Látom, hogy Asamét nyomasztja az a dolog, mert az egész tartása idegen tőle, s mikor elmondja, mi bántja, már nem is kell több magyarázat számomra. Kedveskedőn, talán kicsit vigasztalgatva megsimogatom az arcát, áttúrom a haját, amint az ölembe fekszik, de a szavakat még formálom magamban. Tudom, hogy erről nem lesz lebeszélhető és nem is akarok ilyesmibe kezdeni. Sőt, én vele értek egyet, hogy ha nekem nem is, de neki ott kell lennie, mikor végső nyugalomba helyezik azt az embert, aki érte halt meg, aki hűségesen szerette és a legjobbat akarta neki. Ezt a búcsút nem gondolhatja senki komolyan, hogy elveheti Asamétól, de látom rajta, szomorú szemein, hogy Naoto apja igenis ragaszkodik ehhez. Volt kitől örökölnie a fehérhajúnak az önfejűséget és a makacskodást, mi? És ugyanúgy nincs tekintettel másra, csak saját magára, mint Naoto. Önzőn magának akar valamit, ami nem az övé, vagy nem csupán az övé. Kérdezgessem Asamét? Így is le van törve, mint a bili füle. Vagy még jobban, ha a szeretkezésünk után valószínűleg gond nélkül visszavette azt a védelmi maszkot. Hova lesz az én vidámkodó szerepem, ha olyasmiről kezdem faggatni, ami bántja? Az a dolgom, hogy elfeledtessem vele, hogy senki sem mondta, hogy könnyű lesz élni, ezért aztán a gondviselés, vagy a fasz tudja, mi megpakolja a puttonyunkat még pár plusz kilóval, hogy biztos igaza legyen. A temetésen is ott akarok állni Asame mellett. Nem Naotoért, noha a tiszteletemet kivívta utolsó tettével, hanem azért, hogy támaszték, egy biztos pont, lélekerősítő legyek. Erre felhasználhat, sőt, szeretném, ha megtenné. Nem hiszem, hogy azok után, hogy megkönnyezte a vérebe halálát és falhoz vágott mérgében egy poharat is, könnyen kibírná a temetést. Én még nem voltam, fogalmam sincs, milyen nyugalomba helyezni valakit, de akárhány filmben láttam, akárhányszor olvastam róla, mindig a hátamon futkosott a hideg. El sem tudom képzelni, milyen lehet, mikor valakit, akit ismertem, vagy netán még fontos is volt nekem, elbúcsúztatnak, de abban biztos vagyok, hogy nem lenne könnyű kibírni.
Asame új témába fog, terel, szerintem nem akar most a temetéssel kapcsolatos problémán kattogni, ezért én sem feszegetem a témát. Ma nem. Vagy csak akkor, ha ő akarja. Ha menekül, én hagyom futni, mert nem célom fájdalmat okozni neki. Továbblendülök az általa felhozott témára és mosoly kúszik számra, aztán meglepődöm, hogy a mellkasára teszi a dobozt, végül elröhögöm magam a heccelésén.
- Úgyis feltűnik majd neki, hogy érintetlen a kaja, amit készített – jelentem ki vállamat megvonva, majd kiemelek a dobozból egy szeletet. – De azt hiszem – folytatom csevegő hangon, szándékosan a pizzát stírölve -, ezért a királyi felszolgálásért igazán megéri bevállalni egy Ayako-féle hisztit – dicsérem így, burkoltan meg ideiglenes asztalomat. Természetesen vigyorgok, mint egy eszelős, de ez a készlet tartozéka. – Azzal viszont nem értek egyet – kezdek új gondolatba, majd falok egy harapásnyit az ételből -, hogy a konyha csak a nőké. Világszerte a legjobb szakácsok férfiak – világosítom fel Asamét komolyan. – Nem célzás volt! – teszem hozzá gyorsan, nehogy úgy értelmezze a kijelentésemet, hogy meg akarok tanulni főzni és a konyhai gályázást választom inkább ahelyett, amit ő szánt nekem sorsomul. Báááár… fele-fele arányban már tetszik a dolog. Rettenthetetlen vadállatot faraghat belőlem, cserébe én különböző ételremekekkel csábítom el. Nem is hangzik rosszul. Van benne valami… katasztrofálisan jó. Nem kell helyette beszállnom a buliba, játszanom a nagyokost, de meg tudnám védeni magam, a yakuzatársadalom elismert része lehetnék, és még olyan plusz tulajdonságaim is lehetnének, mintha életem kalandmesterének lennék a kegyeltje. Na jó, ez már tényleg beteges még tőlem is.
Nem tetszik, hogy Asame nem eszik. Túl kevés ételt fogyaszt. Mitől marad erős és izmos, ha csak cigit és fényt vesz magához? Ezt még vadászkutyaként se érteném meg. Ráadásul még mindig az én kedvemre akar tenni. Hitetlenkedő, de boldog mosollyal megcirógatom kezem hátával az arcát, hogy ne zsírozzam össze.
- És neked mihez lenne kedved? – kérdezek vissza. – Én csak annyit kérnék, hogy valami olyan elfoglaltság legyen, amihez nem kell felöltözni, tehát ne kelljen kimozdulni az ágyból – teszem hozzá csendesen, fondorlatosan megfogalmazva, hogy képtelen lennék belátható időn belül újra kikecmeregni az ágyból. – De ha olyasmit csinálnál, amihez mégis menni kéne valahová, akkor házon belül, jó? – kérdezem a második, immár megfogyatkozott pizzaszeletemen tartva a pillantásomat és igyekezve nagyon uralni az arcizmaimat, nehogy eláruljanak. Hogy eltereljem Asame figyelmét arról, hogy kínosan érzem magam, ujjaim közé fogok egy szelet gombát, és a szájához emelem. – Gomba – tájékoztatom. – Tessék enni – kérem kicsit utasítva is erre, de ha azonnal nem nyitja szét az ajkait, hogy etessem, nem erőszakolom rá. – De ha nem szereted, nem kell – teszem hozzá elbizonytalanodva. – Viszont akkor valami mást egyél, légy szíves. Nem vagyok kibékülve azzal, hogy fényen élsz – ismerem be szelíden. – Nem is fogok, engem arra neveltek, hogy fontos sportolni, vigyázni az egészségre és a test épségére, változatosan enni, levegőn lenni, és ezekkel a mai napig mélyen egyetértek – magyarázom. – Persze megvannak a kis bűnözéseim, a csoki, cukor, egyéb édességek és édes kaják, kóla, kávé, pia, cigi, pirszingek, némileg extrémsport, de mindenben, azt hiszem, mértéktartó vagyok. Nem, a mérték nem a vödör és a tartó nem az asztal – heccelem Asamét. – Nem papolok, csak nekem ezek fontos dolgok – folytatom rendíthetetlenül a magyarázást. - Elszívhatnék napi egy doboz cigit is, főleg most, hogy nem a saját kis zsebemből gazdálkodom, de nem akarok. Nyilván fél óra úszáshoz elég lenne a kátrányos tüdő is, de például a futásban az egyetlen korlátom, ha elfogy a levegőm, ahhoz meg azért le kell futnom pár kilométert. Ez viszont nekem nem hobbi, hanem ahogy azt a múlt példája mutatja, elég jó eszköz arra, hogy megszabaduljak bizonyos kellemetlen helyzetektől. Mindegy. A lényeg, hogy nem olyasmik miatt nem dohányzom olyan sokat, mert félnék a ma például olyan divatos ráktól, vagy még áltatom magam nagy sportolói pályafutással, hanem mert napi egy-két szál nekem tök elég. Ugyanezen okból nem ragaszt össze a cukor sem. Elhasználom, vagy nem viszek be annyit – mondom könnyedén, megvonva jobb vállam, azzal bekapom az utolsó falatát is a második szelet pizzámnak.
Másképp gondolkodom, mint a korombeliek. Felelősségteljesebben. Sokkal felelősségteljesebben. Tatsuki is megjegyezte nekem már párszor, mivel mindig sikerült meglepnem, mennyi mindent tudok arról az ékszerről, amit aktuálisan magamnak akartam. Mindig előre felkészültem mind lelkileg, mind tudásilag a következő betételére, mert nekem fontos volt, ahogy most is az, hogy ha valamit csinálok, azt jól csináljam. Nem csak ímmel-ámmal, hanem tényleg, precízen. Ugyanígy vagyok sok mindennel, fontos számomra a testem ápolása, a külsőm karbantartása. Ezért nézek ki úgy, ahogy, és ezért nincs semmi bajom. Odafigyelek, hogy ne a normák nem-betartása miatt patkoljak el, hanem rajtam kívülálló ok miatt, balesetben, vagy azért, mert kierőszakolom valakiből, hogy kinyírjon. Nekem nem elfogadható legyengült immunrendszer vagy valami fertőzés miatt megdögleni. Törjem ki a nyakam, csapjon el egy busz, vagy lőjenek fejbe, az már valami, de hogy rákba, májleállás, vagy valami hasonló finomságban kiszenvedni… na azt már nem! Mindig úgy gondoltam azokra az emberekre, akiket gépek tartanak életben, hogy ha én ilyen állapotba kerülnék, mást se akarnék, csak azt, hogy valaki lekapcsoljon a gépről és hagyjon elpusztulni. Nem méltó élet szerintem ágyban feküdni és magad alá vizelni, és ezáltal nem tartom méltó halálnak azt sem, amikor betegségben, nyomorúságban döglik meg valaki. Én így gondolkodom, ennyi.
Asame új témába fog, terel, szerintem nem akar most a temetéssel kapcsolatos problémán kattogni, ezért én sem feszegetem a témát. Ma nem. Vagy csak akkor, ha ő akarja. Ha menekül, én hagyom futni, mert nem célom fájdalmat okozni neki. Továbblendülök az általa felhozott témára és mosoly kúszik számra, aztán meglepődöm, hogy a mellkasára teszi a dobozt, végül elröhögöm magam a heccelésén.
- Úgyis feltűnik majd neki, hogy érintetlen a kaja, amit készített – jelentem ki vállamat megvonva, majd kiemelek a dobozból egy szeletet. – De azt hiszem – folytatom csevegő hangon, szándékosan a pizzát stírölve -, ezért a királyi felszolgálásért igazán megéri bevállalni egy Ayako-féle hisztit – dicsérem így, burkoltan meg ideiglenes asztalomat. Természetesen vigyorgok, mint egy eszelős, de ez a készlet tartozéka. – Azzal viszont nem értek egyet – kezdek új gondolatba, majd falok egy harapásnyit az ételből -, hogy a konyha csak a nőké. Világszerte a legjobb szakácsok férfiak – világosítom fel Asamét komolyan. – Nem célzás volt! – teszem hozzá gyorsan, nehogy úgy értelmezze a kijelentésemet, hogy meg akarok tanulni főzni és a konyhai gályázást választom inkább ahelyett, amit ő szánt nekem sorsomul. Báááár… fele-fele arányban már tetszik a dolog. Rettenthetetlen vadállatot faraghat belőlem, cserébe én különböző ételremekekkel csábítom el. Nem is hangzik rosszul. Van benne valami… katasztrofálisan jó. Nem kell helyette beszállnom a buliba, játszanom a nagyokost, de meg tudnám védeni magam, a yakuzatársadalom elismert része lehetnék, és még olyan plusz tulajdonságaim is lehetnének, mintha életem kalandmesterének lennék a kegyeltje. Na jó, ez már tényleg beteges még tőlem is.
Nem tetszik, hogy Asame nem eszik. Túl kevés ételt fogyaszt. Mitől marad erős és izmos, ha csak cigit és fényt vesz magához? Ezt még vadászkutyaként se érteném meg. Ráadásul még mindig az én kedvemre akar tenni. Hitetlenkedő, de boldog mosollyal megcirógatom kezem hátával az arcát, hogy ne zsírozzam össze.
- És neked mihez lenne kedved? – kérdezek vissza. – Én csak annyit kérnék, hogy valami olyan elfoglaltság legyen, amihez nem kell felöltözni, tehát ne kelljen kimozdulni az ágyból – teszem hozzá csendesen, fondorlatosan megfogalmazva, hogy képtelen lennék belátható időn belül újra kikecmeregni az ágyból. – De ha olyasmit csinálnál, amihez mégis menni kéne valahová, akkor házon belül, jó? – kérdezem a második, immár megfogyatkozott pizzaszeletemen tartva a pillantásomat és igyekezve nagyon uralni az arcizmaimat, nehogy eláruljanak. Hogy eltereljem Asame figyelmét arról, hogy kínosan érzem magam, ujjaim közé fogok egy szelet gombát, és a szájához emelem. – Gomba – tájékoztatom. – Tessék enni – kérem kicsit utasítva is erre, de ha azonnal nem nyitja szét az ajkait, hogy etessem, nem erőszakolom rá. – De ha nem szereted, nem kell – teszem hozzá elbizonytalanodva. – Viszont akkor valami mást egyél, légy szíves. Nem vagyok kibékülve azzal, hogy fényen élsz – ismerem be szelíden. – Nem is fogok, engem arra neveltek, hogy fontos sportolni, vigyázni az egészségre és a test épségére, változatosan enni, levegőn lenni, és ezekkel a mai napig mélyen egyetértek – magyarázom. – Persze megvannak a kis bűnözéseim, a csoki, cukor, egyéb édességek és édes kaják, kóla, kávé, pia, cigi, pirszingek, némileg extrémsport, de mindenben, azt hiszem, mértéktartó vagyok. Nem, a mérték nem a vödör és a tartó nem az asztal – heccelem Asamét. – Nem papolok, csak nekem ezek fontos dolgok – folytatom rendíthetetlenül a magyarázást. - Elszívhatnék napi egy doboz cigit is, főleg most, hogy nem a saját kis zsebemből gazdálkodom, de nem akarok. Nyilván fél óra úszáshoz elég lenne a kátrányos tüdő is, de például a futásban az egyetlen korlátom, ha elfogy a levegőm, ahhoz meg azért le kell futnom pár kilométert. Ez viszont nekem nem hobbi, hanem ahogy azt a múlt példája mutatja, elég jó eszköz arra, hogy megszabaduljak bizonyos kellemetlen helyzetektől. Mindegy. A lényeg, hogy nem olyasmik miatt nem dohányzom olyan sokat, mert félnék a ma például olyan divatos ráktól, vagy még áltatom magam nagy sportolói pályafutással, hanem mert napi egy-két szál nekem tök elég. Ugyanezen okból nem ragaszt össze a cukor sem. Elhasználom, vagy nem viszek be annyit – mondom könnyedén, megvonva jobb vállam, azzal bekapom az utolsó falatát is a második szelet pizzámnak.
Másképp gondolkodom, mint a korombeliek. Felelősségteljesebben. Sokkal felelősségteljesebben. Tatsuki is megjegyezte nekem már párszor, mivel mindig sikerült meglepnem, mennyi mindent tudok arról az ékszerről, amit aktuálisan magamnak akartam. Mindig előre felkészültem mind lelkileg, mind tudásilag a következő betételére, mert nekem fontos volt, ahogy most is az, hogy ha valamit csinálok, azt jól csináljam. Nem csak ímmel-ámmal, hanem tényleg, precízen. Ugyanígy vagyok sok mindennel, fontos számomra a testem ápolása, a külsőm karbantartása. Ezért nézek ki úgy, ahogy, és ezért nincs semmi bajom. Odafigyelek, hogy ne a normák nem-betartása miatt patkoljak el, hanem rajtam kívülálló ok miatt, balesetben, vagy azért, mert kierőszakolom valakiből, hogy kinyírjon. Nekem nem elfogadható legyengült immunrendszer vagy valami fertőzés miatt megdögleni. Törjem ki a nyakam, csapjon el egy busz, vagy lőjenek fejbe, az már valami, de hogy rákba, májleállás, vagy valami hasonló finomságban kiszenvedni… na azt már nem! Mindig úgy gondoltam azokra az emberekre, akiket gépek tartanak életben, hogy ha én ilyen állapotba kerülnék, mást se akarnék, csak azt, hogy valaki lekapcsoljon a gépről és hagyjon elpusztulni. Nem méltó élet szerintem ágyban feküdni és magad alá vizelni, és ezáltal nem tartom méltó halálnak azt sem, amikor betegségben, nyomorúságban döglik meg valaki. Én így gondolkodom, ennyi.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése