209.

Deon

Nincs okom, hogy zavarjon a közvetlenség, hiszen megosztottunk már mindent egymással Asaméval, amink csak van. A gondolatainkat, az érzéseinket és már a testünket is. Mégis amellett, hogy rettenetesen figyelek a gim eligazgatására és iszom azoknak a mozdulatoknak is a látványát, amikkel az övet helyesen megköti rajtam, megilletődöm és jóleső, izgalmas borzongás járja végig a testemet. Valósággal megőrülök Asame közelében és mást sem akarok, csak azt, hogy érintsen, csókoljon, simogasson, ám ha nem teheti meg, ha csupán vágyom rá hiába, még inkább izgalmi állapotba kerülök. Paradox, de ettől még így van. A tény, hogy mögöttem áll, az érzete a közelségének, a perverz gondolatdarab, miszerint ha visszajátszanám ezeket a mozdulatokat a fejemben, hathatnának úgy is, mintha épp vetkőztetne, lázba hoznak, ezért amint elkészül a ruhám eligazításával, lépnék is el Asamétól, de nem ereszt. Átfon karjával és köszönt, majd puszit nyom a fejemre, elenged. Rögtön lépek előre kettőt, s maradnék most így egy pár pillanatot, ám muszáj szembe fordulnom vele. Vörös lesz egy kicsit az arcom, bár nem tudom, mi hoz jobban zavarba, a saját veszett vágyakozásom, az illetlenségem, hogy őt gyakorlatilag nem is köszöntöttem, vagy a gyengédsége, amivel képes teljesen folyóssá felolvasztani engem.


Meg kellene mondanom, hogy most már tényleg jónak mondható a reggelem, de a magyarázatot még véletlenül sem szeretném Asame elé tárni ilyen nyíltan. Tudja úgy is, hogy örülök a jelenlétének, hogy velem van, hogy tanulhatok tőle, azt meg aztán az elpirulásomból főleg, hogy a puszival végképp levett a lábamról, szóval feleslegesek a szavak. Vagy mégsem? Nem jutok dűlőre, ő viszont nagyon is tudja, mit mondjon. Beolt, méghozzá nagggyon keményen. Erre elröhögöm magam, mert ha tetszik, ha nem, igaza van, csessze meg.

- Gondolom, azért jobban örülsz neki, hogy félreértelmeztem, amit mondtál, mert ha nem tettem volna, még legalább fél órát kéne itt szobroznod tökegyedül, míg komótosan megreggelizek, elkortyolom a kávém és egy szál cigit, meg ilyenek – vágok vissza elégedetten, miközben átveszem tőle a két kardot. Meglep, hogy kettőt kapok, de aztán elvigyorodom, ahogy megértem a miértjét. YES! Ezt akartam. Nem tudom, könnyebb lesz-e így, mint eggyel, de egy próbát mindenképp megér.


Asame nem tétlenkedik, szinte rögtön nekiáll bemelegíteni, ezért én sem ácsoroghatok itt töketlenül. Hátrább lépek, a hosszabb fegyvert a jobb kezembe veszem, hiszen jobbkezes vagyok, a rövidebbet pedig a balba, aztán elkezdem én is felébreszteni és felkészíteni a testemet a mai edzésre. Magabiztos, kihúzott háttal, összezárt lábakkal állok, a kardokat magam előtt, szabályos mozdulattal emelem fel egészen a fülemig, s megnyújtózom. Lábujjhegyre állok, a fegyverek hegyével pedig a plafont próbálom elérni, majd lassan ereszkedem vissza a talajra, hogy aztán mintha üveglapok közé lennék szorítva, leeresszem vállam magasságába a karjaimat. Szokom a gyakorlókardok súlyát és azt, hogy a részeimmé válnak, a kezeim meghosszabbításai, az eszközeim, amiket használnom kell és fogok is. Hátrafeszítem ugyanebben a tartásban a karjaimat, addig, amíg bírom, míg finoman bele nem remegnek az izmaim, aztán lassan előre hozom őket, s csuklóimat összeérintve tolom előre a fegyvereket, közben pedig hátrafelé a lapockáimat. A mozdulatot úgy folytatom, hogy a hátam egyre jobban görbítem, és lefele hajolok, a kardokat pedig vízszintesbe fordítom, hogy párhuzamosak lehessenek a földdel, majd zárásképp térdhajlítás nélkül leérintem ökleimet a talajra. Remek, még mindig rugalmasak az izmaim, még mindig megfelelően hajlékony vagyok. Ez fontos. De még nem fejeztem be a bemelegítést. Karjaimat oldalra kiemelem továbbra is a földdel párhuzamban tartva őket, majd felhomorítok, aztán így emelkedem vissza kiegyenesedésbe. Immár a kardok hegyei a plafon felé szegeződnek, ebből indítom el a csuklókörzést. Lassan, odafigyelve a fegyverek leírt ívére és izmaim kellemes tiltakozására. Felmérem így a vállaim állapotát, és azt kell mondjam, ma sem lesz hosszú az edzés, mert a kirántott vállam még nincs olyan állapotban, hogy kibírjon nagyobb terhelést. Még megforgatom úgy a karjaim, hogy természetellenesen lefelé fordítom a könyökhajlataimat, végül leengedett kardokkal csinálok pár vállkörzést, aztán a felsőtestemmel késszé válok. Ezt már merem gyorsabban és felületesebben csinálni, ezért felpillantva Asaméra, hogy hol tart a bemelegítésben, sietősen megtekerem a bokáimat, felemelem először előre mindkét térdem, majd oldalra, végül a fegyvereket mindig fél kézbe fogva meghúzom hátrafele is a lábaimat. Két gyors fejkör mindkét irányba, s ezennel végeztem. El sem tudom képzelni, hogy ezek nélkül neki szabad állni edzeni, ezért furcsállom is, hogy Asame nem így csinálja, de nyilván sok év tapasztalata alakította ki azokat a mozdulatokat, amivel bemelegíti az izmait a rájuk váró megterheléshez.


Úgy látszik, mindketten a készen állunk a kezdésre, így ő mögém lép és beállít az alapálláshoz. Mindjárt egy nehéz feladatba is ütközöm már az elején, mert fogalmam sincs, hogyan tartsam a kardjaimat. Figyelem azt, amit mond és mutat, majd próbaképpen többféle kéztartást próbálok meg. Az, ahogy Asame szeret beállni, nekem túl egyszerű, a kereszt meg tényleg hülyeségnek tűnik, viszont megcserélve a kardokat, hogy nekem is a jobb kezemben legyen a rövidebb, s azt magam elé tartva a könyökömben nagyon finom hajlítással, a másikat pedig lelógatva már tökéletesnek tűnik a dolog. Kicsit még feszes a tartás, de majd ha megszokott, jó lesz. Üzeni szerintem, hogy kész vagyok támadni, de nem célom mindjárt legyalulni a másikat. Alapvetően mindkét kéz támadó és védő, de úgy gondoltam, mikor először határoztam, melyik fegyvert melyik kézben tartsam, hogy jobb kézzel fogok főként támadni, ahhoz pedig jobb a hosszabb kard, de most, hogy határozottabb az elképzelésem, már érzem, hogy a hosszabb penge nagyobb védelmet ígérhet, a rövidebbel pedig lehet, hogy gyorsabb vágásokat tudok ejteni. Már most úgy képzelem el a kezemben tartott tárgyakat, mintha igazi pengékkel rendelkeznének, mert ez segít átszellemülni, mélyebben átélni a felelősségét annak, amit tanulok.


Újra felveszem az alapállást, amiből kimozdultam, míg váltogattam a tartásokat, hogy a lépésekhez is hozzápróbáljam őket, majd Asaméra figyelve kezdem el a mozgást. Igyekszem komolyan, feszesen, erősen tartani a fegyvereket, precízen utánozni a mozdulatait, de ez nem könnyű, mert pár perc után nagyon húzni kezdi a karjaimat a súly így, ezért minél többször gyakoroljuk el a hárítást, annál jobban esik össze a tartásom. Ezt ő is észreveszi, mert megállít, aztán igazít rajtam, amitől egy kis szégyenérzet tölt el, de arra sarkall, még szigorúbban figyeljek oda magamra. Próbálom átélni az új mozdulatot, amit tanít nekem, ráérezni a lendületére, és mégis hagyni magam vezetni, ami rövidesen sikerül is. Már nincs bennem az az izgalmi töltet, ami az első pár percekben elvonta a figyelmem a dojo szellemiségétől, mert tanulni jobban akarok, mint szerelmeskedni. Komoly koncentrációt igényel elsajátítani egy új technikát, vagy a már tanultakat precízen kivitelezni, emellé meg nem fér be más, főleg nem a szexuális inger.


Szerencsére Asame türelmes és kitartó. Addig gyakoroltat valamit, amíg nem megy, ami jó, mert időnként még rontok, de helyesen akarok mindent megtanulni. Ha majd éles harc lesz, ráérek újítani, változtatni, a helyzet hoz feeling igazít alapján cselekedni, most azonban csak az érdekel, ahogy ő tanítja nekem a mozdulatokat. Be kell mindnek rögződnie, méghozzá mindkét oldalra, ehhez pedig kell idő, de a rááldozott dolgok mindig kamatostól szoktak visszajönni, úgyhogy no problem. Az már kicsit megijeszt, hogy Asame elém áll és arra kér, folytassam a gyakorlást, ő pedig támadni fog. Persze, meg kell tanulni nem csak a levegőben hadonászni, meg a megtanultakat spontán módon is használni, de attól még görcsbe ugrik a gyomrom a lehetőségtől. És azt hiszem, nem csak a gyomrom ugrott görcsbe, hanem az izmaim is, hiszen Asame arra kér, hogy ne szorítsam nagyon a kardot, s meg is mutatja, miért. A magyarázata nem adja vissza azt, amit én érzek, hogy a fegyverek összecsapódásakor keletkező rezonancia fájdalmat kelt a markomban és a vállamban, de a leckét mindenesetre megtanultam.

- Egy pillanat – kérek egy kis időt, majd leeresztem a gyakorlókardjaimat és pár lépést elhátrálok. Lerakom a tárgyakat, hogy megmasszírozhassam a tenyerem, óvatosan megnyújthassam az ujjaim és a csuklóm, aztán végiggyúrok a karomon, hogy a vállamhoz érve erős mozdulatokkal kilazíthassam az izmaimat, végül óvatos simogatással elnyugtathassam a kulcscsontomat. – Ezt még fejezzük be, aztán nekem mára ennyi – kérem meg is indokolva, azzal visszaveszem a kardokat és Asame elé lépek, s felveszem újra az alapállást.