212.

Deon

Hagyom beszélni Asamét, noha már a második mondat után szívesen megszólalnék, ám amit mutat, amiről beszél, az előbbrevaló számomra, mint amit én dumálnék közbe. Miközben rituálisan kivégzi a fabábút, szívem szerint odamennék hozzá átölelni, finoman kérni, hogy hagyja ezt későbbre, mert féltem a vállát, de nem teszem, hiszen megbeszéltük, hogy tudatában van annak, meddig mehet el. Remélem, ez most is és mindig igaz. Mindenesetre viszonylag hamar abbahagyja, én pedig vegyes érzésekkel a szívemben bólintok.

- Elméletet könnyebben tanulok úgy, ha leírom, levázlatolom, vagy ha elolvasom. A lényeg a látotton van, megjegyzem a szöveg képét és könnyen vissza tudok rá emlékezni. Szóval lehet, hogy többször kell elmondanod majd dolgokat, de lehet, hogy nem – mondom Asaménak csendesen, s vállat vonok. – Viszont nem erre gondoltam alapvetően, hanem hogy a történelmet lesz nehéz bevágnom, viszont majd később azt is tudni akarom, mert nekem a háttér is fontos. A honnan hogyan hová – fejtem ki szelíd mosollyal. – Valaminek a múltját nem ismerni, amivel szoros kapcsolatban vagy olyan, mintha nem is lenne semmiféle kapcsolatod azzal. Mert a múltja ugyanúgy a része, mint a jelene. Az idő folytonos és nem elég csak az adott pillanatot nézni, ez a pszichológia alapja is. Ha tudni akarod, hogy egy ember miért úgy viselkedik, ahogy, akkor nem csak a cselekedetét kell megértened, hanem a mögötte húzódó érzelmeket, gondolatvilágot, ami sokkal könnyebb, ha ismered a pillanatig elvezető útját – magyarázom komoly képpel. – Olvastam egy könyvet, amiben az volt, hogy a csaj azt sem tudta, mi az igazi neve a barátjának, így amikor az nyomtalanul eltűnt, még csak a rendőrségre sem tudott menni, mert lényegében nem tudta, kit keres. Se a nevét, sem azt, hogy mikor született, se a családjára vonatkozóan semmit nem tudott a srácról, akivel együtt élt. Üt, mi? – kérdezem egy kis mosollyal. – Pedig ez csak a negyede annak, ami lesokkolt abban a könyvben, noha nincs százötven oldal se – teszem hozzá, azzal felállok. – Gyorsabb is és van egy feelingje, de még egy ideig nevetésre fog késztetni – értek Asaméval egyet, majd elvigyorodom. Sejtem én, mire gondolsz, te perverz, de kicseszek veled. - Mit csinálnék? Mint mondtam, írni fogok – játszom a hülyét. – De tudod, mit? Mindenki magából indul ki – vágok azért vissza egy széles vigyorral, méghozzá úgy, hogy bármire is gondolt velem kapcsolatban, azt magára is vissza kelljen vetítenie. De szeretem én az ilyesmit…! Meghajolok újra, majd a kijárat felé veszem az irányt, de még az ajtóban visszafordulok. – Ne hajtsd túl magad – kérem még Asamét, azzal magára hagyom őt a dojoban.


A szobámba érve levetkőzöm, majd a fürdőbe megyek. Felfogom a hajam, gombócot képzek a fejem tetején belőle, aztán a zuhany alá állok. Jól esik fürdeni, ázni, hallgatni a csobogást, ahogy mindig. A víz valahogy nagyon közel áll hozzám, és legyen szó kádas vagy zuhanyzós fürdésről, medencéről, esőről, vagy folyóról, mindig vonz. Évek óta próbálom ezt megérteni, de nem megy. Annyira nem is fontos. Alaposan megtörölközök, majd felöltözök. Egy olyan szövetnadrágot veszek, ami bordó, piros és kék kockamintás, melyeket vékony, halványsárga csík választ el egymástól. Ehhez a kékkel majdnem pontosan egyező színű, természetesen feszülős pólót veszek, bal csuklómra meg piros színű bőrszíjat kötök. Miután ezzel végeztem, átfésülöm a hajam és valami frizurafélét tupírozok magamnak, aztán leülök levázlatolni a terveimet. Így teszem feledhetetlenné őket.


Szeretnék egy színházat, amelynek nem olyan nagy a nézőtere, ellenben a színpad óriási. Ennek a helynek nem a szokott látványa a lényeg, mert ahhoz képest az itt előadni kívánt darabok nyersek, viszont tudom, hogy miket lehetne ott megjeleníteni. Punk balettot, olyan táncokat, amelyekhez csak az évszakot és a napszakot kell érzékeltetni, vagy más ilyen típusú dolgot, meg csupa olyan darabot képzelek el, amelyet amatőrök adhatnának elő. Ebben ez lenne a szép, hogy semmi sincs pontosan lekoreografálva, hanem meg van adva egy téma, vagy egy dal és rövid blokkokból álló előadást kerekíthetnének rá a jelentkező színészek. Nem feltétlen akarok aktív, állandó színészgárdát, mert lehetőséget akarok adni a fiataloknak, akik máshol nem kapnának. A rendezők is másfélék lennének, mert nem csak a színpadon látható darabot kellene megalkotniuk, hanem a szünetekben is rövid előadásféléket kellene rittyenteniük, merthogy ebben a színházban nem akarom, hogy az előadás annyi legyen, hogy bemegyek, megnézem, fogyasztok és hazamegyek, hanem egy teljes élménysorozatot akarok adni az odatévedő embereknek. Azt szeretném elérni, hogy ne a büfében és a fogadóteremben topogva, cigarettázva, meg a mosdóban egymást agyontaposva töltsék a vendégek a szünetet, hanem lenyűgözve az újabb látnivalóktól. Jó, persze azért lenne minden, ami szokás, de a színészeket is közelebb akarom hozni a vendégekhez, mert tudom, mennyire fontos a visszajelzés egy-egy színész esetében. Így épülne fel az én színházam, rövidebb blokkok, amik épülhetnek a spontánságra is akár, a szünetben is látványosságok, érdekességek, esetleg kulisszatitkok, beszélgetések. Nekem tetszene.


A másik, ami megfogant a fejemben, egy szórakozóhely. Sok mindent ötvöz, kicsit őrült lenne, de egy ilyen helyre borzasztó szívesen járnék bulizni. Lenne egy színpad, ahova felfér egy zenekar, hogy koncerteket is lehessen tartani, vagy akár egy egész csapat táncos, hogy a látvány se maradhasson el. Másfelől ez egy olyan hely lenne, ahol a táncosok taníthatnák az összeseregletteket. Pont az lenne a pikantériája, hogy nem csak bemegy az ember vonaglani másik x között, hanem megtanulhat az egész buliközönség egy közös táncot. Persze lenne hely azoknak is, akiket ez nem mozgat, de belegondolva, hogy mennyire sokan szeretik leutánozni a táncokat, simán lehetne tanítani is őket. Nem beszélve arról, hogy ha hatalmas kivetítővel bővíteném a palettát, a party könnyen videódiszkóba is átmehetne, ami ugyancsak népszerű Japánban.


Ezekről leírtam pár gondolatot, még tervezeteket is rajzoltam, s most Kapocs egy üzenetet jelez. Kuncogva nézem meg Asame sms-ét, aztán a papírjaimat elsuvasztva az íróasztal fiókjában elindulok az étkező felé. Közben dobok Kazunak egy sms-t. „Megváltozott a véleményem a yakuzasággal kapcsolatban. Gyökeresen. Nem történt semmi, csak ma edzésen, ahogy Asame a Wing Tsunról beszélt, egyszer csak kipattant a fejemből pár dolog. Egy-két terv, meg ilyesmi. Majd mesélek, ha érdekel. Valamikor úgyis találkozunk a közeljövőben, nem? Legkésőbb a versenyen… Addig is remélem, megesz az izgalom, hogy mi van, de azért egyben és épen maradsz.”


Sikerül megírnom, mire az étkezőbe érek, úgyhogy a zsebembe süllyesztem a telefont, majd asztalhoz ülök.