189.

Asame

Mikor ülőhelyzetbe tol, őszintén meglepődöm. Próbálnék újabb csókot kérni tőle, megérinteni, végigsimítani testén, de nem hagyja. Szemei szinte villámokat szórnak, mikor megmozdulok és már most látom magam előtt, mi zajlik le abba a picike makacs fejébe. Aprót sóhajtok, mikor hozzám bújik és nem tudom, egyszerűen képtelen vagyok bármit tenni. A nézéséből, viselkedéséből kiérzett gondolatai zavarnak, hogy azt hiszi, uralni akartam, hogy... netán egy dugható kis csitrinek néztem, holott eszem ágában sem volt. Ha nem tekinteném mindenben egyenrangú partneremnek, már rég megdugtam volna abban a pillanatban, hogy nyelvem és kezem munkájától elveszítve kicsit józan eszét nem gondolkodott volna... Már akkor megtehettem volna vele bármit és nem kértem volna, hogy állítson le, ha nem tetszik valami. Akkor magasról szartam volna le az egészet ott, ahol van.


Végül csak engedek neki, s egy apró sóhaj hagyja el ajkaimat, ahogy puszikat lehel nyakamra. Magamhoz ölelem őt gyengéden simogatva hátát, de még mindig nem tudok elszakadni attól a gondolattól, hogy mit hitt, hogy miért lett most ilyen és ez igenis rettenetesen bosszant. Ráérünk megbeszélni még talán és nem is akarom elrontani most ezt a pillanatot, így nem gondolva semmire, szemem lehunyva igyekszem még a maradék foszlányát is kiverni a fejemből annak, amire gondolt Deon...


Hagyom, hogy csókokkal borítsa be nyakam, hogy miután kiürítettem elmémet, teljesen Deonra figyelve adjam át magam neki újra, mert igenis akarom őt. A beteljesülés utáni vágyam nem számít, olyan dolog, melynek hiányát még elviselem, ha muszáj, így az sem érdekelt volna, ha nem csinálunk semmit, csak fekszünk egymás mellett a plafont bámulva és arról elmélkedünk, hogy milyen vicces lenne, ha nem lenne tető... vagy bánom is én, a lényeg, hogy ez most így nekem túl... mindegy... Ha bizonyítani akar, hát tegye, ha le akar nyűgözni, állok elébe.


Nem akarom, hogy olyanná váljon, mint azok a rajongó libák, hogy első füttyszóra szétteszik a lábuk, de azt sem akarom, hogy ilyen legyen. Nem... Adok-kapok játék, egy kölcsönös bizalmon alapuló dolog, de nem mindig az a legjobb, ha mindenáron viszonozni akarjuk a partnerünk kedvességét. Adni akartam neki, bebizonyítani, hogy szeretem, hogy egyenrangú partnernek tekintem, hogy nem csak megdugni akarom és eldobni, hanem igenis fontos... Mert ez is számít, hogy tudjuk, bármikor adhatunk a másiknak és nem feltétlenül várunk érte semmit cserébe, mert a legnagyobb boldogság látni a másik boldogságát, örömét...


Azzal nyugtatom magam, hogy neki ez az első, hogy én vagyok az első és még nem tudja, hogy ezek az apró dolgok mit jelentenek. Persze mondhatná bárki, hogy én csak ne pattogjak, meg ne legyek kiakadva semmin, mert nekem sincs szerelem terén olyan egetrengető tapasztalatom, de Tatsuo igenis megtanította ezt. Pont ugyanígy viselkedtem, mint Deon, mindenáron adni akartam én is neki és roppantul felcseszte az agyamat, mikor nem hagyta. Azt hittem, uralkodni akar rajtam, hogy azért, mert ő tesz magáévá és nem fordítva, nőnek tart, gyengébbnek... Pedig nem így volt. Szinte lelökött magáról, mikor próbálkozni akartam én is, én pedig meglepődtem. Tatsuo nem volt mérges, rám mosolygott és elmondta mindazt, amit akkor még nem is tudtam. Talán nekem is ezt kéne tennem, lelöknöm magamról Deont és megmagyarázni neki dolgokat, de nem akarom, ezt sem akarom, ahogy most semmi mást sem...

Újabb apró sóhaj szakad fel ajkaimról, ahogy Deon játszadozik velem és halványan mégis sikerül elmosolyodnom ismét. Bolond kölyök. Ez az egyetlen gondolat, ami most eszembe jut, s még szorosabban húzom őt magamhoz, hogy egy határozott mozdulattal kerüljek most én alá, talán ezzel is bebizonyítva neki, hogy nem akartam őt legyőzni egy percig sem. Tekintetem tekintetébe fúrom, vágyakozva, szerelmesen nézek szemeibe. Szavak nélkül igyekszem tudtára adni mindazt, amit most gondolok. Igen, Deon, egyenrangú partneremként kezellek... nem csitriként, nem szajhaként, nem egy olyan emberként, akit csak megdugni akar a másik... annál sokkal több vagy, csibe... sokkal több...


Gyengéd csókba húzom őt, s hagyom, hogy átvegye felettem az irányítást, hogy tegye azt, amit a szíve diktál, amit jónak érez. Nem érdekel, hogy kezdő, mert nem ez a fontos. Ha szívből csinálja azt, amit tesz, ha tényleg adni akar, akkor hagyom, hogy megtegye és biztos vagyok benne, hogy felejthetetlen élményt fog nekem okozni. Cirógatom hátát, oldalát, karját, újra kiélvezve a most vele töltött pillanat minden varázsát és báját. Már nincs bennem indulat, nincs bennem az, ami percekkel ezelőtt még megfordult a fejemben, hogy egyszerűen csak felállok innen és magamra véve egy alsógatyát egyszerűen itt hagyom őt a szobában és eltűnök a fenébe szobám ajtaja mögött. Abban a pillanatban nem érdekelt volna, hogy kivel találkozom szemben a folyosón. Nem érdekelt volna Ryuuichi kérdő pillantása, sem Ayako rosszalló mormogása és fejcsóválása, semmi, csak, hogy kicsit távol legyek a kölyöktől...


Már nem érzem ezt. Most már csak hagyom megtörténni a dolgokat, hagyom, hogy ő irányítson, hogy adjon, s én csak elnyúlva alatta élvezem ki a pillanatot. Mert vágyom őt, szeretem őt és mindennél jobban akarom őt.