18.

Deon

Azt hittem, a Sárkány jófej, de nem az. Vagy mégis? Még nem döntöttem. Mindenesetre több emberség szorult belé, mint a fatökűbe. Viszont olyasmit kér, ami tőlem egyenlő a lehetetlennel: hogy normális legyek. Évek óta kattant vagyok, majd pont az ő vagy a drága gazdája kedvéért hirtelen kijózanodom? Ugyan már, ez nem így működik. Kellettem annak a fasznak, úgyhogy most viseljen el az embereivel együtt.


Csendben maradok egy ideig és hagyom is terelgetni magam, legalább megismerem a házat és egy kicsit talán Ryuuichit is.

- Egyelőre nekem embernek sem tűnik, úgyhogy ha van kedved mentegetni őt, nyitott fülekkel figyellek – ajánlom könnyelmű mosollyal. Komolyan is gondolom, amit mondok, ahogy mindig. Szeretném jobban megismerni a ház urát, ám ő előszeretettel adja a kősziklát, úgyhogy nem megy valami gyorsan. Társaságban viszont minden jobb és könnyebb! Sőt, ez a faszi tud nevetni, legalábbis őszintének tűnik az, ahogy elneveti magát. Persze csak engem próbál vele lesajnálni, de nem veszem magamra a dolgot. – Azért az nekem elég hatásos volt, ahogy rezzenéstelen arcizmokkal lelőtte pár emberét egy ostoba kölyök poénja miatt, ilyet még filmekben sem nagyon lát az ember – árulom el neki még mindig hitetlenkedve, hogy ezt nem csak álmodtam. – De ha nem azt akarja, hogy féljek, akkor mit? – kérdezek rá egyenesen. Jobban szeretem tudni, mi a cél, bár igaz, így könnyebb is ellene tenni, de érte is.


A konyhában nem tárolnak gabonapelyhet, de még csak müzlit sem. Az itteniek kávén és napfényen élnek? Na mindegy, feltalálom magam. Bevetem a zseniális konyhaművészeti tudásomat és összedobok magamnak két tojásból rántottát és a lefőtt kávéból egy újabb bögrényit készítek be, hogy amíg nem kapom meg a gyógyszeremet, legalább valami megpróbáljon ébren tartani, ha már ez a tuskó nem akar velem maradni. Mert nem akar, alighogy nekilátok a kajámnak, kap egy telefont, és már passzol is le egy másik vérebnek. Számat megvonva, fejcsóválva fogadom a dolgot, de nincs mit tenni, úgyhogy vállat vonok, és tovább falatozom.


Az Ayakonak nevezett néni – vicces, mert valahogy azt hittem, Ayako pasi lesz és az milyen mókás lett volna, hiszen pont úgy hívják, mint a húgomat. Lehet, hogy az én fantáziám szegényes, de ebben a házban el nem tudnék képzelni egy nőt. Mikor kuncogok ezeken a dolgokon, szúrós pillantással néz rám, ám mivel nem indokolom meg, miért tettem így, ő sem strapálja a száját. Szóval a néni nem valami érdekes, érzelemmentes képpel bámul, ezért hamar ignorálom a világomból. Kapok később felügyeletet, meg törölközőket fürdőnaci helyett, úgyhogy némi hezitálás után mégis úgy döntött, nem fog ártani, ha megmerülök abban a bizonyos medencében. Az egyik törölközőt szorosan a csípőmre kötöm, majd lassan mászom be a vízbe. Kellemes, élvezet benne megmerítkezni, sellőként lubickolok benne, felidézem a régi szép időket, úszom pár hosszt, ám alig fél óra után a csontjaim félbeszakítják az örömködésemet. Hanyagul áttörölközöm, épp csak annyira, hogy a takarítószemélyzet tudja, merre jártam, de nagyon ne bosszankodjon a mindenfele széthagyott vízcseppek miatt, s mikor a nekem szánt szobába érek, célba veszem a fürdőt. Imádom a vizet és szerencsére a fájdalomnak sincs kifogása az ellen, hogy még egy kicsit ázzak. Vizes hajjal, vigyorogva nézem aztán az ágyat, amin pár új cucc hever. Hm. Ezért kijár Sárkánynak egy szerelmeslevél, vagy egy szívből jövő köszönöm. Nem érzem magam elkényeztetve, de kezdetnek megteszi ennyi is, nem leszek telhetetlen.


A méret passzol, a stílus elfogadható, össze tudok állítani a ruhadarabokból valami olyasmit, amiben jól érzem magam. Szűk, világosabb kék farmer, lazább póló, a kedvenc övem, ennyi elég is öltözéknek. Ha nem mehetek ki és nem bringázhatok, akkor nincs értelme nagyon odafigyelni a viseletemre, a lényeg, hogy Deon-hű maradjak. Ez pedig megvan, úgyhogy már csak be kell vennem a gyógyszerem és hátradőlni az ágyban kiélvezni az első löketeit. Ezt utálom és imádom benne a legjobban, a delíriumot. Őrjöngeni bírnék, de a tagjaim nem mozdulnak, csak fekszem kimeredt szemekkel és szédülök bele a nagy semmibe. Csak húsz perc, talán annyi se, mégis egy örökkévalóságnak tűnik, és utána éjjel mázlim van, ha nem kell altatót szednem, hogy alhassak. No igen, kéne majd azt is kérnem. Ha az a címeres kretén megszerezte az orvosi papírjaimat is, tudni fogja, milyenre van szükségem, ami épp csak annyira üt ki, hogy reggel felébredjek, hogy ne tartson abban a kómában, amiből a gyógyszerem kimenteni próbál. Pedig milyen egyszerű lenne az ellenszer… a pszichodoki is megmondta apáméknak évekkel ezelőtt, hogy új célokra van szükségem, valamire, ami motivál és éltet, akkor nem akarok majd állandóan álomországban lebegni, mert hogy ez az egész pusztán pszichikai, egyébként makk egészséges vagyok, jóformán semmi bajom.


Nyílik az ajtó, én pedig kíváncsian felülök. A fatökű az és szokatlan minden, amit visel. Villog itt a testével azok után, hogy már láttam, egy vágódeszkának megfelelő vágásminta díszíti? Meg van ez lőve. Egyedül a hozzám vágott cigi megszokott, én pedig egy hálás pillantás után elő is kotrom az első szálat, de köszönet nélkül élvezem ki az aromáját. Még a füstje is jobb az enyémnél, amit egyébként feléltem egy órája. A kérdés aztán meglep, amit a ház ura hozzám vág. Sejthettem volna, hogy nem felebaráti szeretetből kaptam azok után is az ínycsiklandó dohányból, hogy az éjjeli adagot a kutyái elé hajítottam, hanem le akar vele kenyerezni. De ezzel rábaszott, ennyire nem vagyok hülye, vagy naiv, bár felelni őszintén fogok.

- Hűha. Ezt nem tudod? Elég ciki – nyitok oltással. - Azt hittem, a cégkivonatot is megszerezted, ha már egy egész aktányi anyagot kapartattál össze rólam, de mindegy. Többet nem tudok mondani annál, mint amit abban találnál. Egyszerű műszaki cuccokkal, olyasmikkel, amik Japánban már őskövületnek számítanak, Amerikában meg bóvlik, értéktelen hülyeségek. Valamit fejlesztenek is, apám azt próbálja kamatoztatni, amit ebben az országban megtanult, de ha ráfigyelsz egy kimutatásra, megláthatod, hogy a sikerei… igencsak… elenyészőek – fogalmazok finoman, mégis árad a gúny a hangomból. Mit mondjak, hogy mindössze köszönőviszonyban vagyok a saját apámmal három éve, és lövetem sincs, mit csinál, mikor azt mondja, dolgozik? Hát ezt én nem vallom be neked, puhapöcsű, ahhoz több kell egy doboz jó ciginél. Nem, egy kartonnyi sem elég, de egy raklapnyit ne hozass, annyit nem szándékozom elszívni, meg amúgy se jelentene annyit, hogy mindenféléről barátiasan csevegjek veled, ami engem érint. – Miért? – kíváncsiskodom ama teljes reménytelenségben, hogy választ kapok a kérdésemre. Aztán kattan az agyam, beszélhetnékem támad. Mert hát valamivel ki kell borítani ezt a vadbarmot. – A medence kellemes, igazán felvágós, a megszólításom meg tetszik, kedves, sőt, a szerelésed is igazán új oldaladról mutat meg. Az meg kifejezetten megkapó, hogy félve tőlem távolságot tartasz és besavanyítasz a tétlenségbe, szóval elárulom, ha a célod az, hogy én is üres tekintetű kőszobor legyek, egészen jól haladsz vele, báááár azért még dolgoznod kell a cél elérése érdekében, mert a dilibogyó, amit szedek, nem hagyja, hogy teljesen kiürüljön a fejem. Ja, és még valami! – Kis hatásszünetet tartok, ezalatt izgatott vigyorral mérem őt újra végig, majd a cigimről a hamut egy gyors pöccintéssel a tálba eregetem. – Kösz a cuccokat, egészen közel estek ahhoz, amit választottam volna.