190

Asame

Viszonozva Deon csókját kezem felcsúszik hátán és gyengéden túr bele hajába, hogy ugyanolyan szenvedéllyel csókolhassam őt, ahogy ő engem. Nem engedem őt el, csak annyira, hogy ne fulladjunk bele ebbe a szenvedélybe, miközben újra és újra végigsimítok hátán, oldalán, egészen csípőjéig, hogy aztán ismét felfelé barangolhassam be testét épp csak érintve őt ujjaimmal. Az őrületbe akarom kergetni ezzel, ahogy ő teszi azt velem most, ha tudja, ha nem, akkor is... Egyszerűen megőrjít, mellette tényleg megbolondulok, de ezen már nem csodálkozom. Néha ez is kell, kell, hogy az ember ne unja el az életét. Hát Deon mellett ez garantáltan nem fog megtörténni, és ez tetszett meg benne annyira.


Ha napokkal ezelőtt valaki azt mondta volna, hogy ez megtörténik, minden bizonnyal körberöhögöm, csak úgy a magam módján, és közlöm az illetővel, hogy meg van húzatva. Hogy amit mond, a világ legnagyobb baromsága, mert én és a kölyök soha a büdös életben nem fogjuk megérteni egymást. Ő lázad minden ellen, én pedig igyekszem érvényesíteni az akaratomat mindenben. Ehhez képest most itt fekszünk az ágyamban, meztelenül, vágyva egymásra, vadul, szenvedélyesen követelve újabb és újabb csókokat a másiktól. Akarom őt, ezen nincs mit szépíteni, nem csak így, mindenhogy.


Halk nyögés hagyja el ajkaimat, belenyögök a csókba, ahogy újra magával ragad a Deon után érzett vágy, s megtartva őt jobbommal, ajkait falva ülök fel az ágyon, hogy még több csókot és érintést követeljek ki tőle. Kezeim még mindig hátán kalandoznak, s lassan vándorolnak le egészen csípőjéig, hogy onnan továbbhaladva simítsanak rá combjára és induljanak el visszafelé. Megint játszadozom vele, hol szenvedélyesen, szerelmesen csókolva őt, hol pedig nyakának bőrét kényeztetve kedveskedő, gyengéd harapásokkal.


Deon íze, illata egyszerűen megrészegít. Azt hiszem, átszokok a whiskyről rá. Sokkal jobb és finomabb, mint az a keserű nedű. Na jó, Asame, állítsd le magad, mert megint hülyeségeken jár az agyad! Újabb apró nyögést csal elő belőlem, ahogy a vágy egyre jobban kezd megint elhatalmasodni rajtam. Ismét birtokba veszem ajkaimmal nyakát, majd vállát, miközben kezem lecsúszik fenekére és gyengéden markolja meg azt. Vajon meddig enged játszani, hol lesz az a határ, mikor rám szól, hogy sok, amit teszek, hogy sok, amit csinálok vele?


Szenvedélyes csókba vonom őt megint, vad csatára hívom nyelvét nyelvemmel, s attól, ahogy megint végigsimít karomon, hátamon felborzolva ezzel érzékeimet, jólesően belenyögök a csókba. Ezen nincs mit szégyellni. Nem szégyellem azt, hogy megőrjít minden pillanatban és azt sem, amit kivált belőlem már pusztán az érintésével. Kezem ismét elkalandozik fenekére, megcirógatja, ingerli, egyelőre csak kíváncsian érintem, figyelve arra, mit vált ki belőle ezen közeledésem. Hogy hol húzza meg a határvonalat végül, hogy hol lesz az a pont, amikor besokall és a tudtomra hozza mindezt. A határait feszegetem és a sajátjaimat is azzal, hogy még mindig nem engedek a vágyamnak, hogy még mindig nem akarom birtokolni, megkapni, holott simán megtehetném, és esélye sem lenne ellenkezni, sem ellenállni nekem. De ezt nem is akarom elérni, bár mindig is érdekelt, hogy meddig menne el, hogy megállítson, hogy visszafogjon, hogy mit tenne meg azért, hogy ne tegyem meg vele. Az ellenállása az, ami arra késztetett, hogy ne akarjak megszabadulni tőle, hogy ne akarjam rögtön az első pillanatban megragadni és magam alá gyűrve az ágyba vagy épp dolgozószobám íróasztalába passzírozni. Már tudom, hogy akkor jól döntöttem és azt is tudom, hogy talán a legnagyobb baklövésem lett volna, ha hagyom, hogy Deon kicsússzon a kezeim közül.


Mindig vannak miértek. Mindig megvan mindennek az oka, ahogy annak is, hogy hozzám került, hogy mellettem van, hogy itt tartunk, ahol tartunk és hogy ezt egyikünk sem bánja. Szeretem...


Igen, csibe, szeretlek...