Forróság önt el, olyan, amilyen még soha. Forróbb az eddigi legforróbbnál. Fájdalmas és örömteljes. Valóbb a valódinál és élvezetesebb az álombélinél. Ezért a beteljesülésért megérte visszatérni ebbe a világba és sosem tudnám elfelejteni, ezért kár lenne tovább álmodva élvezni. Szerettem azt. Szerettem úgy visszatérni, hogy már csak pár mozdulat és átjárt a gyönyör, de nem volt teljes. Ehhez, az iméntihez képest semmi sem volt. Elképzelni, hogy érzékeny a bőröd, amelyet végigcsókolnak, s megérezni a testedet kutató nyelvet olyan, mint az ég és a föld közti távolság. Ezt tanultam meg most elsősorban.
Kezeim leomlanak a fejem mellé, szemeim résnyire nyílnak, de nem látok magam előtt kivehetően semmit, csak élvezem az összemosódó, szédülő látványt. Ez is más, mint a korábbiak. Nem üres mámor hajszolt idáig, hanem szerelmes szenvedély, ezért igazi boldogság maradt nyomként bennem. Meglátom magam fölött mégis Asamét, amint engem figyel. Mekkora szemét… bármennyire el akartam takarni előle azt az arcot, amit most láthat, alaposan megnézi magának. Lihegve mosolygok rá, hiszen kínosan érzem magam, noha nem haragszom, egy picit sem azért, hogy a kielégült fejemet bámulja. Nem baj, Asame, lesz ez másként is…
Csókja puha, őszinte. Lassú és odaadó. Szeretem, ahogy a többit is. Szeretem azt is, mikor gyorsabban mozog a számban a nyelve, hevesen viaskodik az enyémmel, és azt is, mikor puhatolózó módon barangolja be a számat. Ezt a változatosságot nem lehet megunni, nekem nem megy és szerintem képtelenség is. Tudom, hogy még nem tapasztaltam eleget, naiv kistacskó vagyok, de azt is, hogy az idő próbálkozhat, próbálgathat, kárt nem tehet a kapcsolatunkban, ha továbbra is őszinték és szerelmesek maradunk. Viszont bármelyik marad el az idő múlásával, szét fogja rángatni azt a kapcsot, ami minket fűz össze. Hiszem ezeket, hittel hiszem.
Asame mellém telepszik, én pedig, bármilyen nehezek is a tagjaim, mozgásra bírom őket, hogy egészen közel lehessek hozzá. Felhevülten fázom, de nincs hangom, hogy megkérjem, takarjon be, úgyhogy beérem forró tenyerével. Behunyom a szemem, hogy ne lássam, milyen arcot vág az enyémet figyelve, majd csakhamar a markába bújok, próbálok elrejtőzni benne, mert borzasztóan zavarba hoz a nyílt megfigyelése. Még senki sem látott így engem, bár sok mindent elmondhat magáról Asame, amit más nem. Ő lopta le a számról az első csókot, ő hozta ki belőlem a legvadabb veszekedést, miatta sírtam és vágyódtam a legtöbbet, ő ért hozzám először és neki adtam meg magam először. Biztos vagyok benne, hogy mindezt tudja, én pedig örülök, hogy nekem ő az első. Én kaptam az életében a legtöbb szeretetet és gyengédséget, mert mire megismertük egymást, már nem egy heves ifjú volt, aki a szerelme tárgyát akarta, hanem érett férfi, aki jól tudja, hogyan halmozzon el valakit minden földi és földöntúli jóval. Érzem, hogy így van, hogy én nem tudnék még annyit adni, amennyit kaptam és amiből lehet, hogy a felét fel sem fogtam.
Ezeket nem? Miket? Mi van? Bágyadtan pislogok Asaméra, ám heccelő arckifejezését látva rájövök, mire gondol. Mordulva nyögök föl és takarom el tenyereimmel az arcomat, de csak kínomban nevetni tudok magunkon. Mondhatnám neki, hogy elmehet a picsába, nevezhetném egy rohadéknak, és a nyelvemen is vannak a szavak, de túl hízelgőn hangzanának most a számból és nem is akarnám másképp mondani őket, ám így meg nem merem. Én imádom, amikor csibének nevez, noha az analógiát, hogy egy fekete hajú, pirszingelt, nagyszájú kölyök és egy kicsi, bolyhos, sárga állat közt mi a hasonlóság, gyanítom, sosem fogom megérteni, de arra, hogy én őt valamilyen groteszk módon becézzem, vagy csábítsam, nem tudom rávenni magam. Nem is tudom, ha máshogy kellene neveznem, miképp tenném. Korábban még a gúnyolódó megszólítását is nehézkesen vettem rá magam, hogy kimondjam, bár a szó szinte kicsúszott a számból csalódottságomban és elégedett voltam egy kicsit, hogy odakentem az orra alá. Fatökű… hehhe… Akarom én ezt továbbgondolni? Szerintem sem.
Szóval még nem hallgathatta eleget a hangomat. Vagyis inkább a nyögéseimet. Ez így már kicsit másképp cseng, mert beszélni tudok szüntelenül és sokáig, de ilyen nyíltan a tudtomra adni, hogy még akar engem… Azt hiszem, még a füleim is vörösek, annyira zavarba hoz vele. Már nincs gondom azzal, hogy fázom, szinte égek. Vissza kéne szólnom, most már tényleg, de nem tudom, mit mondhatnék. Hogy rá fog unni? Nem lenne cikibb annál, minthogy visszavág, hogy erre ő bizony nem unna rá, vagy valami hasonló. Bölcsebb hallgatni. De megadni magam…? Juszt se!
- Akkor új kihívás elé állítalak – kezdem elvigyorodva és leengedve a kezeimet, hogy láthassa, nem hagyom őt még most sem könnyen győzni. Lehet, hogy megkapott, hogy ki vagyok neki mindenhogyan szolgáltatva, de ez nem jelenti azt, hogy nekem szendének kellene lennem. Bááár… ha így folytatom, szűznek se mondhatom magam sokáig amennyiben őt is felhúzza az incselkedés, az ingerlés és a heccelés, mint engem. Ha nem, akkor is idő kérdése, mikor jut el oda, hogy már nem elégíti ki, amit a kezemmel és a számmal tenni tudok. – Énekelni még nem hallottál – közlöm vele győzedelmesen.
Igen, szoktam énekelni. Nem mondom, hogy énekesnek való vagyok, és előnyben részesítem az angol nyelvű dalokat a japánoknál, de azért hadd játsszam már egy kicsit a menő csávót! Úgysem lesz egykönnyen alkalma lefülelni, tekintve, hogy ha tudom, hogy a közelemben van, nem fogok nekiállni danolni, márpedig az elmúlt napokban egyre csökkent a külön töltött idő mennyisége. Ilyen feltételek mellett ez tényleg kihívás lesz Asaménak. Ja, és nem feledkezhetek meg arról sem, hogy kevés olyan szám van, ami elnyerte a tetszését, vagyis cseppet sem biztos, hogy tőlem hallani akarná őket. Mást meg nem tudok.
Megnyugodtam. A szívem újra normál ritmusban ver, egyenletesen lélegzem és már nem feszengek különösképpen amiatt sem, hogy meztelenül fekszünk egymás mellett. Néha még zavarba hoz egy picit a látvány, vagy a tudat, hogy szemérmetlenül megbámulom Asamét, s az, hogy ő is legelteti rajtam a szemét, de nagy hisztit már nem fogok magamban sem rendezni a szégyenlősségem miatt. Tetszünk egymásnak, ez az igazság. Engem már régóta lenyűgöz az a természetesség, amivel Asame viseli a testét. Mintha csak ruha lenne, ami nem is érthető, miért hoz lázba bárkit is. Pedig van miért odalenni rajta. Nyilvánvaló, hogy kardművész, hiszen az izmai kellemesen kidolgozottak, a mozdulatai határozottak és egyenesek, nem fél belenézni az ember szemébe és ha lekerül róla a ruha, a korábbi vágások nyomai is előkerülnek. Nekem ez bejön. Ugyanúgy izgalommal tölt el megérinteni a bőrén a hegeket, mint a vádlijára tetovált sárkányt megcirógatni. Vonzódom az ilyesmihez, ami azt illeti.
Félszegen mosolygok, mikor csókokat intéz a bőrömre. Nos igen, ő még nem dőlhet hátra nyugodtan és kielégülten, hiszen megakadályozta, hogy bármit is kezdhessek vele. Nézem az arcát, kedvtelve és szerelmesen. Figyelem azt, ahogy a percek egyre elszántabbá teszik, hogy újra bátorságot öntsön belém, ami nem lesz egyszerű a kijózanodás után. Akkor, amikor minden elszántság és megfontoltság nélkül, puszta ösztönből indultam az ostromlásának, nem igazán tudtam azzal foglalkozni, mennyire vagyok ügyes, vagy sem, mennyire tetszik neki, amit csinálok, vagy mennyire nem. Nem tudtam arra gondolni, hogy bénázhatok, mert az agyam nem fogott túlságosan. Most azonban a vér visszaáramlott a fejembe és a para újraindul.
Asame úgy oldja meg a problémámat, hogy fölém magasodik ismét, és lerohan. Forró szenvedéllyel csókol meg, s én kiérzem nyelve vad táncából, hogy valósággal éhezik a beteljesülésre. Nem is csodálom, az önuralma, ha az eddigi az volt, elismerésre méltó volt. Ha viszont ugyanúgy félt valamitől, mint én, már őt sem érdekli félelem, sem az, hogy mi lesz, annyira akarja, hogy végre legyen. Ez jó, bár kétlem, hogy én leszek fele annyira jó parti ma, mint ő a számomra. Hát… ez van. Nyilván nem én vagyok az első szűzfiú az életében.
Némi levegőhöz hagy jutni, aztán újabb rohamot indít a számba a nyelvével. Nem akar követelni, azt hiszem, próbálja magát visszafogni, de elég egyértelműen és hevesen kér fel egy következő körre. Kicsit ijesztő a szenvedély, amit így hirtelen rám önt, főleg, mikor nyakamra tér át, ahol már a harapás több, mint nyelve és szája játéka, mint korábban. Nem szeretnék foltokat, mert ritkán hordok olyan cuccot, ami eltakarja a nyakam, ahhoz meg aztán senkinek semmi köze, mikor és hogyan voltunk együtt utoljára. Másfelől a korábbi nyaldosós kandúr felettem most egy vérszomjas tigrist idéz, én viszont nem szeretném tudni, milyen, mikor a fogát igazán a bőrömbe mélyeszti, ezért eltolom magamtól.
Nem várt határozottsággal nyomom ülő helyzetbe Asamét, miközben én is felemelkedem az ágyról, majd vállánál fogva, hogy nyugton maradjon, a szemkontaktust tartva kiügyeskedem a lábaimat alóla. Egy kicsit ideges vagyok a rám váró „feladattól”, de nem kell rávenni, a kényszert pedig nem viselném el. Ha fel akar újra húzni, akkor sem jó eszközöket választott, mert nem vagyok áldozat típus, amelyik hagyja magát letámadni. Szeretek szabadon cselekedni, és azt akarom, hogy egyenlő félként tekintsen rám, márpedig az, ahogy rám rontott, nekem nem ezeket jelentette. Nem vagyok kisegér, amelyet elcsábíthat, aztán felfalhat, ugyanúgy valami ragadozó vagyok, mint ő, noha kisebb testű és még fiatal. Ha már itt tartunk, akkor mondjuk vadmacska. És feltett szándékom méltó ellenfeleddé válni, tigris.
Nyilván hülyén vette volna ki magát, ha beközli, hogy a viszonzást nem szeretné lehagyni a palettáról, de ha rávezet, mire vágyik, megkapja. Így most rajtam a sor, hogy megmutassam, hogyan képzelem el, s mi az, amit adhatok. Nem sok, nem is valószínű, hogy különleges, lehet, hogy nem is jó, de őszinte és szívből jön. Odakúszom hozzá, lassan, nem engedve, folytassa az előbbit, mert amint mozdul, visszanyomom a vállánál fogva és figyelmeztetően villannak a szemeim azzal fenyegetve, hogy én bizony kimászom az ágyából, ha prédának vél. Óvatosan a testéhez bújok, lassú mozdulattal átkarolom és hátát kezdem cirógatni. Az arcom a nyakához simítom és egy hosszú csókot lehelek rá. Nem akarom húzgálni a bajszát, idegesíteni a komótos közeledésemmel, de el kell fogadnia, hogy nem egy nő vagyok, aki szétteszi a lábát és hagyja, hogy azt műveljenek vele, amit akarnak. Lehet, hogy a korábbi szeretői elfogadták ezt a szerepet, én azonban nem félek tőle és nem fogok beletörődni, hogy leterít és vígan uralkodik felettem. Ha ezért nem engedte, hogy hozzáérjek, hiszen nem alatta voltam, akkor sorry, de csak akkor helyezkedem vissza alá, amikor ha nem is férfiként, de férfikezdeményként tekint rám, nem valami csitriként. Az arcom nőies, a hajam hosszabb a társaiménál, az alkatom vékony, de nem hagyom nőneműnek nézni magam.
Addig ölelem Asamét, míg ki nem párolog belőlem az indulat. Nem akarok úgy semmit tenni ebben a helyzetben, hogy harag vagy dac van bennem, mert nem a makacsságom és az erőm akarom megmutatni, hanem szerelmesen szeretni szeretném őt. Ezután azonban apró, száraz, egymást érő puszikkal indítom el a Deon-féle ostromot nyaka hajlatától a válla felé.
Kezeim leomlanak a fejem mellé, szemeim résnyire nyílnak, de nem látok magam előtt kivehetően semmit, csak élvezem az összemosódó, szédülő látványt. Ez is más, mint a korábbiak. Nem üres mámor hajszolt idáig, hanem szerelmes szenvedély, ezért igazi boldogság maradt nyomként bennem. Meglátom magam fölött mégis Asamét, amint engem figyel. Mekkora szemét… bármennyire el akartam takarni előle azt az arcot, amit most láthat, alaposan megnézi magának. Lihegve mosolygok rá, hiszen kínosan érzem magam, noha nem haragszom, egy picit sem azért, hogy a kielégült fejemet bámulja. Nem baj, Asame, lesz ez másként is…
Csókja puha, őszinte. Lassú és odaadó. Szeretem, ahogy a többit is. Szeretem azt is, mikor gyorsabban mozog a számban a nyelve, hevesen viaskodik az enyémmel, és azt is, mikor puhatolózó módon barangolja be a számat. Ezt a változatosságot nem lehet megunni, nekem nem megy és szerintem képtelenség is. Tudom, hogy még nem tapasztaltam eleget, naiv kistacskó vagyok, de azt is, hogy az idő próbálkozhat, próbálgathat, kárt nem tehet a kapcsolatunkban, ha továbbra is őszinték és szerelmesek maradunk. Viszont bármelyik marad el az idő múlásával, szét fogja rángatni azt a kapcsot, ami minket fűz össze. Hiszem ezeket, hittel hiszem.
Asame mellém telepszik, én pedig, bármilyen nehezek is a tagjaim, mozgásra bírom őket, hogy egészen közel lehessek hozzá. Felhevülten fázom, de nincs hangom, hogy megkérjem, takarjon be, úgyhogy beérem forró tenyerével. Behunyom a szemem, hogy ne lássam, milyen arcot vág az enyémet figyelve, majd csakhamar a markába bújok, próbálok elrejtőzni benne, mert borzasztóan zavarba hoz a nyílt megfigyelése. Még senki sem látott így engem, bár sok mindent elmondhat magáról Asame, amit más nem. Ő lopta le a számról az első csókot, ő hozta ki belőlem a legvadabb veszekedést, miatta sírtam és vágyódtam a legtöbbet, ő ért hozzám először és neki adtam meg magam először. Biztos vagyok benne, hogy mindezt tudja, én pedig örülök, hogy nekem ő az első. Én kaptam az életében a legtöbb szeretetet és gyengédséget, mert mire megismertük egymást, már nem egy heves ifjú volt, aki a szerelme tárgyát akarta, hanem érett férfi, aki jól tudja, hogyan halmozzon el valakit minden földi és földöntúli jóval. Érzem, hogy így van, hogy én nem tudnék még annyit adni, amennyit kaptam és amiből lehet, hogy a felét fel sem fogtam.
Ezeket nem? Miket? Mi van? Bágyadtan pislogok Asaméra, ám heccelő arckifejezését látva rájövök, mire gondol. Mordulva nyögök föl és takarom el tenyereimmel az arcomat, de csak kínomban nevetni tudok magunkon. Mondhatnám neki, hogy elmehet a picsába, nevezhetném egy rohadéknak, és a nyelvemen is vannak a szavak, de túl hízelgőn hangzanának most a számból és nem is akarnám másképp mondani őket, ám így meg nem merem. Én imádom, amikor csibének nevez, noha az analógiát, hogy egy fekete hajú, pirszingelt, nagyszájú kölyök és egy kicsi, bolyhos, sárga állat közt mi a hasonlóság, gyanítom, sosem fogom megérteni, de arra, hogy én őt valamilyen groteszk módon becézzem, vagy csábítsam, nem tudom rávenni magam. Nem is tudom, ha máshogy kellene neveznem, miképp tenném. Korábban még a gúnyolódó megszólítását is nehézkesen vettem rá magam, hogy kimondjam, bár a szó szinte kicsúszott a számból csalódottságomban és elégedett voltam egy kicsit, hogy odakentem az orra alá. Fatökű… hehhe… Akarom én ezt továbbgondolni? Szerintem sem.
Szóval még nem hallgathatta eleget a hangomat. Vagyis inkább a nyögéseimet. Ez így már kicsit másképp cseng, mert beszélni tudok szüntelenül és sokáig, de ilyen nyíltan a tudtomra adni, hogy még akar engem… Azt hiszem, még a füleim is vörösek, annyira zavarba hoz vele. Már nincs gondom azzal, hogy fázom, szinte égek. Vissza kéne szólnom, most már tényleg, de nem tudom, mit mondhatnék. Hogy rá fog unni? Nem lenne cikibb annál, minthogy visszavág, hogy erre ő bizony nem unna rá, vagy valami hasonló. Bölcsebb hallgatni. De megadni magam…? Juszt se!
- Akkor új kihívás elé állítalak – kezdem elvigyorodva és leengedve a kezeimet, hogy láthassa, nem hagyom őt még most sem könnyen győzni. Lehet, hogy megkapott, hogy ki vagyok neki mindenhogyan szolgáltatva, de ez nem jelenti azt, hogy nekem szendének kellene lennem. Bááár… ha így folytatom, szűznek se mondhatom magam sokáig amennyiben őt is felhúzza az incselkedés, az ingerlés és a heccelés, mint engem. Ha nem, akkor is idő kérdése, mikor jut el oda, hogy már nem elégíti ki, amit a kezemmel és a számmal tenni tudok. – Énekelni még nem hallottál – közlöm vele győzedelmesen.
Igen, szoktam énekelni. Nem mondom, hogy énekesnek való vagyok, és előnyben részesítem az angol nyelvű dalokat a japánoknál, de azért hadd játsszam már egy kicsit a menő csávót! Úgysem lesz egykönnyen alkalma lefülelni, tekintve, hogy ha tudom, hogy a közelemben van, nem fogok nekiállni danolni, márpedig az elmúlt napokban egyre csökkent a külön töltött idő mennyisége. Ilyen feltételek mellett ez tényleg kihívás lesz Asaménak. Ja, és nem feledkezhetek meg arról sem, hogy kevés olyan szám van, ami elnyerte a tetszését, vagyis cseppet sem biztos, hogy tőlem hallani akarná őket. Mást meg nem tudok.
Megnyugodtam. A szívem újra normál ritmusban ver, egyenletesen lélegzem és már nem feszengek különösképpen amiatt sem, hogy meztelenül fekszünk egymás mellett. Néha még zavarba hoz egy picit a látvány, vagy a tudat, hogy szemérmetlenül megbámulom Asamét, s az, hogy ő is legelteti rajtam a szemét, de nagy hisztit már nem fogok magamban sem rendezni a szégyenlősségem miatt. Tetszünk egymásnak, ez az igazság. Engem már régóta lenyűgöz az a természetesség, amivel Asame viseli a testét. Mintha csak ruha lenne, ami nem is érthető, miért hoz lázba bárkit is. Pedig van miért odalenni rajta. Nyilvánvaló, hogy kardművész, hiszen az izmai kellemesen kidolgozottak, a mozdulatai határozottak és egyenesek, nem fél belenézni az ember szemébe és ha lekerül róla a ruha, a korábbi vágások nyomai is előkerülnek. Nekem ez bejön. Ugyanúgy izgalommal tölt el megérinteni a bőrén a hegeket, mint a vádlijára tetovált sárkányt megcirógatni. Vonzódom az ilyesmihez, ami azt illeti.
Félszegen mosolygok, mikor csókokat intéz a bőrömre. Nos igen, ő még nem dőlhet hátra nyugodtan és kielégülten, hiszen megakadályozta, hogy bármit is kezdhessek vele. Nézem az arcát, kedvtelve és szerelmesen. Figyelem azt, ahogy a percek egyre elszántabbá teszik, hogy újra bátorságot öntsön belém, ami nem lesz egyszerű a kijózanodás után. Akkor, amikor minden elszántság és megfontoltság nélkül, puszta ösztönből indultam az ostromlásának, nem igazán tudtam azzal foglalkozni, mennyire vagyok ügyes, vagy sem, mennyire tetszik neki, amit csinálok, vagy mennyire nem. Nem tudtam arra gondolni, hogy bénázhatok, mert az agyam nem fogott túlságosan. Most azonban a vér visszaáramlott a fejembe és a para újraindul.
Asame úgy oldja meg a problémámat, hogy fölém magasodik ismét, és lerohan. Forró szenvedéllyel csókol meg, s én kiérzem nyelve vad táncából, hogy valósággal éhezik a beteljesülésre. Nem is csodálom, az önuralma, ha az eddigi az volt, elismerésre méltó volt. Ha viszont ugyanúgy félt valamitől, mint én, már őt sem érdekli félelem, sem az, hogy mi lesz, annyira akarja, hogy végre legyen. Ez jó, bár kétlem, hogy én leszek fele annyira jó parti ma, mint ő a számomra. Hát… ez van. Nyilván nem én vagyok az első szűzfiú az életében.
Némi levegőhöz hagy jutni, aztán újabb rohamot indít a számba a nyelvével. Nem akar követelni, azt hiszem, próbálja magát visszafogni, de elég egyértelműen és hevesen kér fel egy következő körre. Kicsit ijesztő a szenvedély, amit így hirtelen rám önt, főleg, mikor nyakamra tér át, ahol már a harapás több, mint nyelve és szája játéka, mint korábban. Nem szeretnék foltokat, mert ritkán hordok olyan cuccot, ami eltakarja a nyakam, ahhoz meg aztán senkinek semmi köze, mikor és hogyan voltunk együtt utoljára. Másfelől a korábbi nyaldosós kandúr felettem most egy vérszomjas tigrist idéz, én viszont nem szeretném tudni, milyen, mikor a fogát igazán a bőrömbe mélyeszti, ezért eltolom magamtól.
Nem várt határozottsággal nyomom ülő helyzetbe Asamét, miközben én is felemelkedem az ágyról, majd vállánál fogva, hogy nyugton maradjon, a szemkontaktust tartva kiügyeskedem a lábaimat alóla. Egy kicsit ideges vagyok a rám váró „feladattól”, de nem kell rávenni, a kényszert pedig nem viselném el. Ha fel akar újra húzni, akkor sem jó eszközöket választott, mert nem vagyok áldozat típus, amelyik hagyja magát letámadni. Szeretek szabadon cselekedni, és azt akarom, hogy egyenlő félként tekintsen rám, márpedig az, ahogy rám rontott, nekem nem ezeket jelentette. Nem vagyok kisegér, amelyet elcsábíthat, aztán felfalhat, ugyanúgy valami ragadozó vagyok, mint ő, noha kisebb testű és még fiatal. Ha már itt tartunk, akkor mondjuk vadmacska. És feltett szándékom méltó ellenfeleddé válni, tigris.
Nyilván hülyén vette volna ki magát, ha beközli, hogy a viszonzást nem szeretné lehagyni a palettáról, de ha rávezet, mire vágyik, megkapja. Így most rajtam a sor, hogy megmutassam, hogyan képzelem el, s mi az, amit adhatok. Nem sok, nem is valószínű, hogy különleges, lehet, hogy nem is jó, de őszinte és szívből jön. Odakúszom hozzá, lassan, nem engedve, folytassa az előbbit, mert amint mozdul, visszanyomom a vállánál fogva és figyelmeztetően villannak a szemeim azzal fenyegetve, hogy én bizony kimászom az ágyából, ha prédának vél. Óvatosan a testéhez bújok, lassú mozdulattal átkarolom és hátát kezdem cirógatni. Az arcom a nyakához simítom és egy hosszú csókot lehelek rá. Nem akarom húzgálni a bajszát, idegesíteni a komótos közeledésemmel, de el kell fogadnia, hogy nem egy nő vagyok, aki szétteszi a lábát és hagyja, hogy azt műveljenek vele, amit akarnak. Lehet, hogy a korábbi szeretői elfogadták ezt a szerepet, én azonban nem félek tőle és nem fogok beletörődni, hogy leterít és vígan uralkodik felettem. Ha ezért nem engedte, hogy hozzáérjek, hiszen nem alatta voltam, akkor sorry, de csak akkor helyezkedem vissza alá, amikor ha nem is férfiként, de férfikezdeményként tekint rám, nem valami csitriként. Az arcom nőies, a hajam hosszabb a társaiménál, az alkatom vékony, de nem hagyom nőneműnek nézni magam.
Addig ölelem Asamét, míg ki nem párolog belőlem az indulat. Nem akarok úgy semmit tenni ebben a helyzetben, hogy harag vagy dac van bennem, mert nem a makacsságom és az erőm akarom megmutatni, hanem szerelmesen szeretni szeretném őt. Ezután azonban apró, száraz, egymást érő puszikkal indítom el a Deon-féle ostromot nyaka hajlatától a válla felé.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése