203.

Asame

- Nem tudom – felelem arra a kérdésre, miszerint miért nem lehet egy yakuzagyereknek háziállata. - Ezt én is próbáltam számtalanszor kideríteni. Apám mindig azt felelte, hogy nem illik bele a családi összképbe. Mintha olyan mintás családunk lett volna... - húzom el számat. - Utálta az állatokat, de hogy miért...? Lövésem sincs. Sosem ápoltunk egymással olyan kapcsolatot, hogy érdekeljen a dolog. Számomra ő nem volt más, mint egy mester, akit tiszteltem azért, amit adott, de különösebben nem érdekelt semmi vele kapcsolatos. Persze lehet azt mondani, hogy mégis csak az apám, de... mindegy, ebbe ne menjünk inkább bele... - csukom be az albumot és teszem magam mellé. - Miután anyám meghalt, apám minden hozzá fűződő emléket eltüntetett a házból. Ezt az egy albumot sikerült megmentenem, mert inkább eltűrtem a verését, minthogy odaadjam neki... Talán az volt az első komolyabb verés, amit kaptam. Aztán a többi már szinte jött magától. Ritka volt az olyan, mikor nem vert el valamiért. Olyankor vagy nem futottunk össze, vagy kivételesen tényleg elégedett volt azzal, amit a fia nyújtott neki. A szabadidő, mint olyan, megszűnt számomra és az egyetlen szerencsém az volt, hogy Akihito mellettem volt. Az a marha még a veréseket is vállalta velem együtt, csak mert nem akarta végignézni, ahogy apám megbüntet – mosolyodom el az emléken. - Haragudtam is rá miatta, de sosem tartott tovább öt percnél az egész... Aztán, ahogy teltek az évek és engedélyt kaptam apróbb ügyek intézésére, úgy lett egyre több szabadidőm. Legalábbis sikerült csinálni magamnak ezáltal. A könyvelésekkel hamar megvoltam, így az esték további részeit szórakozással tölthettem, és töltöttem is... - mosolyodom el.


Még mindig bennem él az az este, mikor annyira sikerült leinnom magam, hogy ugyan még felfogtam dolgokat és másnap emlékeztem is mindenre, mégis Akihitonak kellett hazatámogatni, mert a lábamon nem tudtam megállni. Akkor fogadtam meg, hogy többet nem iszok annyit. Persze Akihito nem haza vitt, mert tudta jól, hogy ha apám olyan állapotban lát, akkor megint egy újabb verést kapok, amit azért így is sikerült bezsebelnem az öregtől. Elég későn ébredtem fel másnap és Akihito is elaludt mellettem, így nem tudott felkelteni időben. Pechünkre apám pont a Dojoban járt.

- Lebuktunk – mondom csendesen. - Ünnepeltünk éppen és kicsit többet ittam, mint kellett volna. Persze tudtam magam körül dolgokról még másnap is, csak a lábaim nem akartak engedelmeskedni. Akihito persze nem haza vitt onnan, hanem a Dojoba, magukhoz. Tudta jól, ha apám meglát olyan állapotban, nem úszom meg a dolgot egykönnyen, de így sem sikerült megóvnia attól, amitől akart, ráadásul ő is olyan verést kapott, hogy napokig kétséges volt az, hogy egyáltalán magához tér, vagy örökre kómában marad... - mondom csendesen. - Nem ébredtünk fel időben aznap, s apám eljött a Dojoba, hogy számon kérje Akihito apját a fia és az én hollétemről. A férfi, bár a család barátja volt, rettegte apám haragját, teszem hozzá, nem ok nélkül, így elárulta, hogy alszunk. Apám kirángatott minket az ágyból és kérdőre vonta Akit... Nem viseltem jól a dolgot, mert őt akarta büntetni olyan miatt, amit én tettem, így életemben először szembeszegültem apámmal. Meglett a jutalma, bár én megúsztam egy alapos veréssel, de egy életre megtanultam a leckét... Ha ezt lehet annak nevezni egyáltalán. A hegek a hátamon legalábbis mindig emlékeztettek arra, hogy tudjam, hol a határ. Utána inkább rideggé és elutasítóvá váltam mindennel és mindenkivel szemben – mondom csendesen. - Akihito végül persze felépült, de soha sem lehet teljes élete, ezzel pedig én nem tudtam elszámolni soha. A lelkiismeretem nem engedte, hiába magyarázta nekem Aki, hogy nem az én hibám, hogy ne vádoljam magam, ez nem ment. Persze idővel a bűntudat elhalványult, de a mai napig megmaradt és sosem fog változni, így ott segítek neki, ahol és ahogyan tudok – osztom meg Deonnal ezt az információt is.


Sosem változott semmi az életemben. Úgy éltem, ahogy apám akarta, azt tettem, amit akart és úgy, ahogy ő akarta. Még huszonöt éves fejjel is uralkodott felettem. Nekem megváltás volt a halála, bármennyire is hangzik ez kegyetlenül. Valahol engem ez felszabadított. Nem dirigált senki, úgy intézhettem az ügyeket, ahogy én akartam, ahogy jónak láttam és nem kellett attól sem tartanom, hogy apám megfenyít, mert nem tetszik neki valami.

- Apám mindig is igyekezett uralkodni felettem. Számomra a halála megváltás volt, noha tiszteltem azért, amikre tanított... - vallom be végül Deonnak. - Nincs annál megalázóbb, mikor még huszonöt évesen is mások szeme láttára vernek el és neked tűrnöd kell, mert a tisztelet előbbre való az önös érdekeknél – mondom egykedvűen, egy apró vállrándítás kíséretében, mert már annyira nem mozdít a dolog, mint akkor tette. Azóta tíz év eltelt, volt időm kiheverni ezeket a dolgokat. - Akkoriban került hozzánk Tatsuo is. Én már akkor tisztában voltam azzal, hogy a nők nem vonzanak, így egy percig sem tagadtam még magam előtt sem, hogy megtetszett az új testőr. Persze a látszatbarátnők megvoltak, mindig tettem a szépet valamelyik yakuza lányának, de ezek sosem voltak komolyak, inkább csak arra volt jó, hogy apám ne fogjon gyanút. Valahol mégis elcsesztem... Pár nappal később Tatsuo bevallotta, hogy vonzódik hozzám, mikor már sokadjára kaptam rajta, hogy engem bámul... De nem élvezhettük sokáig a dolgot. Apám egyik embere meglátott minket és hűséges kutyaként köpött be az öregnek. Habár ezért a tettéért halállal lakolt, azért még nekem sem kegyelmezett... Az árulás akkor is árulás, ha ilyen dolog miatt történik... Apám legalábbis ezt vallotta, mikor főbe lőtte azt a testőrt, akinek köszönhettem az egészet. Az öreg nem szarozott ilyen téren. Miután megtudta a dolgot, behívatott magához. Tatsuo és a vérebe már ott volt. Az első alkalom volt, hogy könyörögtem neki, bocsásson meg... Nem tette akkor sem, neki nem volt elég az, hogy a fia megalázkodott előtte, hidegvérrel lőtte le a szemem láttára Tatsuot, miközben végig rám nézett, majd a vérebét is, amelyik köpött. – Kiráz a hideg, ahogy újra eszembe jut a dolog. - Onnantól kezdve nem érdekelt semmi és senki többet. Sikerült betörnie, engedelmes kutyájává tett... - A szavak csak úgy jönnek maguktól, nem kényszerből, pedig ez az a része az életemnek, amit egyedül csak Akihitoval osztottam meg, amiről nem tudott senki, csak ő és két testőröm. De most cseppet sem zavar, hogy kérdések nélkül beszélek a múltamról Deonnak és mondok el neki őszintén mindent. Megbízom benne... - A halála után hatalmas tehertől szabadultam meg. A megfelelés terhétől... És a rám erőszakolt maszk egy biztos, erős páncélnak bizonyult... - mondom csendesen. - Azt szokták mondani, Isten nem felejt, csak késik... azt hiszem, ez a mi esetünkben tökéletesen igaznak bizonyult. Nem felejtett... Mert az öregnek ugyanolyan fájdalmas halála volt, mint amilyen fájdalmakat okozott a múltjában, a környezetében. És kövezzen meg bárki, egy percig sem sajnáltam őt... - mondom ki őszintén. Nem tudtam sajnálni, mikor fájdalomtól elgyötört arccal haldoklott a kezeim között. Elbaszta az öreg. Rossz lóra tett, mikor belekötött az egyik kínai vevőbe, én pedig végignéztem, ahogy szinte szabályosan kivégzik őt. Kegyetlenség? Talán, de tőle kaptam ezt is... - Végignéztem, ahogy apámat kivégzi az egyik kínai vevője, mert selejtes árut szállított neki... A kezem között halt meg, de az a kegyetlenség és ridegség, amivel felvértezett, egy csepp sajnálatot és fájdalmat sem ébresztett bennem... Hatszáz millió jent bukott az öreg aznap és ugyanennyiért váltotta meg a jegyét a pokolba is... - zárom le ezzel ezt a témát. Most már tényleg nincs kedvem többet beszélni a múltról, elég volt belőle. Ami fontos, az a jelen és a jövő, az, hogy ne kövessem el azokat a hibákat, amit ő akkor... És én ezt akarom: jobb lenni nála, mindenhogyan... - Január tizenegy – felelem a kölyök kérdésére és balommal átkarolva nyakát húzom őt egy csókba. - Na, csibe, beszélgessünk még, vagy megnézzük azt a francos videoszobát? - kérdezem tőle elmosolyodva, ezzel is jelezve, hogy nem azzal van a bajom, hogy beszélgetünk, inkább most a témája sokallt be.