203.

Deon

Minden, amit Asame mesél, ellenérzést kelt bennem. Nem tudom elfogadni, hogy lehet így élni és ő mégis, most úgy tűnik, megbékélt vele. Valahol gyűlöli az apját, valahol megveti, valahol máshol pedig már cseppet sem érdekli, mert meghalt. Én pedig nem igazodom el ezen az egészen, egyszerűen nem bírom befogadni, hogy így is lehet bánni egy emberrel. Engem, ha meg is ütne valaki, visszakapná. Nem számít, mibe kerül, hogy kicsoda az illető, nem adnám meg magam. Nem tudnék együtt élni azzal, hogy vernek, kínoznak, nyomorgatnak. Egyszerűen nem. Összességében az egész egyre jobban felzaklat. Nem értem, miért mondja el. Fogalmam sincs, mivel váltottam ezt ki nála, hogyan étem el. Elképzelhetetlennek érzem ezt a szituációt és ha nem bénítana meg vallomássorozata, elmenekülnék, mint egy gyáva nyúl. Mert nekem fáj ez az egész. Én kinyuvasztattam volna magam, inkább, minthogy így éljek. Én is barom voltam, mentem apám kolompolása után, mint valami agyatlan birka, de mióta összetört az a jövőkép, amit szépen gondosan elém festett, az önös érdek számomra mindennél előbbre való.


Úgy érzem magam, mintha végigvert volna rajtam. Vagy nyakon öntött volna forró vízzel. Rosszul. Borzalmasan. Görcs állt a gyomromba és a fagylalt meg a pizza most valami kegyetlen csatát vívhatnak, vagy nem tudom, de közel járok ahhoz, hogy hányjak. Nem tudom benyelni ezt az egészet. Jó, persze én vagyok a naiv, de az apja mellett töltött évei inkább egy horrorfilmbe valók. De az, hogy Asame túlélte, s a lelkéből megőrzött, amennyit tudott, hatalmas dolog. Óriási. De komolyan.


Végighallgattam őt ledermedve, mert képtelenné váltam a kommunikációra, ám a csókja felébreszt. Szédülve érzem meg újra a testem, s azt, hogy már tudok mozdulni. Elraktározom a fejemben, hogy mikor született, elvigyorodom magamban, hogy ugyanúgy tizenegyedikén, mint én, aztán lenyelem a gombócot és a feszültséget, ami a torkomra kúszott.

- Videószoba – jelentem ki rekedtes hangon, azzal elhúzódom Asamétól és lassú mozdulatokkal kikúszom a takaró alól. Jobb híján a levetett gönceimet kell visszavennem, így a korábban itt szétdobált cuccokat felnyalábolom, aztán visszavonulok a fürdőbe bénázni. Addig is van időm bedobozolni az imént hallottakat és feltenni a lelkem egyik polcára, mert most lesokkolt, nem bírok vele semmit kezdeni. Egyelőre nem akarok Asame múltjára gondolni.


Belebújok a ruhadarabokba, s szokásomhoz hűen zoknit nem veszek. Megmosom az arcom, iszom a csapból, majd előkerülve magamhoz veszem a folyóssá vált fagylaltot, amibe belefordul a kanál, aztán jelzek Asaménak, hogy menetkész vagyok.

- Lehet macskám? – szúrom be random a kérdést. Nem akarok síri csendben átvonulni filmet nézni, mintha kötelező jellegű elfoglaltság lenne, viszont muszáj valami teljesen más témát felvetnem, mert ki fogok borulni még két története végighallgatásától. A meghatottság könnyeket csalt a szemembe, de ott maradtak, a múltjáról elmondottak viszont majdnem kicsavarták a szívemből a vért.


Még mindig nem tudom, miért mesélt ennyi mindent. Elképzelésem sincs, mivel érdemeltem ki, mert érzem, hogy ez nem akármi, de nem merek egy szót se szólni az én múltamról, nehogy visszakanyarodhasson a sajátjára. Szeretném hallani, ha van még valami, amit elmondana, csak nem most. Kis adagokban is megüli a gyomrom, töményen és nagyban viszont kipurcant. A filmezés jó ötletnek tűnik, ám ha csak ilyen kaszabolós, gyilkolós, vérengzős darabok akadnak, inkább letöltök valamit Asame laptopjára, ha csatlakozik rá net, vagy van benne wifi és lehet valakitől csórni. Nem vagyok egy zseni ezekben, de a megfelelő cél elég elszánttá tud tenni.