202.

Asame

Magához húz, puszit nyom az arcomra. Vigasztalni akar? Nem tudom. Jólesik, de nem szükséges, mert nincs miért. Kicsit helyezkedem az ölelésében, hogy egyikünknek se legyen kényelmetlen és hogy pihentessem jobb vállam, mert bár nagy baja nincs, azért még kellemetlen neki néhány testhelyzet. Nem tudom hova tenni bocsánatkérő pillantását és keserű mosolyát. Majd megosztja velem, ha akarja, ezt miért kaptam, ha nem, akkor meg teljesen mindegy úgyis, nem csinált semmit. Vagy most kivételesen lusta vagyok olvasni belőle. Inkább az utóbbi. Nem szeretnék benne olvasni most, csak lenni mellette, értetlenül. Az emlékek nem fájnak, legalábbis nekem már nem és ha mégis, akkor sem annyira, mint tíz vagy tizenöt évvel ezelőtt. Az a múlt. Volt, elmúlt, nincs mit tovább ragozni rajta. És nem azért meséltem és fogok mesélni neki, hogy sajnáljon, mert nem kell, nincs mit sajnálni ezen. Legalábbis szerintem...

- Az bizony nagy kár – heccelem tovább elmosolyodva, mikor közli, hogy márpedig nem fog meztelenül kóvályogni a házban sem, de elfogadom ezt, ha nem szeretné, hogy megbámulják, vagy stírölje bárki is. Még ha ez a bárki én vagyok. Ezen azt hiszem, nem fogunk összeveszni. Legalábbis nem most és a későbbiekben sem igazán tervezem, csak tényleg végigmérni, ha olyan ruhákban feszít előttem, mint amilyenekben szokott, mert gyanítom, lesz rá alkalmam, hogy valami szokatlanban láthassam, ami még nagyon is jól áll rajta ráadásul. - Mellesleg – folytatom tovább a mesélést – elég pufók gyerek voltam - mondom komolyan, mert tényleg. Szerintem meg sem mondaná, hogy én vagyok az, ha mutatnék neki egy képet az akkori önmagamról. Apám valahol ezért is utált, mert nem voltam egy vékony gyerek. Ez sem tetszett neki, de hát... Mindegy is... Apropó fényképek. Valamelyik szekrényem mélyén őrizgetek egy albumot, melyet apámnak nem sikerült eltüntetnie a házból, az öreg ugyanis anyám halála után minden fényképet és fotóalbumot megsemmisített. Egyszerűen fogta őket, és elégette. Azt az egyet sikerült elrejtenem előle. Persze a verésem megkaptam érte, de inkább tűrtem a vesszőzés okozta fájdalmakat, mint azt, hogy minden emléket eltüntessen a lakásból anyámról. - Gyerekként minden érdekelt, már ami egy alig hat-hét éves kölyköt érdekelhet. Nem volt könnyű megfékezni, anyámat is számtalanszor cseleztem ki, hogy odamehessek megnézni az utcán egy kirakatot, vagy bármit, ami akkoriban számomra új volt vagy épp lenyűgözőnek tartottam ahhoz, hogy igenis megbámuljam. Akihitoval például órákig feküdtünk a fűben egy szarvasbogarat bámulva – mesélem neki elmosolyodva. - Persze már fogalmam sincs, mit akartunk megtudni róla, de elég kitartóak voltunk... És néha tényleg égetnivalóan rosszak is. Olyankor anyám, hogy lenyugtasson minket, mindig valami mesével rukkolt elő. Mindig csodáltam azért, mennyi mesét ismer, mert sosem kellett neki könyv vagy bármi, hogy mesélhessen, mi pedig szerettük hallgatni a hangját és a történeteket is... Volt egy nagy kedvencünk is Akihitoval. Lévén yakuzagyerekként semmilyen háziállatot nem tarthattam, mindig is vágytam egy kutyára. Ma már annyira nem vonz, mert nem lenne rá időm sem. Ezért, számtalanszor kértük anyámat, hogy mesélje el nekünk Shiro, a csodatevő kutya történetét – mosolyodom el, ahogy ismét megrohamoznak az emlékek. Valójában túl sok mindent nem tudok mesélni Deonnak, és eléggé összefüggéstelenek a dolgok, mert már nem sok emlékem marad, s ami van, az is csak inkább egy-egy kép, mely ha halványan is, de még bennem él. Ezért is tartottam meg azt az albumot. Annak segítségével még meg tudok őrizni magamnak néhány emléket ezekről a dolgokról és anyámról is. De persze ahogy telik az idő, egyre jobban halványulnak bennem ezek is, bármennyire is szeretném életben tartani őket.


Sok mindent szeretnék megosztani Deonnal, de mielőtt kikelnék az ágyból, hogy előhalásszam az albumot, még belekezdek Shiro történetébe. Úgy, ahogy anyám mesélte nekem, ahogy gyöngybetűivel papírra vetette annak idején. Az volt az egyetlen mese, amit leírt... Azt kaptam tőle nyolcadik születésnapomra. Rizspapírra írva, vörös szalaggal átkötve...

- Japánban, az egyik falucskában élt egy öreg és szegény parasztember – kezdem el mesélni a számomra oly kedves történetet -, aki egy napon egy hófehér kóbor kutyát talált... Odaadta neki azt az ennivalót, ami nála volt, aztán hazavitte. A feleségével együtt szeretettel bántak vele, és elnevezték Shironak, ami annyit jelent: fehér. Egyszer éjszaka Shiro ugatni kezdett, és a földet kaparta. A gazdája észrevette, és legnagyobb csodálkozására a kutya meg is szólalt: „Áss itt! Áss itt!”. Az öregember pedig ásott, és kincset talált. Meglátta őket a szomszédjuk, és kölcsönkérte a kutyát, mert arra gondolt, hátha ő is találhat így kincset. Ám hogy rávegye a kutyát, mutassa meg, hol van a kincs, rosszul tartotta, ütötte-verte. Amikor elkezdett ásni ott, ahol a kutya mutatta neki, csak egy csomó törött cserepet talált. Attól a naptól kezdve Shiro számtalanszor tett csodát: megjutalmazva a jó cselekedeteket és megbüntetve a rosszakat. Halála után a sírján kicsi fenyőfa nőtt ki, amely néhány hét múlva terebélyes lett, és az ágain drágakőből való virágok fakadtak – fejezem be a mesét és ismét elmosolyodom. - Akihitoval mindig meg akartuk keresni azt a fát – osztom meg Deonnal az akkori gyermeki butaságunkat.


Befejezve mondandómat puszit nyomok Deon arcára és kikelve az ágyból az íróasztal melletti szekrényben kezdek el kutakodni. Pár perc eltelik így, mire végül sikerül előhalásznom az albumot, majd visszatelepedve a kölyök mellé nyitom ki azt.

- Ez itt Akihito – mutatok neki egy képet, melyen ő és én vagyunk, épp az említett szarvasbogár-megfigyelő hadjáratunk közben. Anyám szeretett mindent megörökíteni, amit csak lehetett. – Gondolom, nem kell részleteznem, hogy ki a másik – célzok itt a fűben fekvő pufók kisfiúra. - Itt pedig éppen élet-halál harcot vívunk a sárkánnyal – mutatok egy olyan képet, amin Akihitoval anyám egyik testőrének a lábát csapkodjuk fakarddal. Mellesleg az a férfi Ryuuichi apja volt, ami újabb mosolygásra ad okot. - Tudod, ki ez a férfi? - kérdezem őszintén tőle, de meg is válaszolom a kérdésemet. - Ő Ryuu apja – mondom neki, majd továbblapozok az albumban, elérve a rizspapírra írt meséhez. - Ez volt az ajándéka anyámnak a nyolcadik születésnapomra – simítok végig ujjammal a papíron. - Shiro története... - mondom csendesen, majd egy darabig még bámulom az ajándékba kapott mesét és végül tovább lapozok. A következő kép, amit igazából meg akarok mutatni neki, az rólam és anyámról készült. Nem igazán tudom, hány éves lehettem akkor, és már nagyon nem is emlékszem arra a napra, mikor ez készült, de az egyik Bon Odorin csinálta rólunk a testőre minden bizonnyal. Anyámon gyönyörű hófehér, virágmintás selyem, ünnepi kimonó van, rajtam pedig egy sötétkék egyszerűbb, fiúsabb változat. Elmosolyodom. Ez az egy képem maradt meg anyámról, de ez segít, hogy sose felejtsem el az arcát. - Ő pedig itt anyám... a Bon Odorin. Anya mindig is, legalábbis amennyire emlékszem, tisztelte a hagyományokat és szerette az ilyen nagy és nyilvános ünnepeket. Rendszerint meg is jelent rajtuk, velem.