Lehet, hogy bolond vagyok, de pontosan tudom, mit szégyellek és miért. Az én művem, amiben szenvedek, csakis az enyém. Menekültem a valóság, a fájdalom, és minden elől, ami körülöttem volt. Antiszociális, visszahúzódó, hallgatag, zárkózó, szégyenlős és távolságtartó lettem. Féltem a jövőtől, ezért újat akartam teremteni magamnak, ami, ha nem tetszik, könnyebb megváltoztatni. Nem akartam felelősséget vállalni a tetteimért, magamért, másért meg aztán főleg nem. Nem bírtam el több csalódást és inkább feladtam az életemet, minden engem körülvevő lehetőséget ellöktem magamtól, hogy aztán álmokból építsek várat és ott élhessek benne boldogan. Boldogság… mintha tudtam volna, mi tesz azzá, mit is jelent igazából a számomra ez a szó. Semmit sem tudtam ezekről, csak hittem, hogy tudok bármit is. Most meg, hogy végre tudom, mit ér az élet, mire vihetem, milyen nagyszerű lehetőségeim vannak, mennyi erőm van, ezernyi vágyam és tervem lehet és van is… most meg nem tudok egykönnyen kiszabadulni a paradicsomnak látszó saját kis magánpoklomból. Nevezhetsz bolondnak, Asame, és tényleg az vagyok. Nem lehet máshogy nevezni azok után, hogy tizennégy évesen lemondtam mindarról, ami előttem állt és meg sem próbáltam semmiért küzdeni. Az az ember, akire számítottam, eldobott és ettől értéktelenné vált számomra is az életem, de egy idő után már nem takarózhatok azzal, hogy az apámnak nem kellettem törött vállakkal, magatehetetlenül, sérült lélekkel. Van egy kor, ami után már azt kell mondanom, ez igenis az én hibám, az én hülyeségem, az én… problémám. De már nem csak az enyém, mert velem vagy. Mert ha nem ébredek fel, amikor kell, vagy elalszom, amikor nagyon nem kéne, téged is bajba sodorlak, hiszen akarsz engem. Nem csak a szeretődnek, a társaságodnak, hanem az utódodnak, valaki olyannak, aki a munkádat tovább folytatva, az eszméidet követve, hozzád méltóan viszi tovább, amit te csinálsz.
Nem tudok megmozdulni, pedig szeretném magamhoz fogni Asame karjait és nem engedni, hogy ellépjen tőlem. Szeretném, ha így maradnánk, de képtelen vagyok megakadályozni, hogy vége legyen. Saját lelki posványom nem ereszt mozdulni, sőt, még majdnem el is sírom magam, mikor az ember, aki új életre keltett engem, a férfi, akit lehetetlenül nagyon szeretek, az, aki minden ostobaságom, szerencsétlenségem, gyengém és hibám ellenére engem akar, ajkaival rászorít a fülemre.
Basszus, nagyon durván bedepiztem! Deon, tessék kilábalni ebből!
Megnyugszom és az elérzékenyülést is félretolom, mikor Asame az álláspontját védi. Tök feleslegesen, de aranyos, ahogy komolyan kiáll ezért. Elvigyorodom, mert szerintem tiszta mókás, hogy valamit, amiben egyetértünk, túlragoz, a magabiztossága és rendíthetetlensége azonban most is kiütközik, amit nagyon szeretek benne. Többek között ezeket is. Még biztosan tudnék olyan dolgokat mondani neki, amiben nem lenne kompromisszumkész, de nem akarok, mára már elég volt a szőrszálhasogatásból. Tudom-tudom, kezdek kibírható lenni, és ez is Asame hibája, mégis jól vagyok így, remekül érzem magam.
Azon is csak vigyorogni tudok, mint a vadalma, hogy egy heccelőnek feltett kérdést ilyen komolyan vesz, aztán elküldöm az sms-emet Kazunak és fogkrémreklám-mosollyal nézek újra Asaméra.
- Nem mi, maximum te – közlöm vele vidáman, hiszen valóban nem mi mondtuk neki, hogy yakuzák akarunk lenni, amikor összefutottunk vele, Kazuval kapcsolatban Nishida döntött így, rólam meg Asame meggyőződése, hogy jó utódja leszek. Én is felállok a székről, betolom azt az asztal alá, majd követem a példáját, elöblítem a bögrém, aztán rábólintok a kérdésére. – Van. Ha estig száguldunk, sétáljunk egyet, hm? – javaslom vidáman, és már indulok is.
Nem tudok megmozdulni, pedig szeretném magamhoz fogni Asame karjait és nem engedni, hogy ellépjen tőlem. Szeretném, ha így maradnánk, de képtelen vagyok megakadályozni, hogy vége legyen. Saját lelki posványom nem ereszt mozdulni, sőt, még majdnem el is sírom magam, mikor az ember, aki új életre keltett engem, a férfi, akit lehetetlenül nagyon szeretek, az, aki minden ostobaságom, szerencsétlenségem, gyengém és hibám ellenére engem akar, ajkaival rászorít a fülemre.
Basszus, nagyon durván bedepiztem! Deon, tessék kilábalni ebből!
Megnyugszom és az elérzékenyülést is félretolom, mikor Asame az álláspontját védi. Tök feleslegesen, de aranyos, ahogy komolyan kiáll ezért. Elvigyorodom, mert szerintem tiszta mókás, hogy valamit, amiben egyetértünk, túlragoz, a magabiztossága és rendíthetetlensége azonban most is kiütközik, amit nagyon szeretek benne. Többek között ezeket is. Még biztosan tudnék olyan dolgokat mondani neki, amiben nem lenne kompromisszumkész, de nem akarok, mára már elég volt a szőrszálhasogatásból. Tudom-tudom, kezdek kibírható lenni, és ez is Asame hibája, mégis jól vagyok így, remekül érzem magam.
Azon is csak vigyorogni tudok, mint a vadalma, hogy egy heccelőnek feltett kérdést ilyen komolyan vesz, aztán elküldöm az sms-emet Kazunak és fogkrémreklám-mosollyal nézek újra Asaméra.
- Nem mi, maximum te – közlöm vele vidáman, hiszen valóban nem mi mondtuk neki, hogy yakuzák akarunk lenni, amikor összefutottunk vele, Kazuval kapcsolatban Nishida döntött így, rólam meg Asame meggyőződése, hogy jó utódja leszek. Én is felállok a székről, betolom azt az asztal alá, majd követem a példáját, elöblítem a bögrém, aztán rábólintok a kérdésére. – Van. Ha estig száguldunk, sétáljunk egyet, hm? – javaslom vidáman, és már indulok is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése