Azért az tetszik, hogy milyen meglepődést láttam Asame szemeiben. Nem gondolta volna, hogy képes vagyok ilyesmire? Ez is főként rajta múlt, mert megtehette volna, hogy erővel közeledik felém és akkor nagyon mindegy, mit akarok. De nem tette, nem is akarta szerintem, mert ha le akarna győzni, nem finomkodna velem, nem bíbelődne olyan apróságokkal, hogy hosszan csókoljon, csak megtenné. És én nagyon hálás vagyok azért, hogy annak ellenére, milyen könnyedén leuralhatna, nem teszi meg. Sem az erőm, sem a fifikám, sem a fegyvertáram nem közelíti meg az övét, nekem csak a pofám nagy és gyorsan bele tudok szóval lőni az emberek gyengéjébe, hogy amíg lábadozik és eldönti, hogy sosem jön többet a közelembe, vagy pedig megbosszulja, amit tettem, elfuthassak.
Bejárom apró csókjaimmal vállát, majd ráfektetem az arcom és hozzádörgölöm egy kicsit. Ha Asame azt gondolta, hogy kimaradhat a szeretetáradatból, nagyon tévedett, mert nem akarom átugorni ezt a lépést. Nem izgatni akarom, mert ahhoz egyelőre nem értek. Persze tudom, hogy nekem mi jó és próbálkozhatnék azzal, de nem akarok. Máshogy érzek. Hogy nem azokat a dolgokat akarom megtenni. Nem egyszerűen fel akarom húzni és a csúcsra juttatni, mert azt bárki meg tudja tenni, hanem elhalmozni azzal, amire már megértem, ami bennem van. Nem akarok versenybe szállni vele, és nem csak azért, mert hosszú évek tapasztalataival nem érdemes versengenem, hanem mert ez nem „mutasd, mit tudsz”-féle játékos vagy éles párharc. Szeretem őt. Szívből, őszintén, igazán. És meg akarom mutatni, ki akarom fejezni úgy, ahogy tudom.
Felkapaszkodom lapockáira, majd ujjaimmal, alig érintve a bőrét, lassan levándorolok egészen dereka mélységéig, hogy aztán felfelé is megjárjam gerince mellett az utat óvatosan kitapintva a hegeit. Számomra az is nagy becs, hogy engedi megérinteni őket. Tudom, hogy Asame nem zavartatja magát még az ilyesmi miatt sem, sőt, mint egy igazi harcos, talán büszke is arra, hogy a régi sebei elárulják, mi mindent élt már túl, én mégis tisztelem azért, hogy nem gátol a múltjának nyomai megismerésében. Felbátorít, hogy szabadon cselekedhetek, hogy a hátamat simogatva bíztat, így csókot nyomok két kulcscsontja találkozási helye fölé, majd orrommal végigcirógatom torkát, mint egy bújó macska. Válaszul magához szorít, majd alám fordul, és ahogy rám néz, bele a szemembe… Először meglep, aztán nagyon zavarba hoz. Nem egészen erre gondoltam, nem akartam felette trónolni, így zavaromban eltakarom egy kicsit az arcom és röviden elnevetem magam, aztán kilesek tenyerem mögül és úgy válaszolok a pillantására, mintha azt kérdezném, „Ugye tudod, hogy nagyon bolond vagy, és ezért is imádlak?”. Tudja. Lehúz egy lassú, odaadó csókba, amelyet nem hagyok egyhamar abba, mert eljátszom még egy kicsit az ajkaival, majd állához simítom az orrnyergemet, s finoman végigcirógatok állkapcsa vonalán a pirszingemmel. Nem direkt azzal, így jön ösztönből. Csak a mozdulat végén, mikor már nem tudok tovább az ékszerrel simítani, eszembe jut, hogy még nem volt dolga olyan sráccal, akinek lett volna fém a testében. Felidézem szavait, hogy mit válaszolt, mikor megkérdeztem tőle, tetszik-e neki ezen tulajdonságom, és próbálom kitalálni, mit gondolhat jelenleg, izgató vagy frusztráló lehet számára, mert az egy dolog, hogy én élvezem, amit csinálok, de azt akarom, hogy ő is élvezze. Jó, persze nyilván nem küldte volna utánam a két vérebét anno, ha nem tetszene neki a pirszingeltségem, de nem magának akart, én voltam az, aki rákényszerítette, hogy megtart, vagy megöl. Ennek ellenére tudom, hogy eladhatott volna, ahogy tervezte, s lehet, hogy már azzal több pénzt keresett volna rajtam, hogy különleges a külsőm, zsenge korom ellenére rendelkezem olyasmivel, amivel más nem.
Jobb kezemmel megsimogatom mellkasát, majd kitapintom hasizmait, miközben nagyon óvatosan puszit lehelek kötésén át a sebére. Ezek a dolgok valamiféle misztériumot tartalmaznak a számomra, noha Asaménak nem jelenthetnek semmit. Mégis folyamatosan simogat, amivel lázba hoz. Nem tesz sokkal magabiztosabbá, mint amennyire eddig voltam, de elfeledteti velem, hogy nem jöttem rá eddig sem, hogy mihez kezdhetnék vele. Így, elnyúlva alattam, nekem átpasszolva az irányítást sokkal jobban zavarba hozott, mint gondolná. Tisztára beparáztam a „rajtad a világ szeme” érzettől, amit lehetséges, hogy csak én társítottam az alám fordulásához. Nem akarok beégni, de ha kíváncsi, megpróbálom megmutatni, hogy ostoba romantikus vagyok. Ehhez hűen csókot lehetelek mellkasára, majd nyalva átszelem azt, s ajkaimat a bőrén tartva ráfújok, hogy aztán a hidegérzetet felcsókoljam az általam hagyott nyálcsíkról. Visszatérve a kiindulási pontomra elvigyorodom, hogy micsoda hülye vagyok, de nem tudok megállni. Kezem hasfaláról oldalra csúszik és felfelé simítok, míg Asaméra fekszem. Államat kicsit beletolva a bőrébe haladok felfele, míg alá nem gyűrhetem a nyaka és válla közti izomcsoportot. Lassan a testéhez simulok, mellkasomat az övének feszítem, majd fejem picit oldalra fordítva forró csókot nyomok a nyakára. Ciki, nem ciki, az, hogy érinthetem, felkutathatom a testét, izgat, így mikor szájára hajolok, szenvedélyesen, túlfűtötten tapadok ajkaira, majd hatolok be nyelvemmel közéjük.
Bejárom apró csókjaimmal vállát, majd ráfektetem az arcom és hozzádörgölöm egy kicsit. Ha Asame azt gondolta, hogy kimaradhat a szeretetáradatból, nagyon tévedett, mert nem akarom átugorni ezt a lépést. Nem izgatni akarom, mert ahhoz egyelőre nem értek. Persze tudom, hogy nekem mi jó és próbálkozhatnék azzal, de nem akarok. Máshogy érzek. Hogy nem azokat a dolgokat akarom megtenni. Nem egyszerűen fel akarom húzni és a csúcsra juttatni, mert azt bárki meg tudja tenni, hanem elhalmozni azzal, amire már megértem, ami bennem van. Nem akarok versenybe szállni vele, és nem csak azért, mert hosszú évek tapasztalataival nem érdemes versengenem, hanem mert ez nem „mutasd, mit tudsz”-féle játékos vagy éles párharc. Szeretem őt. Szívből, őszintén, igazán. És meg akarom mutatni, ki akarom fejezni úgy, ahogy tudom.
Felkapaszkodom lapockáira, majd ujjaimmal, alig érintve a bőrét, lassan levándorolok egészen dereka mélységéig, hogy aztán felfelé is megjárjam gerince mellett az utat óvatosan kitapintva a hegeit. Számomra az is nagy becs, hogy engedi megérinteni őket. Tudom, hogy Asame nem zavartatja magát még az ilyesmi miatt sem, sőt, mint egy igazi harcos, talán büszke is arra, hogy a régi sebei elárulják, mi mindent élt már túl, én mégis tisztelem azért, hogy nem gátol a múltjának nyomai megismerésében. Felbátorít, hogy szabadon cselekedhetek, hogy a hátamat simogatva bíztat, így csókot nyomok két kulcscsontja találkozási helye fölé, majd orrommal végigcirógatom torkát, mint egy bújó macska. Válaszul magához szorít, majd alám fordul, és ahogy rám néz, bele a szemembe… Először meglep, aztán nagyon zavarba hoz. Nem egészen erre gondoltam, nem akartam felette trónolni, így zavaromban eltakarom egy kicsit az arcom és röviden elnevetem magam, aztán kilesek tenyerem mögül és úgy válaszolok a pillantására, mintha azt kérdezném, „Ugye tudod, hogy nagyon bolond vagy, és ezért is imádlak?”. Tudja. Lehúz egy lassú, odaadó csókba, amelyet nem hagyok egyhamar abba, mert eljátszom még egy kicsit az ajkaival, majd állához simítom az orrnyergemet, s finoman végigcirógatok állkapcsa vonalán a pirszingemmel. Nem direkt azzal, így jön ösztönből. Csak a mozdulat végén, mikor már nem tudok tovább az ékszerrel simítani, eszembe jut, hogy még nem volt dolga olyan sráccal, akinek lett volna fém a testében. Felidézem szavait, hogy mit válaszolt, mikor megkérdeztem tőle, tetszik-e neki ezen tulajdonságom, és próbálom kitalálni, mit gondolhat jelenleg, izgató vagy frusztráló lehet számára, mert az egy dolog, hogy én élvezem, amit csinálok, de azt akarom, hogy ő is élvezze. Jó, persze nyilván nem küldte volna utánam a két vérebét anno, ha nem tetszene neki a pirszingeltségem, de nem magának akart, én voltam az, aki rákényszerítette, hogy megtart, vagy megöl. Ennek ellenére tudom, hogy eladhatott volna, ahogy tervezte, s lehet, hogy már azzal több pénzt keresett volna rajtam, hogy különleges a külsőm, zsenge korom ellenére rendelkezem olyasmivel, amivel más nem.
Jobb kezemmel megsimogatom mellkasát, majd kitapintom hasizmait, miközben nagyon óvatosan puszit lehelek kötésén át a sebére. Ezek a dolgok valamiféle misztériumot tartalmaznak a számomra, noha Asaménak nem jelenthetnek semmit. Mégis folyamatosan simogat, amivel lázba hoz. Nem tesz sokkal magabiztosabbá, mint amennyire eddig voltam, de elfeledteti velem, hogy nem jöttem rá eddig sem, hogy mihez kezdhetnék vele. Így, elnyúlva alattam, nekem átpasszolva az irányítást sokkal jobban zavarba hozott, mint gondolná. Tisztára beparáztam a „rajtad a világ szeme” érzettől, amit lehetséges, hogy csak én társítottam az alám fordulásához. Nem akarok beégni, de ha kíváncsi, megpróbálom megmutatni, hogy ostoba romantikus vagyok. Ehhez hűen csókot lehetelek mellkasára, majd nyalva átszelem azt, s ajkaimat a bőrén tartva ráfújok, hogy aztán a hidegérzetet felcsókoljam az általam hagyott nyálcsíkról. Visszatérve a kiindulási pontomra elvigyorodom, hogy micsoda hülye vagyok, de nem tudok megállni. Kezem hasfaláról oldalra csúszik és felfelé simítok, míg Asaméra fekszem. Államat kicsit beletolva a bőrébe haladok felfele, míg alá nem gyűrhetem a nyaka és válla közti izomcsoportot. Lassan a testéhez simulok, mellkasomat az övének feszítem, majd fejem picit oldalra fordítva forró csókot nyomok a nyakára. Ciki, nem ciki, az, hogy érinthetem, felkutathatom a testét, izgat, így mikor szájára hajolok, szenvedélyesen, túlfűtötten tapadok ajkaira, majd hatolok be nyelvemmel közéjük.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése