Követem Asamét, mint egy árny. Csak nem annyira szabályosan mozogva, mint ő. Inkább lépdelek most úgy, mint egy elégedett kandúr a háza táján, játékos mosollyal az arcomon, s mikor a garázsba megy, már tudom, hogy készül valamire, vagy tudni akar valami mást. A Mazdához megy, elgondolkodó képpel csodálja, én pedig a háttérből, hátrafogott kezekkel figyelem. Min jár az esze? Rejtély. Annak legalábbis, akinek nem mondta, hogy vezetni akar tanítani engem. Azt vette a fejébe, hogy ezt most szeretné elkezdeni? A kabátját ledobva már biztos vagyok benne, hogy Ryuuichivel ketten se bírnánk megállítani, s már zendül is fel a kocsi motorja. Szép hangja van, dicsérendő, ezért én is a járgányhoz lépek és ujjaimmal végigbecézem. Lopva Asaméra pillantok, hogy láthassam az arcán az érzelmeket, s észreveszem azt a csendes örömöt, amelyet kelt benne az autócsoda. Amint int a fejével, vigyorogva beszállok. Azt hiszi, leugatom, de eszemben sincs, már kellően jól van, ahogy én láttam. Másrészt minek kímélje magát, miután az elmúlt két napban a stressz mellett azért fizikailag is volt erőltetve? Kíméljem őt valamitől, ami jelen pillanatban boldoggá teszi? Ez a másik gondolat a fejemben és egyértelműen nemleges rá a válasz.
Bekötöm magam, mert a biztonság fontos, aztán figyelem minden mozdulatát. Rutin van a kezeiben, otthonosan mozog a kormány mögött, noha ha Kazunak igaza van, lehet, hogy rég nem ült volánhoz. Meg nem mondanám. Már nem mintha annyit tudnék a vezetésről, csak a magabiztosság és a nyugalom, ami sugárzik Asaméból, az valami fantasztikus. Mellette teljes biztonságban érzem magam, ezért kényelmesen hátradőlök az ülésben.
- Hallgatlak – mint mindig. Miközben beszél, nézem őt és tetszik, hogy az útra figyel, emellett elviselem, hogy második helyre szorulok a jelenében. Elmosolyodom, mikor kifejti, hogy egyelőre nem tudott új információval előállni a számomra, de hiába van ingerenciám, hogy megmondjam Asaménak, hogy ennél többet nem tudok, mert Kazuval inkább másról beszéltünk, hallgatok. Fájdalmas képpel grimaszolok Hiroto sorsát hallgatva, de engem például érdekel, miért olyan borzasztó egy kínai „cafkája” lenni. Tudom, hogy nem vagyok normális, de ez van. Meggyőződésem egyébként, hogy én zsebre raknám Feit, szóval jobban jár, ha elkerül engem. - Kíváncsi vagyok – jelentem ki. - Ha Hiroto Hitsujiról nem tudott meg eleget, akinek nem volt oka, hogy ne bízzon a saját kedvencében, akkor Feiről mennyit fog tudni, aki nyilván nem fog benne megbízni egykönnyen és nem hiszem, hogy okokat kellene sorolnom, hogy miért gondolom ezt – magyarázom is meg, mire vagyok kíváncsi és miért. - Mindenesetre én ezt elég vakmerő ötletnek tartom, hogy kiadjunk egy yakuzakedvencet az ellenségünknek, mert ha a yakuzája nyomdokaiba lép, vagyis ő is kap valami olyan aduászt a kezébe, amivel megvezetik, vagy átállítják, nem biztos, hogy nyerő lesz az nekünk. Annak ellenére mondom ezt, hogy látom annak lehetőségét is, hogy Hiroto esetleg jó hírforrás és bizonyíthatja is a rátermettségét - teszem hozzá komolyan.
Míg Asame az autót hajtja, amitől a pályát gyorsabban eszi maga alatt, a szerdai versenyen gondolkodom. Nem tartom jó ötletnek, hogy Feit is elcsaljuk, bár ez adódhat abból is, hogy a legutóbbi találkozásunkkor nagy para jött rám és Naotot is elveszítettük. Most viszont már nem kell úgy tennem, mintha csak közönséges játékszer, szajha lennék. Kimutathatom a fogam fehérjét, nem kell megjátszanom magam.
- Gondoljátok Nishidával, hogy a kínai szarházi most jófiú lesz? - kérdezem meg végül Asamét csendesen, s oldalra sandítok rá. Gondtalan és erő sugárzik belőle, a vezetéstől átszellemül, mint mikor karddal a kezében mozdul. Mosolygok, de csak halványan és rejtve, aztán hagyom őt kibontakozni és élvezem a száguldást, a kettesben töltött, motorhangos időt. Kellemes. Azt kell mondjam, határozottan kellemes és elbírnám még egy darabig, meg újra és újra a későbbiek folyamán. Az autóban ülve olyan, mintha hátrahagyhatnánk mindent, a gondoktól kezdve a szomorúságon át egészen a felelősségekig. Csak ketten egy fantasztikus járműben, amely hasít előre látszólag céltalanul, ugyanakkor rendíthetetlenül. Az az érzetem támad, hogy ha így folytatnánk, órák múltán talán eljutnánk arra a nyugodt, tengermorajos görög partra, ahol mezítláb lépdelhetnénk végig a homokrengetegen, bele a forró tengerbe, menekülve a még forróbb napsugaraktól. Életemben először talán lenne valami színem és talán nem rákvörös, nem kellene semelyikünknek sem törődni semmivel és élvezhetnénk legalább csak pár napig teljesen kikapcsolódva az életet. Nem mintha most nem lenne tökéletes megint minden, de azért egy görögországi út mégis más. Fanyar kis mosolyfintorral reagálok saját szentmentalitásomra, aztán Asaméra figyelek, aki újra beszélni kezd. - Őszintén kétlem, hogy közel merészkedne hozzám Hiroto. Nincs velem dolga, ráadásul ha a kínai vadászkutya tényleg olyan szörnyű, amilyennek mondtad - hangomból kicseng a hitetlenkedés, hiszen közel és távol Asame a legveszedelmesebb ember a yakuzák körében, ahogy felmértem -, pórázon fogja hozni, hogy szemléltesse, milyen könnyen hatalmat szerez - jelentem ki, mintha találgatnék. - Feit elkerülöm, mert te akarsz vele végezni, én meg nem rontom el a játékod - közlöm magabiztosan. Nincs kedvem erről beszélni, de megvannak az okaim, miért csapnám le a fejét én is minden lelkifurdalás és újragondolás nélkül. Ezt jelzem is azzal, hogy a távolságtartó, rideg pillantásommal illetem a magam elé képzelt kínait, s makacsul hallgatok pár percig.
Otthon kellemes emlékké válik az út, mintha csak egy távoli álom volna, melyből Asame ébreszt fel gyengéd csókkal, hogy aztán egyszerre rémisszen halálra, ébresszen bennem őszinte vágyat a kád forró víz iránt és izgalmat, hogy mindezt ketten élvezzük ki. Arcomra fagynak egy fél percre az érzelmek, azt hiszem, minden, végül csak egy zavart mosolyfélével egyezem bele, majd kiszállok a Mazdából. Megsimogatom a kocsit, mintha megdicsérném, s felette Asaméra nézek. Fürkészem, mintha vad lennék, amely már beletörődött a vadász jelenlétébe, tisztában van azzal, mennyire könnyen elejthetné és maga is fél már attól, hogy óvatos közeledésére lassanként megszelídül. Fürkészem, mintha még gondolkodnék, akarom-e azt a közös fürdőt, biztos vagyok-e benne, hogy szeretném, holott már rég eldőlt, hogy igen. És fürkészem, mintha arra várnék, megkapom-e az égi szikrát, hogy ez ártalmatlan-ártatlan édeskettes, vagy igenis felkérés arra, hogy legyek végre az övé.
Bekötöm magam, mert a biztonság fontos, aztán figyelem minden mozdulatát. Rutin van a kezeiben, otthonosan mozog a kormány mögött, noha ha Kazunak igaza van, lehet, hogy rég nem ült volánhoz. Meg nem mondanám. Már nem mintha annyit tudnék a vezetésről, csak a magabiztosság és a nyugalom, ami sugárzik Asaméból, az valami fantasztikus. Mellette teljes biztonságban érzem magam, ezért kényelmesen hátradőlök az ülésben.
- Hallgatlak – mint mindig. Miközben beszél, nézem őt és tetszik, hogy az útra figyel, emellett elviselem, hogy második helyre szorulok a jelenében. Elmosolyodom, mikor kifejti, hogy egyelőre nem tudott új információval előállni a számomra, de hiába van ingerenciám, hogy megmondjam Asaménak, hogy ennél többet nem tudok, mert Kazuval inkább másról beszéltünk, hallgatok. Fájdalmas képpel grimaszolok Hiroto sorsát hallgatva, de engem például érdekel, miért olyan borzasztó egy kínai „cafkája” lenni. Tudom, hogy nem vagyok normális, de ez van. Meggyőződésem egyébként, hogy én zsebre raknám Feit, szóval jobban jár, ha elkerül engem. - Kíváncsi vagyok – jelentem ki. - Ha Hiroto Hitsujiról nem tudott meg eleget, akinek nem volt oka, hogy ne bízzon a saját kedvencében, akkor Feiről mennyit fog tudni, aki nyilván nem fog benne megbízni egykönnyen és nem hiszem, hogy okokat kellene sorolnom, hogy miért gondolom ezt – magyarázom is meg, mire vagyok kíváncsi és miért. - Mindenesetre én ezt elég vakmerő ötletnek tartom, hogy kiadjunk egy yakuzakedvencet az ellenségünknek, mert ha a yakuzája nyomdokaiba lép, vagyis ő is kap valami olyan aduászt a kezébe, amivel megvezetik, vagy átállítják, nem biztos, hogy nyerő lesz az nekünk. Annak ellenére mondom ezt, hogy látom annak lehetőségét is, hogy Hiroto esetleg jó hírforrás és bizonyíthatja is a rátermettségét - teszem hozzá komolyan.
Míg Asame az autót hajtja, amitől a pályát gyorsabban eszi maga alatt, a szerdai versenyen gondolkodom. Nem tartom jó ötletnek, hogy Feit is elcsaljuk, bár ez adódhat abból is, hogy a legutóbbi találkozásunkkor nagy para jött rám és Naotot is elveszítettük. Most viszont már nem kell úgy tennem, mintha csak közönséges játékszer, szajha lennék. Kimutathatom a fogam fehérjét, nem kell megjátszanom magam.
- Gondoljátok Nishidával, hogy a kínai szarházi most jófiú lesz? - kérdezem meg végül Asamét csendesen, s oldalra sandítok rá. Gondtalan és erő sugárzik belőle, a vezetéstől átszellemül, mint mikor karddal a kezében mozdul. Mosolygok, de csak halványan és rejtve, aztán hagyom őt kibontakozni és élvezem a száguldást, a kettesben töltött, motorhangos időt. Kellemes. Azt kell mondjam, határozottan kellemes és elbírnám még egy darabig, meg újra és újra a későbbiek folyamán. Az autóban ülve olyan, mintha hátrahagyhatnánk mindent, a gondoktól kezdve a szomorúságon át egészen a felelősségekig. Csak ketten egy fantasztikus járműben, amely hasít előre látszólag céltalanul, ugyanakkor rendíthetetlenül. Az az érzetem támad, hogy ha így folytatnánk, órák múltán talán eljutnánk arra a nyugodt, tengermorajos görög partra, ahol mezítláb lépdelhetnénk végig a homokrengetegen, bele a forró tengerbe, menekülve a még forróbb napsugaraktól. Életemben először talán lenne valami színem és talán nem rákvörös, nem kellene semelyikünknek sem törődni semmivel és élvezhetnénk legalább csak pár napig teljesen kikapcsolódva az életet. Nem mintha most nem lenne tökéletes megint minden, de azért egy görögországi út mégis más. Fanyar kis mosolyfintorral reagálok saját szentmentalitásomra, aztán Asaméra figyelek, aki újra beszélni kezd. - Őszintén kétlem, hogy közel merészkedne hozzám Hiroto. Nincs velem dolga, ráadásul ha a kínai vadászkutya tényleg olyan szörnyű, amilyennek mondtad - hangomból kicseng a hitetlenkedés, hiszen közel és távol Asame a legveszedelmesebb ember a yakuzák körében, ahogy felmértem -, pórázon fogja hozni, hogy szemléltesse, milyen könnyen hatalmat szerez - jelentem ki, mintha találgatnék. - Feit elkerülöm, mert te akarsz vele végezni, én meg nem rontom el a játékod - közlöm magabiztosan. Nincs kedvem erről beszélni, de megvannak az okaim, miért csapnám le a fejét én is minden lelkifurdalás és újragondolás nélkül. Ezt jelzem is azzal, hogy a távolságtartó, rideg pillantásommal illetem a magam elé képzelt kínait, s makacsul hallgatok pár percig.
Otthon kellemes emlékké válik az út, mintha csak egy távoli álom volna, melyből Asame ébreszt fel gyengéd csókkal, hogy aztán egyszerre rémisszen halálra, ébresszen bennem őszinte vágyat a kád forró víz iránt és izgalmat, hogy mindezt ketten élvezzük ki. Arcomra fagynak egy fél percre az érzelmek, azt hiszem, minden, végül csak egy zavart mosolyfélével egyezem bele, majd kiszállok a Mazdából. Megsimogatom a kocsit, mintha megdicsérném, s felette Asaméra nézek. Fürkészem, mintha vad lennék, amely már beletörődött a vadász jelenlétébe, tisztában van azzal, mennyire könnyen elejthetné és maga is fél már attól, hogy óvatos közeledésére lassanként megszelídül. Fürkészem, mintha még gondolkodnék, akarom-e azt a közös fürdőt, biztos vagyok-e benne, hogy szeretném, holott már rég eldőlt, hogy igen. És fürkészem, mintha arra várnék, megkapom-e az égi szikrát, hogy ez ártalmatlan-ártatlan édeskettes, vagy igenis felkérés arra, hogy legyek végre az övé.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése