Azt hiszem, Asame szereti azt a látványt, amit nyújtok. Legelteti rajtam ugyanúgy a szemét, ha szűk farmerben, fenékkirajzolós szövetnadrágban, fürdőgatyában, vagy meztelenül lát. Ez jó, ennek igazán örülök. Kellemes érzés tölt el, hogy tetszem neki. Továbbra sem miatta fogok az átlagtól eltérően öltözködni, és kétlem, hogy rá tud bírni, hogy a kedvéért másba öltözzek, mint szoktam, kivétel a különleges alkalmak, a yakuzás összejövetelek, de az más. Én így vagyok Deon.
Elkuncogom magam azon, hogy azt mondja, pufók volt. El se hiszem, basszus! Asame és a pufókság? Lehetetlen… Hogy csinálta? Nem mintha szeretnék erősebb, izmosabb testalkatot, de azért kíváncsi lennék, mi kell ahhoz, hogy valaki ennyire jól nézhessen ki? Ha létezne recept a tuti külsőre, méreg drágán lehetne adni. De nem létezik, csak ahhoz hasonló hülyeségeket adnak el jó pénzekért a reményteleneknek.
- Én meg betegesen sovány voltam kicsiként, állandóan tömni akartak, pedig gyakorlatilag több édességet ettem, mint az egész osztályom együttvéve – mondom mosolyogva. – Gyorsan elértem majdnem a mostani magasságom, mintha éjszakánként nyújtottak volna, ezért is kellett sűrűn masszíroztatni járnom, meg havi egyszer csontkovácshoz – teszem hozzá. Felrémlik Kawasa sensei, az osztályfőnököm, aki mindig arról faggatta anyát, mivel etet, miért nem eszek mást, csak édességet, és elhatározta, hogy majd ő rendbe teszi az étkezési problémámat, ezért behordott nekem ételt. Minden ebédszünetben fel kellett keresnem, ha nem akartam, hogy az osztály közepén verjen tábort és halmozzon el mindenki szeme láttára különféle ínycsiklandó kajákkal. Olyan szendvicseket és bentokat kaptam tőle, hogy leesett mindig az állam. Fantasztikus terítékeket rittyentett, mintha a szerelmének készítette volna. Pöpec volt, de tényleg. Anya nem győzött hálálkodni, ingyen színházjegyeket küldött neki, virágot, házi süteményt, meg emlékszik a fene, még mit, az osztálytársaim meg azzal hecceltek, hogy ha így folytatjuk a tanárnővel, elvehetem feleségül, de mennyire ciki már, hogy tizenöt évet lazán ver rám. Igyekeztem nem foglalkozni velük, ám azért eléggé bántott, hogy piszkáltak. Nem én akartam, hogy „udvaroljon” nekem Kawasa sensei, még magát is hülye helyzetbe hozta, hogy mit akar egy tízévestől, és a súlyom se nőtt. Alig mertem enni, és a látvány is jobban lenyűgözött, mint az ízek, hiszen gyerekként kevésbé kedveltem a japán konyhát, mára azonban kedves emlék számomra ez az egész. Lehet, hogy kellene írnom neki egy lapot, megkérdezni, hogy van, puszta figyelmességből meghívhatom-e egy piknikre, de az nem mostanában lesz. Még szeretnék etikettet, illemet, viselkedési formákat tanulni Asamétól, hogy ne legyen véletlenül se félreérthető az esetleges meghívásom, mert nem szeretnék kellemetlen helyzetbe kerülni. Kawasa sensei mindig nagyon figyelmes és rendes volt velem, megérdemli, hogy ha nyitok felé, akkor azt hozzá méltó viselkedéssel tegyem.
Asame aranyos gyerek lehetett és Akihito is. Talán pont azért bánt vele kegyetlenül az apja, hogy felkészítse erre a sötét, durva és veszélyes világra, hogy ne őröljék fel. Vagy beleroppant a felesége elvesztésébe és a fiát használta bokszzsáknak, rajta vezette le a feszültségét, a csalódottságát és a bánatát. Igen, még mindig mentséget keresek annak az embernek, noha ha nem találnék, akkor sem volnék képes gyűlölni.
Őszintén mosolygok és örülök, hogy mesél a gyerekkoráról, de kicsit fáj is azt érezni, hogy még neki, egy yakuza egyszem fiának is volt játszótársa, igaz barátja. Engem korán bevágtak a vízbe, és hamar nem hagytak kiszállni belőle, így még a húgommal is megromlott a kapcsolatom. A kötelességeim mellett nem volt időm Ayakora, mindig úszni, edzeni, masszőrhöz, vagy csontkovácshoz kellett mennem, apám hurcolt magával a befolyásos vagy gazdag ismerőseihez, és mivel mindig azt hallgattam, hogy én jobb, több, gyorsabb, szuperebb, nyerőbb, ügyesebb vagyok másoknál, idővel levegőnek néztem minden kortársamat és nálam fiatalabbat, aki nem volt úszó. A társaim meg azért nem kedveltek igazán, mert vagy nem bírták elviselni az önhittségemet, vagy pontosan úgy tökéletesnek gondolták magukat, ahogy én. A gyerekkori versengés még játéknak tűnhetett, de sosem volt az, ahova én kerültem, ott mindenki magányos volt, mert a sportnak kellett élnie, a legjobbnak lennie és minden úszó legyőzendő ellenfél volt, ha úgy tetszik, ellenség. Számomra legalábbis mindenképp. Anya folyton próbált tenni valamit, hogy jó testvérek legyünk a húgommal, de az életünket egyre jobban megmérgezte apám lázálma, hogy nekem híres és elismert úszónak kell lennem. Akkor jöttem rá, hogy nincsenek barátaim, amikor összetört a két kulcscsontom és senki sem látogatott meg. Kiejtett ellenfél voltam, és mivel sosem térhettem vissza a medencébe, kiestem a bűvkörből, a sosem létezett csapatból. Akiknek érdeke fűződött hozzám, mint az edzőm és a mentorom, eljött meglátogatni, egyszer, aztán sosem jöttek többet, hiszen megszűntem versenyzőnek lenni, tehát elmúlt az érdekeltség, így nem támogattak többé. Ott maradtam egyedül és Kazuval jöttem rá, hogy nem csak nem volt sosem igazi barátom, azt sem tudom, hogy kezeljem ezt az egészet. Ezzel szemben Asaménak meghagyták a gyerekkora egy részét. Lehet, hogy utána jobban megszenvedett, mint én, Akihitoval azonban még most is barátok. A kettőnk élete közt sok párhuzam vonható, de rengeteg a szöges ellentét is. Legtöbbször, ahogy látom, amiben neki része volt, abból én maradtam ki és fordítva. Remekül kiegészítjük ezért egymást.
Úgy bújok Asaméhoz, hogy ne láthassa az arcomat, a nyakához rejtőzöm, mert az a kaotikus érzelmi paradoxon, ami bennem van, nem szeretném, hogy elbizonytalanítsa őt. Örülök annak, hogy élénk gyerek volt, hogy Akihitoval ilyen jó kapcsolatban maradt, hogy ugyanúgy imádta az anyját, ahogy én az enyémet. Örülök annak is, hogy mesél, hogy kérdezgetés nélkül beszél a múltjáról, ami érdekel, nagyon is, csak nem mertem feszegetni. De fáj is, hogy én az apám hülyesége miatt milyen sok mindenből kimaradtam. Megvoltak a magam gyerekes dolgai, például gyűjtöttem egy csomó mindent, de én jámbor marha voltam, aki ment a kolomp után. Márpedig előttem apám verte az ismerős zajt, hát őt követtem. Ennek hála nem tudom, hogy kell nyitni mások felé, kapcsolatokat teremteni és ápolni, hogyan kell bizonyos helyzeteket kezelni.
- Miért nem lehet egy yakuza gyerekének állata? – kérdezem meg kíváncsian és egy kicsit értetlenül, mert efelett, bármennyire is lényegtelen, nem tudok elsiklani. – Nekünk volt egy hatalmas kandúrunk, Soénak hívták és fehér volt egy-két fekete folttal. Tavaly elütötte egy autó, és apán kívül a magunk módján mind megsirattuk. A kertben síremléket állítottunk neki, amit hárman rendben is tartottunk. Egyszer apa majdnem átment rajta fűnyíróval, mert neki egy dagadt macska nem jelent semmit, nem is értette, mi miért dédelgetjük az emlékét, de akkor komoly szimpátiát éreztem Ayako iránt, mert magából teljesen kikelve, szabályos hiszétriarohamot kapva kiabált apával a dolog miatt. Csendben csatlakoztam hozzá, aztán szóltam anyának is, hogy Soe sírja renoválásra szorul, mert a hülye apám megunta, hogy kerülgetnie kell. Mondanom sem kell, többet nem volt ilyen gondunk – árulom el ravasz vigyorral. Hát igen… anya meggyőző tud lenni anélkül, hogy egy csúnya pillantást küldene az ember felé. A maga bájos, visszafogott és kedves módján, csak azzal, hogy megosztja a véleményét, hegyeket volt képes eltolni bennünk. Nekem is okozott pár kellemetlen órát, mikor el kellett távolítanom magamtól és ő csak annyit mondott, szeret, s hiányzik neki az, ami korábban volt köztünk. Tudta, hogy nem halt meg, de nem hagytam magam úgy szeretni, mint a csonttöréseim előtt.
Anya, ha tudott is történeteket, nekem nem mesélt. Estefele, mikor hazaértem az edzésekről, meg kellett írnom a leckéimet, aztán beestem az ágyba. Azokon a napokon, amikor nem kellett úszni, a tanulással kellett foglalkoznom, mivel elég lemaradásom volt mindig. Az úszás és a testem karbantartása elsődleges volt, mindent megelőzött. Aztán egy rövid ideig ugye karatéztam, azt leginkább szombat délutánonként. Mikor ezalól felszabadítottak, jött helyébe az eljárogatás, vagy attól függően, apa hogy tudta megszervezni, az úszás, majd később a mentoromnál való kötelező jellegű megjelenés. A szabadidő számomra fogalom volt, és ha jutott belőle, akkor aludtam. Nem is csodálom, hogy Kawasa sensei aggódott értem, tényleg elég intenzív program szerint éltem.
Shiro története tetszik, megmosolyogtat, azon pedig elnevetem magam, hogy Akihitoval meg akarták keresni azt a fát, ami a sírján nőtt. Volt valamilyen hitem gyerekkoromban? Azon kívül, hogy kiváló úszó vagyok és híres leszek, ünnepelni fognak, érmeim és elismeréseim lesznek. Szánalmas, de nem emlékszem ilyesmire, vagyis nagy valószínűséggel nem volt. Sőt, azok a dolog sem jelentettek sokat, amikkel apám áltatott, csak láttam rajta, hogy ezek fontosak és jók, ezért akartam én is. Amit ő akart, azt sokáig én is akartam.
Meglepve figyelem, hogy Asame egy puszit követően kimászik az ágyból, majd hosszabban kutat valami után. Leskelődöm, hátha előbb megtudom, de csak akkor válik világossá, mikor visszafészkeli magát mellém és elém tárja az albumot. Meghatottan és vidáman elmosolyodom, s valósággal iszom magamba a látnivalót és Asame szavait. Vigyorogva nézem a két elmélyülten figyelő gyereket, majd elnevetem magam, ahogy egy férfit ölnek fakarddal. Az élet árad ezekből a képekből és felhőtlen boldogsággal töltenek el engem. Meg sem merem érinteni az albumot, mintha valami szent dolog lenne, amihez én nem érhetek, ellenben kezeimet szorongatom, hiszen feszít szét a meghatottság és az öröm. Túltöltődöm és küzdök a sírással. Még szerelmesebb leszek Asaméba, hálásabb, eltökéltebb, de magatehetetlenebb is. Csillogó szemekkel mustrálom az arcát, míg szeretettel végigsimít az egykori ajándékán, majd szöget üt valami a fejemben.
- Mikor van a születésnapod? – kérdezem is meg. Ő látta a papírjaimból, hogy július tizenegyedikén születtem, én azonban ilyen tekintetben jóformán semmit sem tudok róla.
Az utolsó képen hosszan elidőzök, mert alaposan megnézem magamnak Asame anyját, meg őt is. Az arckifejezésüket, a szemükben csillogó szeretetet, a ruhájukat, … mindent nagy műgonddal. Elszorult a torkom, pedig meg akarom köszönni neki, hogy megosztotta ezeket velem, így hát csak a nyakához temetem az arcomat és várom, hogy a meghatottság végre hagyjon szóhoz jutni.
Elkuncogom magam azon, hogy azt mondja, pufók volt. El se hiszem, basszus! Asame és a pufókság? Lehetetlen… Hogy csinálta? Nem mintha szeretnék erősebb, izmosabb testalkatot, de azért kíváncsi lennék, mi kell ahhoz, hogy valaki ennyire jól nézhessen ki? Ha létezne recept a tuti külsőre, méreg drágán lehetne adni. De nem létezik, csak ahhoz hasonló hülyeségeket adnak el jó pénzekért a reményteleneknek.
- Én meg betegesen sovány voltam kicsiként, állandóan tömni akartak, pedig gyakorlatilag több édességet ettem, mint az egész osztályom együttvéve – mondom mosolyogva. – Gyorsan elértem majdnem a mostani magasságom, mintha éjszakánként nyújtottak volna, ezért is kellett sűrűn masszíroztatni járnom, meg havi egyszer csontkovácshoz – teszem hozzá. Felrémlik Kawasa sensei, az osztályfőnököm, aki mindig arról faggatta anyát, mivel etet, miért nem eszek mást, csak édességet, és elhatározta, hogy majd ő rendbe teszi az étkezési problémámat, ezért behordott nekem ételt. Minden ebédszünetben fel kellett keresnem, ha nem akartam, hogy az osztály közepén verjen tábort és halmozzon el mindenki szeme láttára különféle ínycsiklandó kajákkal. Olyan szendvicseket és bentokat kaptam tőle, hogy leesett mindig az állam. Fantasztikus terítékeket rittyentett, mintha a szerelmének készítette volna. Pöpec volt, de tényleg. Anya nem győzött hálálkodni, ingyen színházjegyeket küldött neki, virágot, házi süteményt, meg emlékszik a fene, még mit, az osztálytársaim meg azzal hecceltek, hogy ha így folytatjuk a tanárnővel, elvehetem feleségül, de mennyire ciki már, hogy tizenöt évet lazán ver rám. Igyekeztem nem foglalkozni velük, ám azért eléggé bántott, hogy piszkáltak. Nem én akartam, hogy „udvaroljon” nekem Kawasa sensei, még magát is hülye helyzetbe hozta, hogy mit akar egy tízévestől, és a súlyom se nőtt. Alig mertem enni, és a látvány is jobban lenyűgözött, mint az ízek, hiszen gyerekként kevésbé kedveltem a japán konyhát, mára azonban kedves emlék számomra ez az egész. Lehet, hogy kellene írnom neki egy lapot, megkérdezni, hogy van, puszta figyelmességből meghívhatom-e egy piknikre, de az nem mostanában lesz. Még szeretnék etikettet, illemet, viselkedési formákat tanulni Asamétól, hogy ne legyen véletlenül se félreérthető az esetleges meghívásom, mert nem szeretnék kellemetlen helyzetbe kerülni. Kawasa sensei mindig nagyon figyelmes és rendes volt velem, megérdemli, hogy ha nyitok felé, akkor azt hozzá méltó viselkedéssel tegyem.
Asame aranyos gyerek lehetett és Akihito is. Talán pont azért bánt vele kegyetlenül az apja, hogy felkészítse erre a sötét, durva és veszélyes világra, hogy ne őröljék fel. Vagy beleroppant a felesége elvesztésébe és a fiát használta bokszzsáknak, rajta vezette le a feszültségét, a csalódottságát és a bánatát. Igen, még mindig mentséget keresek annak az embernek, noha ha nem találnék, akkor sem volnék képes gyűlölni.
Őszintén mosolygok és örülök, hogy mesél a gyerekkoráról, de kicsit fáj is azt érezni, hogy még neki, egy yakuza egyszem fiának is volt játszótársa, igaz barátja. Engem korán bevágtak a vízbe, és hamar nem hagytak kiszállni belőle, így még a húgommal is megromlott a kapcsolatom. A kötelességeim mellett nem volt időm Ayakora, mindig úszni, edzeni, masszőrhöz, vagy csontkovácshoz kellett mennem, apám hurcolt magával a befolyásos vagy gazdag ismerőseihez, és mivel mindig azt hallgattam, hogy én jobb, több, gyorsabb, szuperebb, nyerőbb, ügyesebb vagyok másoknál, idővel levegőnek néztem minden kortársamat és nálam fiatalabbat, aki nem volt úszó. A társaim meg azért nem kedveltek igazán, mert vagy nem bírták elviselni az önhittségemet, vagy pontosan úgy tökéletesnek gondolták magukat, ahogy én. A gyerekkori versengés még játéknak tűnhetett, de sosem volt az, ahova én kerültem, ott mindenki magányos volt, mert a sportnak kellett élnie, a legjobbnak lennie és minden úszó legyőzendő ellenfél volt, ha úgy tetszik, ellenség. Számomra legalábbis mindenképp. Anya folyton próbált tenni valamit, hogy jó testvérek legyünk a húgommal, de az életünket egyre jobban megmérgezte apám lázálma, hogy nekem híres és elismert úszónak kell lennem. Akkor jöttem rá, hogy nincsenek barátaim, amikor összetört a két kulcscsontom és senki sem látogatott meg. Kiejtett ellenfél voltam, és mivel sosem térhettem vissza a medencébe, kiestem a bűvkörből, a sosem létezett csapatból. Akiknek érdeke fűződött hozzám, mint az edzőm és a mentorom, eljött meglátogatni, egyszer, aztán sosem jöttek többet, hiszen megszűntem versenyzőnek lenni, tehát elmúlt az érdekeltség, így nem támogattak többé. Ott maradtam egyedül és Kazuval jöttem rá, hogy nem csak nem volt sosem igazi barátom, azt sem tudom, hogy kezeljem ezt az egészet. Ezzel szemben Asaménak meghagyták a gyerekkora egy részét. Lehet, hogy utána jobban megszenvedett, mint én, Akihitoval azonban még most is barátok. A kettőnk élete közt sok párhuzam vonható, de rengeteg a szöges ellentét is. Legtöbbször, ahogy látom, amiben neki része volt, abból én maradtam ki és fordítva. Remekül kiegészítjük ezért egymást.
Úgy bújok Asaméhoz, hogy ne láthassa az arcomat, a nyakához rejtőzöm, mert az a kaotikus érzelmi paradoxon, ami bennem van, nem szeretném, hogy elbizonytalanítsa őt. Örülök annak, hogy élénk gyerek volt, hogy Akihitoval ilyen jó kapcsolatban maradt, hogy ugyanúgy imádta az anyját, ahogy én az enyémet. Örülök annak is, hogy mesél, hogy kérdezgetés nélkül beszél a múltjáról, ami érdekel, nagyon is, csak nem mertem feszegetni. De fáj is, hogy én az apám hülyesége miatt milyen sok mindenből kimaradtam. Megvoltak a magam gyerekes dolgai, például gyűjtöttem egy csomó mindent, de én jámbor marha voltam, aki ment a kolomp után. Márpedig előttem apám verte az ismerős zajt, hát őt követtem. Ennek hála nem tudom, hogy kell nyitni mások felé, kapcsolatokat teremteni és ápolni, hogyan kell bizonyos helyzeteket kezelni.
- Miért nem lehet egy yakuza gyerekének állata? – kérdezem meg kíváncsian és egy kicsit értetlenül, mert efelett, bármennyire is lényegtelen, nem tudok elsiklani. – Nekünk volt egy hatalmas kandúrunk, Soénak hívták és fehér volt egy-két fekete folttal. Tavaly elütötte egy autó, és apán kívül a magunk módján mind megsirattuk. A kertben síremléket állítottunk neki, amit hárman rendben is tartottunk. Egyszer apa majdnem átment rajta fűnyíróval, mert neki egy dagadt macska nem jelent semmit, nem is értette, mi miért dédelgetjük az emlékét, de akkor komoly szimpátiát éreztem Ayako iránt, mert magából teljesen kikelve, szabályos hiszétriarohamot kapva kiabált apával a dolog miatt. Csendben csatlakoztam hozzá, aztán szóltam anyának is, hogy Soe sírja renoválásra szorul, mert a hülye apám megunta, hogy kerülgetnie kell. Mondanom sem kell, többet nem volt ilyen gondunk – árulom el ravasz vigyorral. Hát igen… anya meggyőző tud lenni anélkül, hogy egy csúnya pillantást küldene az ember felé. A maga bájos, visszafogott és kedves módján, csak azzal, hogy megosztja a véleményét, hegyeket volt képes eltolni bennünk. Nekem is okozott pár kellemetlen órát, mikor el kellett távolítanom magamtól és ő csak annyit mondott, szeret, s hiányzik neki az, ami korábban volt köztünk. Tudta, hogy nem halt meg, de nem hagytam magam úgy szeretni, mint a csonttöréseim előtt.
Anya, ha tudott is történeteket, nekem nem mesélt. Estefele, mikor hazaértem az edzésekről, meg kellett írnom a leckéimet, aztán beestem az ágyba. Azokon a napokon, amikor nem kellett úszni, a tanulással kellett foglalkoznom, mivel elég lemaradásom volt mindig. Az úszás és a testem karbantartása elsődleges volt, mindent megelőzött. Aztán egy rövid ideig ugye karatéztam, azt leginkább szombat délutánonként. Mikor ezalól felszabadítottak, jött helyébe az eljárogatás, vagy attól függően, apa hogy tudta megszervezni, az úszás, majd később a mentoromnál való kötelező jellegű megjelenés. A szabadidő számomra fogalom volt, és ha jutott belőle, akkor aludtam. Nem is csodálom, hogy Kawasa sensei aggódott értem, tényleg elég intenzív program szerint éltem.
Shiro története tetszik, megmosolyogtat, azon pedig elnevetem magam, hogy Akihitoval meg akarták keresni azt a fát, ami a sírján nőtt. Volt valamilyen hitem gyerekkoromban? Azon kívül, hogy kiváló úszó vagyok és híres leszek, ünnepelni fognak, érmeim és elismeréseim lesznek. Szánalmas, de nem emlékszem ilyesmire, vagyis nagy valószínűséggel nem volt. Sőt, azok a dolog sem jelentettek sokat, amikkel apám áltatott, csak láttam rajta, hogy ezek fontosak és jók, ezért akartam én is. Amit ő akart, azt sokáig én is akartam.
Meglepve figyelem, hogy Asame egy puszit követően kimászik az ágyból, majd hosszabban kutat valami után. Leskelődöm, hátha előbb megtudom, de csak akkor válik világossá, mikor visszafészkeli magát mellém és elém tárja az albumot. Meghatottan és vidáman elmosolyodom, s valósággal iszom magamba a látnivalót és Asame szavait. Vigyorogva nézem a két elmélyülten figyelő gyereket, majd elnevetem magam, ahogy egy férfit ölnek fakarddal. Az élet árad ezekből a képekből és felhőtlen boldogsággal töltenek el engem. Meg sem merem érinteni az albumot, mintha valami szent dolog lenne, amihez én nem érhetek, ellenben kezeimet szorongatom, hiszen feszít szét a meghatottság és az öröm. Túltöltődöm és küzdök a sírással. Még szerelmesebb leszek Asaméba, hálásabb, eltökéltebb, de magatehetetlenebb is. Csillogó szemekkel mustrálom az arcát, míg szeretettel végigsimít az egykori ajándékán, majd szöget üt valami a fejemben.
- Mikor van a születésnapod? – kérdezem is meg. Ő látta a papírjaimból, hogy július tizenegyedikén születtem, én azonban ilyen tekintetben jóformán semmit sem tudok róla.
Az utolsó képen hosszan elidőzök, mert alaposan megnézem magamnak Asame anyját, meg őt is. Az arckifejezésüket, a szemükben csillogó szeretetet, a ruhájukat, … mindent nagy műgonddal. Elszorult a torkom, pedig meg akarom köszönni neki, hogy megosztotta ezeket velem, így hát csak a nyakához temetem az arcomat és várom, hogy a meghatottság végre hagyjon szóhoz jutni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése