Óvatos dolgokkal válaszol, átkarol és puszit nyom a fejemre. Dicsér? Szeretget? Végülis egyre megy, mindenképpen jólesik, amit csinál. Az már kevésbé, hogy egy ennyire érzékeny pillanatomban és törékeny tökéletességben szekál, ráadásul a fülembe suttogva, amitől még a forró víz ellenére is kiráz a hideg. Nem merem felnyitni a szemem, mintha a fürdő látványa elronthatná az élvezetét a hangjának, ám így csak még erőteljesebben hathat rám. Nem mintha a szavai önmagukban nem lennének elegek ahhoz, hogy vörösre változzon az arcom színe. Úgy érzem, ég a bőröm szabályszerűen, még a fülem és a nyakam is. Asame, te szemét! Ezt megbánod… bizony, hogy kitalálok valami nagyon könyörtelent, hogy bánd!
Az a szerencséje, hogy szorosan a testéhez fog, egyébként elhúzódnék tőle. Nem tudom, hogy utána a képébe locsolnék-e egy nagy adag vizet, aztán kiszállnék-e, vagy csupán bedobnám-e a durcát, de mindenképp megszabadulnék zavarba ejtő, őszinte közelségétől. Így azonban nyugton maradok, teszek egy lehelet óvatos kísérletet rá, hogy kiszabaduljak karjai fogságából, ám mivel ez nem megy, nem ficergek, nehogy még kellemetlenebb helyzetbe keveredjek. Tulajdonképpen teljesen megfeledkeztem arról a momentumról, hogy tartott már a markában. Szó szerint.
Belegondolva akkor még sokkal jobban kezeltem az ilyen helyzeteket, könnyedén ráztam le magamról a nyomulós faszokat, sepertem le puhatolózó, de nem követelőző kezeiket, gázoltam bele az önbecsülésükbe, hogy békén hagyjanak, hogy sose jusson újra eszükbe engem elővenni és Asaménak is belekönyököltem a gyomrába, noha előtte sosem volt senkinek bátorsága ilyen nyíltan és erőszakosan közeledni hozzám. Akkor még nem féltem, nem is volt félnivalóm. Úgy voltam vele, hogy ha megkap, megnyuvaszt és megbékéltem a helyzettel, hiába nem akartam volna olyan szeretőt, aki pengeélen táncol a megalázásomat illetően. Mégis valahogy groteszk módon beértem ezzel a sorssal. Talán túl gyorsan szoktam hozzá.
Most meg… Most meg még a szex szóbeli vagy tettbeli kerülgetésétől is teljesen begyulladok és nem jó értelemben. Ráadásul annak ellenére, hogy nem vágytam még ezelőtt semmikor így rá. Őszintén, szívből, fejben és testileg is. Ez az, amivel igazából nem tudok mit kezdeni. Már nem tudom elfogadni, hogy kihasználja, amit nyújthatok a számára, mert akarom azt, hogy megbecsüljön. Ne csak, mint egy tárgyat, egy ügyes játékszert, amelyiket aztán félredobhat, s elővehet, ha újra megkívánja. Tudom, hogy ettől marha messze vagyunk. Tudom, de ettől még rettegek ettől. A túlzott szemérmességem is valszeg ezért van, ha nem kaphat meg azonnal, könnyen és teljesen, értékelni fogja azokat a morzsákat, amiket lepottyantok a számára. De nem, Asame nem olyan, aki csak várja a csodát, ő mer törni a kenyérből, s ha úgy akarja, elveszi tőle. Megteheti, ezt tudja is és ha eldöntötte, ha akarja, meg is teszi. Nem lehet megállítani és legtöbb esetben érzed, hogy jobb is, ha inkább hagyod, hogy beváltsa az akaratát. Én mégis rengetegszer állok ellen… Ösztönből. Mert ezt tanultam: lázadni, ellenkezni, hidegháborúban élni a külvilággal vagy nyíltan harcolni.
Emlékszem rá, hogy ilyen voltam, hogy a képébe nyomtam Asaménak is, mikor jól tudtam, hogy veszélyes, nem vagyok valami olcsó szuka, amelyik egy gyors menet hatására visítva élvez el. Ingereltem, idegesíteni akartam, most meg félek még attól is, hogy olyasmit mondjak, amivel megbánthatom, s hogy ő talál be nálam olyan mélyre, ami már fájna. Sok minden változott azóta, de egyvalami biztos nem. A velem született harciasságom. Késő, hogy elengedjen vagy visszavonuljon, most rajtam a sor, hogy vigyorogjak egy kicsit rajta.
- A fogás és a markolás közt elég nagy különbség van – világítok rá kijelentve a tényt, így emlékeztetve Asamét, hogy az esetre és utalva burkoltan arra, hogy az akkori helyzet és a mostani nem hinném, hogy összehasonlítható lenne. – Egyébként ha igazad is lenne… akkor is más – teszem hozzá már kínosabban, élek nélkül. Megfogta a pöcsöm, aha, amikor lankadt volt, meg látta a seggem a rátapadt úszógatyán keresztül, de meztelenül, ugyan még nem teljes telítettségével, de álló farokkal nem látott, és ez a nem mindegy. Ezt viszont nem fogom tudni körvonalazni sem a számára, szóval maradok paradicsompiros még egy darabig.
Felültet, majd ölelve engem a vállamra támasztja az állát. Szemem sarkából nézek kék íriszeibe, halvány, szégyenlős mosollyal a számon. Megcsókolhatnám. Kis kitekeredést igényelne, de megtehetném. Megfoghatnám a kezét, vagy végigcirógathatnék a combján. Bármit tehetnék, s nem tudok, mert Asame lehengerel. Akaratán kívül, ártalmatlan módon, mintha megbabonázna, elbűvölne, de nem szándékosan, csupán a belőle áradó kisugárzással. És lehet, hogy ezt teszi, nem tudom. Azt sem, hogy ilyesmi lehetséges volna. És azt se, hogy miért tud felizgatni a közelsége, s az, ahogy végigfolyatja a testemen a szivacsból kiengedett melegvizet. Ettől még megtörténik.
- Azt hiszem, megbolondulsz mellettem – vetek ellent csendesen, elkuncogva magam. Az első nap még neveztem őt öregnek, vagy faternak. Puszta szemétség volt a részemről, amit azért dörgöltem az orra alá, hogy éreztessem vele, mennyire nem korabélivel kezdett, ma azonban semmilyen körülmények közt nem is utalnék arra, hogy kétszer olyan idős, mint én. Nem számít. Egyszerűen nem tud érdekelni.
Lassan kibontakozom ebből a helyzetből, hogy aztán szembe fordulhassak Asaméval. Lényegében igaza volt, nincs mit takargatnom magamon és nincs miért. Értelmetlen. Végtére is a testi vallomás sokkal semmisebb lehet, mint a lelki. Azoknál a burkolt dolgoknál, amikből ő már nagyon jól ért. Mit akarok még takargatni, amikor azt, amit legjobban rejteni akartam, már régóta lát? Látja, milyen vagyok a páncél mögött, hogy mire vágyom, mit érzek, … Feltérdelek, így kiemelkedve a vízből, felvállalva, hogy kívánom, hogy felizgat, s hozzábújok. Arcom a nyakához rejtem, kicsit lehajtom a fejem, így hajam egy része előre omlik, megkapaszkodom bal vállában, míg másik karom könnyedén lóg testem mellett, és hallgatom szívem őszinte, heves dobolását. Igen, szerelmes vagyok beléd és szeretnék veled lenni, csak nem tudom, hogyan fejezzem ki ezeket és azt sem, hogy hogyan kezeljem, hogy viselkedjek, mit tegyek.
Az a szerencséje, hogy szorosan a testéhez fog, egyébként elhúzódnék tőle. Nem tudom, hogy utána a képébe locsolnék-e egy nagy adag vizet, aztán kiszállnék-e, vagy csupán bedobnám-e a durcát, de mindenképp megszabadulnék zavarba ejtő, őszinte közelségétől. Így azonban nyugton maradok, teszek egy lehelet óvatos kísérletet rá, hogy kiszabaduljak karjai fogságából, ám mivel ez nem megy, nem ficergek, nehogy még kellemetlenebb helyzetbe keveredjek. Tulajdonképpen teljesen megfeledkeztem arról a momentumról, hogy tartott már a markában. Szó szerint.
Belegondolva akkor még sokkal jobban kezeltem az ilyen helyzeteket, könnyedén ráztam le magamról a nyomulós faszokat, sepertem le puhatolózó, de nem követelőző kezeiket, gázoltam bele az önbecsülésükbe, hogy békén hagyjanak, hogy sose jusson újra eszükbe engem elővenni és Asaménak is belekönyököltem a gyomrába, noha előtte sosem volt senkinek bátorsága ilyen nyíltan és erőszakosan közeledni hozzám. Akkor még nem féltem, nem is volt félnivalóm. Úgy voltam vele, hogy ha megkap, megnyuvaszt és megbékéltem a helyzettel, hiába nem akartam volna olyan szeretőt, aki pengeélen táncol a megalázásomat illetően. Mégis valahogy groteszk módon beértem ezzel a sorssal. Talán túl gyorsan szoktam hozzá.
Most meg… Most meg még a szex szóbeli vagy tettbeli kerülgetésétől is teljesen begyulladok és nem jó értelemben. Ráadásul annak ellenére, hogy nem vágytam még ezelőtt semmikor így rá. Őszintén, szívből, fejben és testileg is. Ez az, amivel igazából nem tudok mit kezdeni. Már nem tudom elfogadni, hogy kihasználja, amit nyújthatok a számára, mert akarom azt, hogy megbecsüljön. Ne csak, mint egy tárgyat, egy ügyes játékszert, amelyiket aztán félredobhat, s elővehet, ha újra megkívánja. Tudom, hogy ettől marha messze vagyunk. Tudom, de ettől még rettegek ettől. A túlzott szemérmességem is valszeg ezért van, ha nem kaphat meg azonnal, könnyen és teljesen, értékelni fogja azokat a morzsákat, amiket lepottyantok a számára. De nem, Asame nem olyan, aki csak várja a csodát, ő mer törni a kenyérből, s ha úgy akarja, elveszi tőle. Megteheti, ezt tudja is és ha eldöntötte, ha akarja, meg is teszi. Nem lehet megállítani és legtöbb esetben érzed, hogy jobb is, ha inkább hagyod, hogy beváltsa az akaratát. Én mégis rengetegszer állok ellen… Ösztönből. Mert ezt tanultam: lázadni, ellenkezni, hidegháborúban élni a külvilággal vagy nyíltan harcolni.
Emlékszem rá, hogy ilyen voltam, hogy a képébe nyomtam Asaménak is, mikor jól tudtam, hogy veszélyes, nem vagyok valami olcsó szuka, amelyik egy gyors menet hatására visítva élvez el. Ingereltem, idegesíteni akartam, most meg félek még attól is, hogy olyasmit mondjak, amivel megbánthatom, s hogy ő talál be nálam olyan mélyre, ami már fájna. Sok minden változott azóta, de egyvalami biztos nem. A velem született harciasságom. Késő, hogy elengedjen vagy visszavonuljon, most rajtam a sor, hogy vigyorogjak egy kicsit rajta.
- A fogás és a markolás közt elég nagy különbség van – világítok rá kijelentve a tényt, így emlékeztetve Asamét, hogy az esetre és utalva burkoltan arra, hogy az akkori helyzet és a mostani nem hinném, hogy összehasonlítható lenne. – Egyébként ha igazad is lenne… akkor is más – teszem hozzá már kínosabban, élek nélkül. Megfogta a pöcsöm, aha, amikor lankadt volt, meg látta a seggem a rátapadt úszógatyán keresztül, de meztelenül, ugyan még nem teljes telítettségével, de álló farokkal nem látott, és ez a nem mindegy. Ezt viszont nem fogom tudni körvonalazni sem a számára, szóval maradok paradicsompiros még egy darabig.
Felültet, majd ölelve engem a vállamra támasztja az állát. Szemem sarkából nézek kék íriszeibe, halvány, szégyenlős mosollyal a számon. Megcsókolhatnám. Kis kitekeredést igényelne, de megtehetném. Megfoghatnám a kezét, vagy végigcirógathatnék a combján. Bármit tehetnék, s nem tudok, mert Asame lehengerel. Akaratán kívül, ártalmatlan módon, mintha megbabonázna, elbűvölne, de nem szándékosan, csupán a belőle áradó kisugárzással. És lehet, hogy ezt teszi, nem tudom. Azt sem, hogy ilyesmi lehetséges volna. És azt se, hogy miért tud felizgatni a közelsége, s az, ahogy végigfolyatja a testemen a szivacsból kiengedett melegvizet. Ettől még megtörténik.
- Azt hiszem, megbolondulsz mellettem – vetek ellent csendesen, elkuncogva magam. Az első nap még neveztem őt öregnek, vagy faternak. Puszta szemétség volt a részemről, amit azért dörgöltem az orra alá, hogy éreztessem vele, mennyire nem korabélivel kezdett, ma azonban semmilyen körülmények közt nem is utalnék arra, hogy kétszer olyan idős, mint én. Nem számít. Egyszerűen nem tud érdekelni.
Lassan kibontakozom ebből a helyzetből, hogy aztán szembe fordulhassak Asaméval. Lényegében igaza volt, nincs mit takargatnom magamon és nincs miért. Értelmetlen. Végtére is a testi vallomás sokkal semmisebb lehet, mint a lelki. Azoknál a burkolt dolgoknál, amikből ő már nagyon jól ért. Mit akarok még takargatni, amikor azt, amit legjobban rejteni akartam, már régóta lát? Látja, milyen vagyok a páncél mögött, hogy mire vágyom, mit érzek, … Feltérdelek, így kiemelkedve a vízből, felvállalva, hogy kívánom, hogy felizgat, s hozzábújok. Arcom a nyakához rejtem, kicsit lehajtom a fejem, így hajam egy része előre omlik, megkapaszkodom bal vállában, míg másik karom könnyedén lóg testem mellett, és hallgatom szívem őszinte, heves dobolását. Igen, szerelmes vagyok beléd és szeretnék veled lenni, csak nem tudom, hogyan fejezzem ki ezeket és azt sem, hogy hogyan kezeljem, hogy viselkedjek, mit tegyek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése