Teljesen összesimulok Asaméval és szédülök a csókrohamától. Úgy volt, hogy most én tehetek vele, amit akarok, de vagy nem ragadtam meg a lehetőséget, vagy kicsúszott a kezemből az irányítás. Csodálkoznom kellene? Nem tudom. Nem hittem volna azt sem, hogy Asame képes megadóan viselkedni, felkínálni egy ilyen lehetőséget a számomra, ezért már ennyiért is hálás lehetek. Bár azért az elégedettségemhez az kellene, hogy kipróbáljam magam, hogy megtudjam, vagyok-e elég tökös megtenni azokat vele, amiket ő tett velem. Nyilván úgy ítélte, hogy nem, ezért nem hagy kibontakozni, pedig én még nem adtam fel.
Mielőtt újra át nem veszi az események felett az irányítást Asame, elindulok kezemmel csípőjén át az ágyéka felé, mire végigmar ujjaival a hátamon és immár cseppet sem visszafogva magát kapaszkodik meg a fenekemben. Ami meglep, hogy megemel, aztán újra azt mondja, akar engem. Bután pislognék, ha hagyna rá időt, de azonnal megcsókol. Azt hiszem, vagy most máshogy gondolja, vagy az elejétől kezdve félreértettem, igazából mire vágyik. Mindegy, mert amit csinál, ahogy végigsimít odalent rajtam, az már egyértelmű, most mit akar, én pedig pánikba esek. Összerándul a gyomrom és félősen nyögve, azonnal átölelem és úgy szorítom, mintha az életem múlna rajta. Remegéssel válaszolok, hogy végigsimít a hátamon, majd a hajamba túr és próbálok úrrá lenni a rettegésen, ami elöntött attól a nagyon is egyértelmű mozdulattól. Nem vagyok biztos benne, hogy korábban félreértettem, abban viszont igen, hogy most nagyon meg kell gondolnom, visszautasítom-e, vagy elfogadom a felkérését és lefekszem vele.
Megteszem? Meg merem tenni? Akarom? Merem akarni, vagyis egyáltalán elképzelni? A francba, erre nagyon nem készültem fel! Persze én vagyok a hülye, minek húztam, meg miért nem gondoltam rá… de már tök mindegy. Azt hiszem, szeretne megnyugtatni, ám most nem fog menni, így nem, ezért megállítom és hozzábújok, hogy arra késztessem, hogy átöleljen. A mozdulatlanság most jobban esne egy kicsit. Még levegőt sem kapok rendesen, mert a szívem félrekalapál és a torkomban gombóc nőtt. Utóbbitól nyelni is nehezemre esik.
- Adj egy percet! – suttogom kétségbeesetten, hogy időt nyerjek a válasszal. Nem akarom sakkban tartani azzal, hogy nem hagyom magam lehámozni se a testéről, ezáltal nem láthatja az arcomat, csak abban lehet biztos, hogy rátapintott arra, amitől igazán félek. Reszketek és szuszogok, de küzdök a túlélésért.
Fogy az idő, amit kértem és nem jutottam még semmire! Fenébe, hogy ennyire szétcsúsztam! Szeretem Asamét. Akkor miért rettegek ennyire ettől? Tudtam, hogy mire számítsak, hogy nem fogja beérni az ügyetlenkedésemmel. Tudtam és mégsem szántam a dologra még annyi figyelmet sem, hogy elképzeljem és megbékéljek a dologgal. A kérés felkészületlenül ért és most csúfosan elrontom a pillanatot, pedig nem akarom. Szeretnék kevésbé hisztérikus állapotban tengődni, mert az könnyebbé tenné számomra is a gondolkodást és Asamét sem bántanám, vagy ijeszteném meg.
Na, Deon, gyerünk, gondolkodj higgadtan!
Persze, mert rám az marhára jellemző!
Azt hiszem, percek telnek el, mire normalizálódik a helyzet. Nem mondom, hogy bármire is rájöttem, hogy ha most nemet mondanék, az azt jelentené, hogy nem szeretem eléggé, vagy ez csak az én agyszüleményem, ezért máshonnan kell megközelítenem a kérdést. Onnan, ahonnan először próbáltam. Akarom? Asame úgysem fogadna el mást indoknak, csak ha én is akarnám. Ha nem csak azért engedném meg, hogy megdugjon, hogy bizonyítsam neki, hogy szeretem és megbízok benne. Szóval akarom? Mit is? Még jobban az övé lenni? Megtapasztalni még erőteljesebben, hogyan képes szeretni és mennyire bírok benne megbízni? Mert ez igenis nagyon erősen szól a bizalomról. Bárkinek nem hagynám, hogy hozzám érjen, hogy megcsókoljon, hogy kielégítsen és bárkivel Asame sem lenne gyengéd és odaadó. Apropó… ha már itt tartok… Mitől is rezeltem be? Nem lehet panaszom, el lettem halmozva minden jóval. Akkor mégis mi bajom van? Tartogassam még magam? Minek? Előbb vagy utóbb úgyis újra eljutunk ide, csak akkor lehet, hogy minden alkalommal azon görcsölnék, hogy vajon újra megkérdezi-e, vagy sem. Megmérgezné a félelem az együttléteinket, holott szinte biztos vagyok benne, hogy nincs igazán mitől félnem.
Még mindig nem győződtem meg a válaszban. Akarom?
Az élet jobb, mint bármely álom. Intenzívebb és ezért egyelőre szétmar, de mikor valamivel másodszor találkozom, másodszorra élem meg, már nem rémiszt, nem fáj, hanem élvezem. Az első csóktól is halálosan féltem, bénultan hagytam és rohadtul kiborultam tőle, mára azonban nagyon szeretem hosszan, a fulladásig művelni. Egyre felszabadultabban, változatosabban és bolondabb módon. Ugyanígy voltam azzal, hogy lásson, hogy hozzám érjen, most pedig, ha megkérdeznék tőlem, fel akarok-e öltözni és elmenni innen, nemet mondanék. Jól esik Asame bőréhez érni, cirógatni a hegeit, élvezni minden érintését. Mi lenne, ha csak hagynám, hogy ez is megtörténjen velem? Eddig sem csalódtam semmiben negatívan…
Megnyugszom. Valahogy az iménti pánik lassan kiszáll belőlem és visszatér a kellemes öröm, hogy így vagyunk, meztelenül, összesimulva, ölelkezve. A szívem sem kalapál már olyan őrülten, mintha ki akarna törni a mellkasomból és a gombóc is felolvadt. S végre tudok mozdulni, mert az izmaim engednek a szorításból.
- Akarsz még? – kérdezem meg halkan.
Mielőtt újra át nem veszi az események felett az irányítást Asame, elindulok kezemmel csípőjén át az ágyéka felé, mire végigmar ujjaival a hátamon és immár cseppet sem visszafogva magát kapaszkodik meg a fenekemben. Ami meglep, hogy megemel, aztán újra azt mondja, akar engem. Bután pislognék, ha hagyna rá időt, de azonnal megcsókol. Azt hiszem, vagy most máshogy gondolja, vagy az elejétől kezdve félreértettem, igazából mire vágyik. Mindegy, mert amit csinál, ahogy végigsimít odalent rajtam, az már egyértelmű, most mit akar, én pedig pánikba esek. Összerándul a gyomrom és félősen nyögve, azonnal átölelem és úgy szorítom, mintha az életem múlna rajta. Remegéssel válaszolok, hogy végigsimít a hátamon, majd a hajamba túr és próbálok úrrá lenni a rettegésen, ami elöntött attól a nagyon is egyértelmű mozdulattól. Nem vagyok biztos benne, hogy korábban félreértettem, abban viszont igen, hogy most nagyon meg kell gondolnom, visszautasítom-e, vagy elfogadom a felkérését és lefekszem vele.
Megteszem? Meg merem tenni? Akarom? Merem akarni, vagyis egyáltalán elképzelni? A francba, erre nagyon nem készültem fel! Persze én vagyok a hülye, minek húztam, meg miért nem gondoltam rá… de már tök mindegy. Azt hiszem, szeretne megnyugtatni, ám most nem fog menni, így nem, ezért megállítom és hozzábújok, hogy arra késztessem, hogy átöleljen. A mozdulatlanság most jobban esne egy kicsit. Még levegőt sem kapok rendesen, mert a szívem félrekalapál és a torkomban gombóc nőtt. Utóbbitól nyelni is nehezemre esik.
- Adj egy percet! – suttogom kétségbeesetten, hogy időt nyerjek a válasszal. Nem akarom sakkban tartani azzal, hogy nem hagyom magam lehámozni se a testéről, ezáltal nem láthatja az arcomat, csak abban lehet biztos, hogy rátapintott arra, amitől igazán félek. Reszketek és szuszogok, de küzdök a túlélésért.
Fogy az idő, amit kértem és nem jutottam még semmire! Fenébe, hogy ennyire szétcsúsztam! Szeretem Asamét. Akkor miért rettegek ennyire ettől? Tudtam, hogy mire számítsak, hogy nem fogja beérni az ügyetlenkedésemmel. Tudtam és mégsem szántam a dologra még annyi figyelmet sem, hogy elképzeljem és megbékéljek a dologgal. A kérés felkészületlenül ért és most csúfosan elrontom a pillanatot, pedig nem akarom. Szeretnék kevésbé hisztérikus állapotban tengődni, mert az könnyebbé tenné számomra is a gondolkodást és Asamét sem bántanám, vagy ijeszteném meg.
Na, Deon, gyerünk, gondolkodj higgadtan!
Persze, mert rám az marhára jellemző!
Azt hiszem, percek telnek el, mire normalizálódik a helyzet. Nem mondom, hogy bármire is rájöttem, hogy ha most nemet mondanék, az azt jelentené, hogy nem szeretem eléggé, vagy ez csak az én agyszüleményem, ezért máshonnan kell megközelítenem a kérdést. Onnan, ahonnan először próbáltam. Akarom? Asame úgysem fogadna el mást indoknak, csak ha én is akarnám. Ha nem csak azért engedném meg, hogy megdugjon, hogy bizonyítsam neki, hogy szeretem és megbízok benne. Szóval akarom? Mit is? Még jobban az övé lenni? Megtapasztalni még erőteljesebben, hogyan képes szeretni és mennyire bírok benne megbízni? Mert ez igenis nagyon erősen szól a bizalomról. Bárkinek nem hagynám, hogy hozzám érjen, hogy megcsókoljon, hogy kielégítsen és bárkivel Asame sem lenne gyengéd és odaadó. Apropó… ha már itt tartok… Mitől is rezeltem be? Nem lehet panaszom, el lettem halmozva minden jóval. Akkor mégis mi bajom van? Tartogassam még magam? Minek? Előbb vagy utóbb úgyis újra eljutunk ide, csak akkor lehet, hogy minden alkalommal azon görcsölnék, hogy vajon újra megkérdezi-e, vagy sem. Megmérgezné a félelem az együttléteinket, holott szinte biztos vagyok benne, hogy nincs igazán mitől félnem.
Még mindig nem győződtem meg a válaszban. Akarom?
Az élet jobb, mint bármely álom. Intenzívebb és ezért egyelőre szétmar, de mikor valamivel másodszor találkozom, másodszorra élem meg, már nem rémiszt, nem fáj, hanem élvezem. Az első csóktól is halálosan féltem, bénultan hagytam és rohadtul kiborultam tőle, mára azonban nagyon szeretem hosszan, a fulladásig művelni. Egyre felszabadultabban, változatosabban és bolondabb módon. Ugyanígy voltam azzal, hogy lásson, hogy hozzám érjen, most pedig, ha megkérdeznék tőlem, fel akarok-e öltözni és elmenni innen, nemet mondanék. Jól esik Asame bőréhez érni, cirógatni a hegeit, élvezni minden érintését. Mi lenne, ha csak hagynám, hogy ez is megtörténjen velem? Eddig sem csalódtam semmiben negatívan…
Megnyugszom. Valahogy az iménti pánik lassan kiszáll belőlem és visszatér a kellemes öröm, hogy így vagyunk, meztelenül, összesimulva, ölelkezve. A szívem sem kalapál már olyan őrülten, mintha ki akarna törni a mellkasomból és a gombóc is felolvadt. S végre tudok mozdulni, mert az izmaim engednek a szorításból.
- Akarsz még? – kérdezem meg halkan.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése