor velem is. Tehetetlennek érzem tőle magam, ami bánt és dühít is – vallom be. - Sőt, egyenesen hülyének érzem magam, mert nem tudom, ilyenkor mi a jobb, ha terelek és én is úgy teszek, mintha továbbléptem volna, vagy ha belekérdezek a közepébe és elkezdem újra lefejteni rólad az álarcod.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése