Grimaszolni kezdek. Hitetlenül és flegmán. Azt is tudja, mikor vertem ki utoljára? Honnan? Ez vagy hülye, vagy elrejtett a szobában valamit, ami miatt tanúja volt a tegnapi akciómnak. És ha tudja? Oké, kínos, de semmi köze nincs hozzá. Sőt, a gondolataimba nem lát bele, úgyhogy nincs mitől tartanom. Amíg nem tudja, mit képzeltem el, túlélem, ha a fejemhez vágja, hogy a vendégágyán elégítettem ki magam. Igen, baszd meg, nekem vannak vágyaim és nem tagadom meg magamtól az örömöket sem! Nincs fából a faszom és kőből a szívem, mint neked, szval ahelyett, hogy megvetően bámulnál rám, irigykedhetnél, te szemétláda.
- Én is tudom, mi az a tisztelet – jelentem ki magabiztosan. Nem mondhatja, hogy nem tudom, hiszen a dojoját is tiszteltem anélkül, hogy kérte volna. Sőt, a magam módján Akihitot, Ryuuichit és őt is tisztelem, csak ezt nem kötöm az orrára. Úgysem érti, mert nem akarja megérteni azt, ami én vagyok. Csak betörni akar, mint egy vadlovat az ostoba amerikaiak ahelyett, hogy magához szelídítene, mint az indiánok tették a musztángokkal.
Figyelem őt, miközben lassú, megfontolt, mégis magabiztos léptekkel közeleg felém. Elslukkolom közben a cigarettám maradékát és kiszámítom az életben maradási lehetőségeimet, ha felpattanok innen, és iszkolni kezdek, mint a nyúl, vagy ha fekve maradok. Igazából hulla mindegy, mit csinálok, úgyhogy nem strapálom magam, elnyomom a csikket és várok, mire vetemedik. Érzem a vesztem. Nincs hatodik érzékem, de anélkül is tudom, hogy a végzetem ez a fazon. Nem úgy, mint a filmekben a szerelmesek egymásnak, nem, ez annál sokkal… durvább. Azt hiszi, nem vagyok tisztában a helyzetemmel, hogy lecke kell még abból, mi függ az ő jóindulatától számomra, pedig felfogtam, hogy elvesztem, amikor meglátott. Kiszúrt magának, akart engem és másfél napnyi nyúzás után lehet, hogy most… Dehogy. Felingerel, aztán megint itt hagy. Minden nap tesz egy lépést felém, aztán abban a pillanatban, amikor a legjobban akarom a folytatást, kihátrál és faképnél hagy. Ezt tervelted ki ellenem, ugye?
Na jó, nem tudom. Az egyetlen dolog, amiben biztos vagyok, hogy a hang a fejemben súgja, hogy futnom kéne, még akkor is, ha nem érek el vele semmit, miközben azt akarom, hogy ez az egész folytatódjon addig, míg csak lehet. Hülye paradox helyzet.
- Nem érdekel az apám cége – jelentem ki már-már viszonozva a gúnyosságát, s ahogy egyre közelebb és közelebb araszol az ágyhoz, amin fekszem, úgy lesz egyre hevesebb a szívdobogásom. Izgulok. Fogalmam sincs, mire számítsak. Ez a kretén már bizonyította, hogy érzéketlen, érzelemmentes és ráadásképp makacsul ragaszkodik a saját elképzeléseihez is. Akkor most? Néha átfut az agyamon, hogy egyszerűen meg kéne adnom magam, de élből el is vetem az ötletet. Képtelen vagyok rá. Engem nem cincálhat szét ilyen könnyen. Engem nem.
Alkudjak? Miért érzem azt, hogy ez csapda? Engem nem hoz lázba az apám vacak cége, minden, amit akarok, az pont az ágy előtt áll. Nem konkrétan ő, csak az, amit birtokol. Nem kell a hatalom, a vérebfalka, még csak a tömérdek millió sem, de általuk védve vagyok, mentesülök a suli terhe alól és olyan életet kaphatok, ha ügyesen lavírozok, amilyet semelyik kortársam sem. De lehet, nem vagyok elég ügyes ahhoz, amit igazából szeretnék… Nem, most kibaszottul nincs itt az ideje elbizonytalanodni! Ez is a te hibád, te marharépa!
- Alkudhatunk, én mondtam, mit akarok. Bringát és laptopot internettel, meg a külsőm Deonos formába hozásához szükséges eszközöket – teszem nyilvánvalóvá, azzal feljebb tolom magam az ágyon. – És mi az alku másik fele?
- Én is tudom, mi az a tisztelet – jelentem ki magabiztosan. Nem mondhatja, hogy nem tudom, hiszen a dojoját is tiszteltem anélkül, hogy kérte volna. Sőt, a magam módján Akihitot, Ryuuichit és őt is tisztelem, csak ezt nem kötöm az orrára. Úgysem érti, mert nem akarja megérteni azt, ami én vagyok. Csak betörni akar, mint egy vadlovat az ostoba amerikaiak ahelyett, hogy magához szelídítene, mint az indiánok tették a musztángokkal.
Figyelem őt, miközben lassú, megfontolt, mégis magabiztos léptekkel közeleg felém. Elslukkolom közben a cigarettám maradékát és kiszámítom az életben maradási lehetőségeimet, ha felpattanok innen, és iszkolni kezdek, mint a nyúl, vagy ha fekve maradok. Igazából hulla mindegy, mit csinálok, úgyhogy nem strapálom magam, elnyomom a csikket és várok, mire vetemedik. Érzem a vesztem. Nincs hatodik érzékem, de anélkül is tudom, hogy a végzetem ez a fazon. Nem úgy, mint a filmekben a szerelmesek egymásnak, nem, ez annál sokkal… durvább. Azt hiszi, nem vagyok tisztában a helyzetemmel, hogy lecke kell még abból, mi függ az ő jóindulatától számomra, pedig felfogtam, hogy elvesztem, amikor meglátott. Kiszúrt magának, akart engem és másfél napnyi nyúzás után lehet, hogy most… Dehogy. Felingerel, aztán megint itt hagy. Minden nap tesz egy lépést felém, aztán abban a pillanatban, amikor a legjobban akarom a folytatást, kihátrál és faképnél hagy. Ezt tervelted ki ellenem, ugye?
Na jó, nem tudom. Az egyetlen dolog, amiben biztos vagyok, hogy a hang a fejemben súgja, hogy futnom kéne, még akkor is, ha nem érek el vele semmit, miközben azt akarom, hogy ez az egész folytatódjon addig, míg csak lehet. Hülye paradox helyzet.
- Nem érdekel az apám cége – jelentem ki már-már viszonozva a gúnyosságát, s ahogy egyre közelebb és közelebb araszol az ágyhoz, amin fekszem, úgy lesz egyre hevesebb a szívdobogásom. Izgulok. Fogalmam sincs, mire számítsak. Ez a kretén már bizonyította, hogy érzéketlen, érzelemmentes és ráadásképp makacsul ragaszkodik a saját elképzeléseihez is. Akkor most? Néha átfut az agyamon, hogy egyszerűen meg kéne adnom magam, de élből el is vetem az ötletet. Képtelen vagyok rá. Engem nem cincálhat szét ilyen könnyen. Engem nem.
Alkudjak? Miért érzem azt, hogy ez csapda? Engem nem hoz lázba az apám vacak cége, minden, amit akarok, az pont az ágy előtt áll. Nem konkrétan ő, csak az, amit birtokol. Nem kell a hatalom, a vérebfalka, még csak a tömérdek millió sem, de általuk védve vagyok, mentesülök a suli terhe alól és olyan életet kaphatok, ha ügyesen lavírozok, amilyet semelyik kortársam sem. De lehet, nem vagyok elég ügyes ahhoz, amit igazából szeretnék… Nem, most kibaszottul nincs itt az ideje elbizonytalanodni! Ez is a te hibád, te marharépa!
- Alkudhatunk, én mondtam, mit akarok. Bringát és laptopot internettel, meg a külsőm Deonos formába hozásához szükséges eszközöket – teszem nyilvánvalóvá, azzal feljebb tolom magam az ágyon. – És mi az alku másik fele?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése